dr. Jobbágyi Gábor - Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc 20.000 halottjáról

Vannak 1956-tal, s a megtorlással kapcsolatban eddig fel nem tett kérdések. A fel nem tett kérdésekre eddig válasz sem érkezhetett. Ezen kérdések egyike; mennyi volt az 1956-os Forradalom és Szabadságharc halálos áldozatainak száma összesen?

Léteznek hivatalos statisztikák és jószándékú, alapos kutatások a halottakról. Léteznek mozaikok az egyes részkutatásokban; összességében azonban a mozaikok ellentmondanak a hivatalos, és a köztudatban élő számoknak. Ezen kívül 1956 és 1963 között azonban több olyan eseménysor, tény is van, -ahol kísérlet sem történt a halottak számának meghatározására – így ezek nem is szerepelhetnek semmiféle anyakönyvben, nyilvántartásban, vagy statisztikában.

Nézzük a szikár számokat;
Az 1957 Statisztikai Évkönyv adatai érdekes kiindulópontot nyújtanak. Egyedül ebben az évkönyvben szereplő adat, hogy „Hadműveletek alkalmával elszenvedett sérülésbe” 1956-ban 2562-en, 1957-ben 13-an haltak meg.
 
Megtaláljuk a korábbi és a későbbi évek halálozásának összevetését is;
  • 1955 97.848
  • 1956 104,236
  • 1957 103.645
  • 1958 97.866 /1958. Stat. évkönyv
Később részletezik az egyes halálokokat is 3 éven keresztül;
 
Balesetek, kivégzések, erőszak;
  • 1955 5594
  • 1956 8354
  • 1957 6158
Balesetszerű zuhanás;
  • 1955 699
  • 1956 843
  • 1957 828
Gépkocsibaleset;
  • 1955 491
  • 1956 761
  • 1957 720
A központi idegrendszerre ható sérülések;
  •      1955 11.895
  •      1956 13.355
  •      1957 13.582
Keringési rendszer betegségei;
  • 1955 23.067
  • 1956 26.031
  • 1957 26.280
Légzőrendszer betegségei;
  • 1955 9250
  • 1956 11.026
  • 1957 11.898
Mi következik ebből egyszerű megállapításra;
1956-ban és 1957-ben jelentősen magasabb a halálozás, a szomszédos két évvel szemben. Másrészt bizonyos betegségekből, sérülésekből eredő halálesetek száma szintén ugrásszerűen megnőtt 1955-höz képest – úgy, hogy a hivatalos statisztika 1956-ban kimutat önmagában 1956-ban 2562 „Hadműveletek alkalmával elszenvedett sérülésből” eredő halálokot.
- Szintén komoly kételyre ad okot a forradalom leverését követően a nyugatra menekültek számra vonatkozó adat.
 
Évtizedek óta halljuk, hogy a forradalom leverését követően 200.000 magyar honfitársunk menekült nyugatra. Holott a hivatalos statisztika itt is mást mutat. A KSH 1957. VII. 13-án 68 számozott példányban készült /ebből következően a rendszerváltozásig titkos!/ statisztikája alapján 1956. október 23 –s 1957. április 30. között a 2/57 BM rendelet alapján készített adatfelvétel szerint 151.731-en távoztak „illegálisan” külföldre, /a statisztika rendkívül részletesen tartalmazza a távozottak lakóhelyét, foglalkozását, korát stb./ s közli, hogy 1957. május 15-ig 11.447-en hazatértek.

A határátlépések illegális „csúcsideje” 1956. október – november, s a kivándorlás 1957. február végére megszűnt. Ugyanakkor ez a statisztika rögzíti, hogy a külföldi menekülttáborok 193.885 menekültet közölnek. Megjegyzendő, hogy Erwin A. Schmidt is 200.000 menekültről szól, de megjegyzi, hogy pontos számot nem lehet meghatározni. Ezzel kapcsolatban feltehető egy kérdés; nem lehet, hogy az eltérő számadatok oka, hogy magyarok mellett más nemzetiségűek is átlépték a határt? /pl. dezertált szovjet katonák, külföldi polgári alkalmazottak, itt tanuló külföldi diákok. S a különböző nemzetiségüeket egységesen „menekültként” regisztrálták./
 
Hogy is van ez? A hivatalos statisztika szerint a 151.731-ből hazatértek 11.447-en a „hiány” tehát hivatalosan kb. 140.000 fő.
 
