Kitelepítések és deportálások a Rákosi-korszakban

A szovjet típusú büntetőpolitika eszközei ugyanazok voltak, de a taktika és a módszerek az idők során változtak. A büntetőjogot eszközként használva, mintha polgárháborús helyzet lenne,1 1963-ig leszámoltak a vélt vagy valódi ellenfeleikkel. A totális diktatúra elveinek megfelelően olyanokat is letartóztattak, akik nem politizáltak, nem fordultak szembe a hatalommal, sőt még leghűségesebb híveik közül is sokakat halálra ítéltek vagy bebörtönöztek.2

Azt akarták elérni, hogy mindenkit félelemben tartsanak. Ezt az elvet Nyikolaj Krilenko,3 a Szovjet Igazságügyi Népbiztosság vezetője fogalmazta meg: „Nemcsak a bűnösöket kell kivégeznünk. Az ártatlanok kivégzése még nagyobb hatást fog gyakorolni a tömegekre.”4 Egy Cseka-különítmény, amelyet N. A. Bulganyin,5 a Szovjetunió későbbi miniszterelnöke vezetett, az alábbi eligazítás alapján lövetett agyon 57 embert: „Mi nem egyes személyek ellen viselünk hadat. A burzsoáziát írtjuk ki, mint osztályt.
Ha nyomoznak, ne irományok és bizonyítékok után kutassanak, hogy mit tett vagy mondott a vádlott a szovjet hatóságok ellen. Először is azt kérdezzék tőle, hogy melyik társadalmi osztályhoz tartozik, milyen származású, milyen nevelésben, oktatásban részesült, mi a foglalkozása?”6 A pétervári szovjet elnöke, Grigoríj Jevszejevics Zinovjev7 ugyanezt az elvet konkrét számadatokban fejezte ki: „… a százmilliós szovjet-orosz lakosságból 90 milliót magunk mögé kell állítani. Ami a maradékot illeti, nekik nincs mit mondanunk. Őket meg kell semmisíteni.”8 Az 1920-as évektől kezdte alkalmazni a szovjet politikai rendőrség a százalékarány szerinti rendszert. Minden járásban, minden körzetben a lakosság számához képest kellett – a pártvezetés utasításainak megfelelően – letartóztatni, deportálni és agyonlőni bizonyos számú embert.9

Általában tévesen az „emberarcú szocializmus” hívének tartott Nyikolaj Buharin10 is helyeselte a Bolsevik Párt ezen politikáját: „Bármennyire is paradox módon hangzik. A proletár kényszerintézkedések az agyonlövetéstől kezdve egészen a munkaszolgálatig arra irányulnak, hogy a kapitalista korszak emberanyagából módszeresen kimunkálják a kommunista emberiséget.”11 Mindez Lenin iránymutatásainak megfelelően történt, aki a Szovjet Büntető Törvénykönyv készítőit arra utasította, hogy olyan jogszabályokat fogalmazzanak meg, amelyek igazolják a Bolsevik Párt büntetőpolitikáját.12