Akkor miért halljuk több mint 5 évtizede, hogy 200.000-en távoztak a forradalom után nyugatra, mikor a teljesen pontosan felmért magyar statisztika több tízezerrel kisebb létszámot mutat?
 
Nem az lett volna a Kádár rendszer alapvető érdeke, hogy a hivatalos magyar statisztikán alapuló sokkal alacsonyabb magyar adatot közölje? Hiszen a külföldre távozottak alacsonyabb létszáma a Kádár rendszer iránti nagyobb bizalmat fejezte volna ki! Feltehető a kérdés; a Nyugatra távozottak 200.000 létszámáról évtizedekig sulykolt adat nem azt takarja, hogy így több tízezer halottat el lehetett tüntetni a statisztikából? Nem lehet, hogy az eltűnt hozzátartozóikat kutatókat a „biztos Nyugatra távozott” mondattal nyugtatták ? Kérdés!
 
Összesítve a kiinduló alapot, biztosan kimondható, hogy az évtizedekig közölt 2500 körüli halálozási adat 1956-os forradalombeli, majd az ezt követő megtorlás kapcsán valótlan, hiszen a korabeli statisztika alapján is legalább 4000 fő halálozása bizonyítható. A valószínűsíthető halottak száma azonban valószínűleg még ennél is magasabb, 10.000-40.000 főre tehető, ezen szélső értékek között a legvalószínűbbnek a 15.000-20.000 fő közötti halálozást tartom. Ez a szám a következő részadatokból tevődhet össze;
 
  • A polgári lakosság halálozása /benne harci cselekmények, sortüzek áldozatai, sebesülthalálozás/ összesen 8000-10.000 fő.
  • A felkelők halálozása /benne harci események és sebesülthalálozás/ 2000-3000 fő. 
  • A megtorlás halálos áldozatainak száma /benne kivégzések, az önmagukat megadó vagy menekülő forradalmárok halálozása, a bírói ítélet nélkül, illetve a büntetésvégrehajtás során meghaltak/ 3500-5000 fő.
  • A szovjet és magyar „egyenruhás” halálozás, függetlenül attól, „melyik oldalon” haltak meg, /benne sebesülthalálozás/ 5000-6000 fő.
 
Állításommal kapcsolatban – kritikákat megelőzendő – egy tényt nem vitatok; részben elismerem, hogy több mint 50 évvel egy több hétig tartó háború, fegyveres harc után a halottak pontos számát megállapítani lehetetlen. Ezért állításaimat kiinduló munkahipotézisnek tekintem, melyet a későbbi kutatások vagy megerősítenek, vagy cáfolnak. 
Az 1956 Forradalom sebesültjei és haláluk
 
Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc sebesültjeinek halálozása, a forradalom egyik nagy feltáratlan „fehér foltja”.
 
A súlyos, több hetes harci cselekményeknek nyilvánvalóan nemcsak nagyszámú halálos áldozata volt, hanem nagyságrendekkel nagyobb számban voltak súlyos sebesültjei is. /A katonai tapasztalatok szerint a harci cselekmények során, a sebesültek száma négyszerese a halottakénak.
 
A súlyos sebesültek közül nyilván nagyon sokan meghaltak kórházakban.
Az a tény, hogy orvosaink, ápolóink, mentőseink heroikus, minden elismerést megérdemlő áldozatos tevékenysége 1956-1957-ben mindezideig, nagyrészt felderítetlen maradt, több okra vezethető vissza.
 