Lenin a terror konkrét alkalmazásánál az alábbi ötletekkel állt elő: „A változatosság e téren az életrevalóság biztosítéka, a siker záloga, hogy elérjük a közös egységes célt: az orosz föld megtisztítását minden kártékony féregtől, a bolháktól – a tolvajoktól, a poloskáktól – a gazdagoktól és egyebektől. Az egyik helyen börtönbe dugnak majd egy rakás gazdagot, egy tucat tolvajt, fél tucat munkást, aki kibújik a munka alól (olyan botrányos módon, mint Petrográdban sok szedő, különösen a pártnyomdákban). Más helyen arra fogják kényszeríteni őket, hogy az árnyékszékeket tisztogassák. A harmadik helyen büntetésük kitöltése után sárga lapot kapnak, mint ártalmas emberek. A negyedik helyen megtizedelik a munkakerülőket, ott a helyszínen.”13 Lenin ilyen tartalmú utasítások egész sorát küldte a hatóságoknak: „Elvtársak! Az öt kulákkörzet felkelését könyörtelenül el kell fojtani. Az egész forradalom érdeke követeli ezt, mivel most mindenütt »az utolsó döntő ütközet« zajlik a kulákokkal. Példát kell statuálnunk.
1. Akasszanak fel (haladéktalanul úgy, hogy az emberek lássák) legalább száz ismert kulákot, gazdag embert, vérszopót.
2. Tegyék közzé a nevüket.
3. Kobozzák el tőlük a gabonát.
4. Szemeljenek ki túszokat – ahogy a tegnapi táviratban áll.
Úgy hajtsák ezt végre, hogy az emberek több száz versztás körzetben lássák, rettegjék, és kiáltsák: ezek megfojtják és kiírtják a vérszívó kulákokat.
Távirat átvétele és végrehajtás.
Híve, Lenin
Ui.: Találjon néhány igazán kemény embert.”14
(A levél hangneme, a kivégzendők önkényes meghatározása és a túszszedés módszere miatt a Szovjetunió fennállásának idején titokban tartották ezt az ukázt.)

Lenin a kíméletlen terrort nemcsak egy átmeneti időre tervezte. Leonyid Boriszovics Kraszin15 külkereskedelmi népbiztosnak, az egykori terroristának az alábbiakat írta: „A legsúlyosabb hiba azt hinni, hogy a NEP-pel vége a terrornak. Mi még visszatérünk a terrorhoz és a gazdasági terrorhoz. A külföldiek már most baksissal megvásárolják a hivatalnokainkat. Kedveseim, eljön majd az idő, amikor ezért akasztás jár.”16

Sztálin, miután hatalomra került, rendkívüli mértékben fokozta és tömegessé tette a terrort: A burzsoáziát, az értelmiséget, földbirtokosokat, a kistermelő parasztságot, papokat, szerzeteseket, egyes nemzetiségeket (kozákok,17 volgai németek, kaukázusi népek,18 krími tatárok, zsidók stb.), a „reakciósokat”, a „kapitalizmus anyajegyeit viselőket”, a „kispolgári szellemiséggel átitatottakat”, a „lumpen szellemet képviselőketet” stb. tartoztatták le és ítélték el.19 Még a korabeli hivatalos statisztikák is elismerték, hogy a burzsoázia számát 1928 és 1934 között 6.801.000-ról 174.000-re csökkentették, ezen belül a kulákok száma 5.618.000-ról 149.000-ra apadt.20

Sztálin (Leninre hivatkozva)21 az „osztályharc éleződésének dialektikus elméletével” magyarázta, hogy húsz évvel a hatalomátvétel után még mindig nem konszolidálódott a helyzet, hanem még totálisabbá vált a terror: „…minél jobban haladunk előre, minél több sikerünk lesz, annál jobban fognak dühöngeni a szétzúzott, kizsákmányoló osztályok maradványai, annál inkább folyamodnak majd a harc élesebb formájához, annál inkább igyekeznek majd ártani a szovjet államnak, annál inkább nyúlnak majd a legkétségbeesettebb harci eszközhöz, mint a pusztulásra kárhozottak végső eszközeihez. Nem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a szétzúzott osztályok maradványai a Szovjetunióban nincsenek egyedül. Közvetlen támogatást kapnak a Szovjetunió határain túl élő ellenségeinktől. Míg az osztályharc egyik vége a Szovjetunió határain belül fejti ki hatását, addig a másik vége a bennünket körülvevő polgári államok területére húzódik át.”22