- A belügyi szervek 1956 végén, 1957 elején az összes kórháznál begyűjtötték a kórlapokat. 
Ezért a sebesültszám, illetve a sebesülthalálozás lényegében nem is volt felderíthető, csak rövid „hivatalos” statisztika jelent meg ez ügyben. E szerint kórházban, rendelőintézetben, egyéb egészségügyi intézetben összesen 19.226 sérültet láttak el 1956. október 23. – és december 31. között. A kórházban kezelt 11.746 fő fekvőbeteg közül a statisztika szerint 8% meghalt. /kb. 1000 fő/ (Bevezetőben tegyük hozzá, hogy a sebesültek száma és a sebesülthalálozás lényegesen magasabb volt, ezt később igyekszem bizonyítani.)

Az ellátott sebesültek száma azonban nagyságrendekkel magasabb a KSH adatnál. Az Országos Mentőszolgálat 1956-os eseménynaplója szerint 25.680-nál több mentőfeladatot látott el 1956-ban, mint 1955-ben. A többletszám túlnyomórésze 1956-os sebesültszállítást jelentett. Dr. Felkai Tamás ehhez hozzáteszi, hogy ez a szállítási szám sem tükrözi a valós sebesültek számát. Részben nem állt rendelkezésre valamennyi állomás adata, részben felbecsülhetetlen a nem az OMSZ által szállítottak száma.
 
Több kórház azonban önkéntes mentőszolgálatot szervezett; adataik nyilván nem szerepelnek az Országos Mentőszolgálat adatai között. Ilyennek tekinthető a Péterfy Sándor utcai kórház, ahol 50 autóval kb. 150-en vettek részt a mentésben. Önállóan mentette a sebesülteket, több katonai mentőkocsival a Központi Katonai Kórház. A kórház vezetőjét dr. Radó György orvos ezredest a megtorlás során 12 évre ítélték. Tudunk arról, hogy autóbusszal mentettek sebesülteket a Várban megnyitott Sziklakórházba.
 
Az egészségügyi intézményeken kívül, azonban a számos felkelő csoportban, illetve magánlakásokban is folyt sebesültellátás. Ezek természetesen kívül esnek a regisztrált állami sebesültellátáson. Ilyen „magán” sebesültellátás létét a gyakorlatban az is alátámasztja; hogy számos helyen – különösen 1956. november 4. után – a heves harcok és az erős tüzérségi tűz miatt szó sem lehetett a sérültek mentőautón való utcai szállításáról. A kórházi halottak számát jelentős mértékben növeli, hogy több sebesült a szállítás közben meghalt, - így a kórházba már halottan érkezett – illetve állapota menthetetlen volt, ellátásához hozzá sem kezdtek, hanem a menthetőkre koncentráltak az orvosok /ez a hadi sebészetben elfogadott eljárás/.
 
Erre is több adat utal;
- A salgótarjáni kórház igazgatója 1957. január 16-i kimutatása szerint 135 sérültet szállítottak a kórházba, akik közül 27 halva érkezett, 9 sérült műtét közben, vagy még mielőtt műtétre került volna sor meghalt, 10 beteg műtét után halt meg. Hozzátehetjük ehhez, hogy a Nógrád megyei Mentőszolgálat főorvosa szerint a helyszínen 46-an haltak meg. Így már a sortűz 92 áldozatáról tudunk az orvosok beszámolása alapján, mely jóval meghaladja a hivatalosan közölt számot.
 
A kórházi sebesülthalálozás tényeinek eltitkolására, közvetve a legbiztosabb adatot az 1957. évi Statisztikai évkönyvben találjuk. Az 1957-es Statisztikai Évkönyvben feltűntetik ugyan, hogy „hadműveletek során elszenvedett sérülésbe” 1956-ban 2562-en, 1957-ben 13-an haltak meg, viszont ezen kívül, valószínűleg forradalombeli sérüléssel összefüggő halálokok száma 40-50% megnőtt! /Így balesetek, kivégzés, erőszak, balesetszerű zuhanás, gépkocsibaleset, központi idegrendszerre ható sérülések, keringési vagy légzőrendszer betegségei miatt 8.370-nel többen haltak meg 1956-ban, mint 1955-ben./
 
Okkal feltételezhetjük ennek alapján, hogy a forradalomban lövési sérüléseket szenvedőket, – haláluk esetén – nem a valós halálok alapján regisztrálták. Ezt támasztja alá az Egészségügyi Minisztérium Statisztikai Osztálya alapján készített kimutatás, ahol szintén ugrásszerűen megnőttek ugyanezen halálozások, de lövési sérülésből eredő halálozást nem tartanak nyilván. Tették ezt annak ellenére, hogy az OMSZ megmaradt naplói szerint, egyértelműen lövési sérüléssel szállították kórházba a sebesülteket.
Megemlítendő, hogy a fővárosi kórházak annyira zsúfoltak lettek sebesültekkel, hogy több szükségkórházat kellett nyitni.
 
Ezek után néhány adat a fővárosi kórházakról. Ismét meg kell jegyezni, hogy a kórlapok csak a II. számú Sebészeti Klinikáról kerültek feldolgozásra, a többi kórházban történtekre csak néhány visszaemlékezés nyomán deríthetünk valami fényt. /Vidéki kórházakról – a salgótarjánit kivéve – semmi adat, visszaemlékezés./
 
- A II. számú Sebészeti Klinikán 1956. október 23. – november 9. között 378 sebesültet ápoltak. A magyar sebesültekből 34-en haltak meg, a 37 szovjetből 10-en. A halálozási arány így kb. 12%. Fontos, hogy Dr. Dubecz Sándor az ambuláns és a fekvőbeteg esetén együtt közli a kb. 12% halálozást. A klinikát november 5. – 6.-án „a háborús viszonyok miatt” ki kellett üríteni, így a betegellátás csak korlátozott ideig tartott.
- A  II. számú Sebészeti Klinikán 25 – 30 orvos, és negyven medikus, folyamatos, heroikus munkával 3000 fekvő és 3000 ambuláns beteget látott el. /12% halálozás mellett kb. 600 halott, kivetítve az előző bek.-ből./
 
 - Jakó Géza visszaemlékezése szerint a Péterfy kórházban október végéig kb. 600 halott volt, kiket egymásra halmozva raktak fel a patológián. November 4. után a súlyos sérültek sorra haltak meg.
- Dr. Felkai Tamás szerint a viszonylag kisebb Mentőkórházból a harcok után két teherautóval vitték el a halottakat.
- Dr. Hősz Dezső szerint a Vas utcai kórházban minden osztályt ki kellett üríteni, mert több száz sebesült volt.
- Dr. Radó György szerint a Honvéd Kórházba a forradalom első 48 órájában 600 sebesült érkezett. 
 
E töredékes visszaemlékezésekből látható, hogy csak néhány budapesti kórház adatait vizsgálva, tarthatatlan az a titkos statisztikában szereplő adat, hogy 1956-nan 19.000-en sebesültek meg a forradalomban, s közülük 1000-en haltak meg.
 
A Statisztikai évkönyv adatai, a visszaemlékezések alapján valószínűnek látszik, hogy a forradalom és szabadságharc összes sebesültje az országban 60.000-70.000 körül lehetett. /Beleértve a bármely helyszínen ellátott sebesülteket, s a szovjet sebesülteket is./
Ha a II. számú Sebészeti Klinika 12% sebesülthalálozását kivetítjük e számra, kb.
 
8000-10.000 lehet csak a sebesültek között a halálozás. /Ebbe természetesen nem számítanak bele a harcok, sortüzek helyszínén meghaltak, s a megtorlások áldozatai./
 
Terrortámadások a polgári lakosság ellen 1956-ban.
1.) Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc polgári áldozatainak felmérése többirányú nehézségbe ütközik, ezek közül csak néhányat említek;
 
- Az azonosítható áldozatok esetében nem lehet tudni az esetek jelentős részében, hogy a halott fegyverrel harcoló forradalmár volt-e, vagy fegyvertelen polgári áldozat.
- Az egyébként alapos, tényfeltáró kutatások túlnyomórészt csak az elnyomó rendszer, „hivatalos” katonai és belügyi irataira támaszkodhattak. Ezek érezhetően nem törekedtek a polgári áldozatok számának pontos feltüntetésére, illetve az áldozatok számát csökkentették.
- Vannak napjainkig teljesen feldolgozhatatlan eseményei a fegyvertelen lakosság elleni akcióknak; e körbe sorolhatjuk az élelmiszerért sorba állókra leadott sorozatlövéseket, vagy az orvlövészek /korabeli szóhasználattal „tetőharcosok”/ halálos áldozatait. Szintén nem történt kísérlet a lakóházak tüzérséggel való lövetése során meghalt polgári lakosok felbecsülésére. Nem ismerjük pontosan a hivatásuk gyakorlása során hősi halált halt orvosok, egészségügyiek, önkéntes mentők s tűzoltók halálozását.
- Figyelembe kell vennünk, hogy a Forradalom és Szabadságharc számos helyszínén a történtekről még csak kísérlet sem történt a részletes feldolgozásra a polgári áldozatok tekintetében. /Pl. Rádió előtti történések október 23-án, Csepelen, Dunapentelén történtek stb./
 
Ezek után három eseménysor tekintetében teszek vitatható kísérletet a polgári áldozatok számára;
  • a sortüzek áldozatai
  • az orvlövészek áldozatai
  • az épületben tüzérségi tűz során elhunyt áldozatok
Így összesen – nagyjából, pontosan megállapíthatóan – 1956. október 23. és 1957. január 11. között 65-70 sortűz zajlott le a fegyvertelen lakossággal szemben. Ezek között voltak „nagy”, különösen véres sortüzek, ahol az egyes helyszíneken ma már pontosan meg nem állapíthatóan 10-20-tól több száz halottig terjed az áldozatok száma. /Rádió, HM, Kossuth tér, Mosonmagyaróvár, Tiszakécske, Esztergom, Miskolc, Eger, Salgótarján/ A többi sortűzben vagy 10 alatt volt a halottak száma – az eddigi adatok szerint – vagy nem voltak halálos áldozatok.
 
Közös vonása a feldolgozásoknak, hogy a sortüzek áldozatainál sem összesítve, sem az egyes helyszínekre vonatkozóan nem pontos, hanem csak becsült adatokat közölnek a halottakról. Ennek fő oka szerintem az, hogy a korabeli hatóságok tudták, hogy az utókor előtt nem tagadhatók az események, viszont a korabeli statisztikákban, iratokban „kozmetikáztak”, erősen csökkenteni igyekeztek az áldozatok számát. A „hivatalos” iratoknak azonban ellentmondanak a túlélők visszaemlékezései, az orvosi iratok a sebesülthalálozásokról, melyek alapján a „hivatalos” adatoknak többszörösére tehető a ténylegesen elhunyt áldozatok száma.
 
Lássunk erre egyszerű bizonyítékot. A KSH 1957. V. 15. kelt felmérése „az 1956. október 23.-án, s az azt követő eseményekkel kapcsolatos halálozásokról” Salgótarjánban 46 halottat rögzít. Ennek ellentmond, hogy dr. Bódi László főorvos 1957. január 16. jelentése szerint a sortűz áldozatai közül a kórházban 45 személy halt meg. Nyilvánvaló, hogy a sortűz helyszínén is maradtak halottak, – ezt tartalmazhatja a „hivatalos”, anyakönyvezett 46 szám – viszont a kórházi 45 halottat már nem rögzíti a statisztika.
 
A korabeli anyakönyvvezető férje – figyelembe véve a későbbi sebesülthalálozást is – 131 halottat említ. Valószínűleg előfordult, hogy a Salgótarjánon kívüli helységekben lakók, adott esetben elszállították halottaikat, s a lakóhelyen anyakönyvezték – nem feltűntetve, hogy a sortűz halottjáról van szó. Így valószínűsíthetjük, hogy a salgótarjáni sortűznek – a „hivatalosan” közölt 46-tal szemben – a valóságban 150 körüli halálos áldozata van.

Tekintsünk át – vázlatosan – néhány „nagy” sortüzet, ahol a halottak száma többszöröse lehet a „hivatalosan” nyilvántartottaknak, anyakönyvezetteknek.