Magyarországon Rákosi Mátyás is – a szovjet mintának megfelelően – az alábbi instrukciókat adta az állami és a pártvezetésnek: „…ha bajok vannak, lehetetlen, hogy ne legyen benne az ellenség keze […] és attól sem félünk, hogy mindenki gyanús lesz, aki él […, ami itt történni fog, hogy nagy lesz a gyanakvás, az nem baj[…], inkább mélyebben kell vágni, de alaposan, hogy ne maradjon benn a gyökere. Ahol fát vágják, ott a forgács is hullik.”23 A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1949. június 11-i ülésén (ahol éppen Rajk László és társainak ügyéről volt szó) így folytatta: „ …ezt csinálták a Szovjetunióban is. Az emberek szörnyülködtek, de ez volt a helyes módszer…”, ezért „…kicsit mélyebben vágjuk ki az üszkös részt, inkább, mint hogy benne maradjon a méreganyag.”24
Magyarországon is hasonlóképpen történt. Amikor Rákosi Mátyást, a Magyar Kommunista Párt vezetőjét a Központi Vezetőség 1953 júniusi ülésén önkritikára kényszerítették, így nyilatkozott: „Én vezettem az Államvédelmi Hatóságot. Ezzel kapcsolatosan beavatkoztam az ügyek vitelébe, beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak, kit hogyan ítéljenek el.”25 (Nem véletlen, hogy ezt a nyilatkozatot csak az 1980-as évek második felében hozták nyilvánosságra.)26
A pereket, különösen a kirakatpereket, mindig végigkísérte egy korábban ismeretlen intenzítású sajtókampány. A legkülönbözőbb formában: vezércikkek, tudósítások, „olvasói levelek”, regények, novellák, versek, alkalmi csasztuskák stb. útszéli hangnemben követelték a vádlottakkal szembeni minél kíméletlenebb eljárást és ítéletet. Leírták pl. a letartóztatott korábbi nevét, ezzel is az idegengyűlöletet, antiszemitizmust sugallták. Minden eszközzel igyekeztek lejáratni a vádlottakat.

Az „objektív ellenség” megnevezése, az aktuális politikai céloknak megfelelő bővítése tömegindulatot válthatott ki és magyarázatot adhatott arra, hogy miért olyan rossz a lakosság életszínvonala. A folyamatos politikai-, gazdasági- és társadalmi válságot büntetőjogi szankciókkal akarták megoldani. Ezért a szigorú szankciók és a generális prevenció vált meghatározóvá. A büntetőjog ún. nevelő funkciója teljes mértékben háttérbe szorult. A „nép ellensége” nem számíthatott irgalomra. A sztálini elveknek megfelelően Magyarországon is egyre bővült a likvidálandók listája: Felkerültek rá a „reakciósok”, a volt uralkodó osztály tagjai, az úri-keresztény középosztály tagjai, a kulákok, a közép- és gazdagparasztok, a malomtulajdonosok, az „ingadozó” középparasztok, az „úri bitangok”, a gyárosok, a kispolgárok, a bürokraták, a gyanús értelmiségiek, a papok, a klerikális reakció tagjai, a bürokraták, az imperialisták ügynökei, a munkát kerülő lumpenproletárok, a trockisták, a titóisták, a cionisták, a kozmopoliták, a nacionalisták, a Szovjetunió és a béketábor ellenségei, a munkásosztályt eláruló „álfasiszta” szociáldemokraták stb.27

A sztálini büntetőpolitika egyik reprezentáns évében, 1952-ben, feljelentettek 403.000 személyt, vádat emeltek 202.000 fő ellen, elítéltek 145.000 főt.

A totális terrorra jellemző, hogy 1950–1953 között kétmillió ember ellen folyt valamilyen eljárás, egymilliót állítottak bíróság elé, 380 ezret ítéltek el. (Az adatok összegzését nehezíti, hogy egy ember ellen több eljárást is indítottak). 1953-ban 1.300.000 emberről gyűjtött adatok szerepeltek a rendőrségi nyilvántartásokban, mindezeknek a jelentéseknek a jelentős részét az addigra beszervezett 40.000 besúgó gyűjtötte össze. 1945 és 1953 között 220.000 embert internáltak. 1953-ban 40.734 főt ítéltek szabadságvesztésre. Ez az ország lakosságának 0,42%-a. Ekkor már a közel kétszáz börtön és internáló tábor tömve volt. Bár minden cellába jóval több elítéltet zártak, mint amennyire azokat eredetileg tervezték,28 még így is sokaknak várniuk kellett arra, hogy elkezdhessék büntetésük letöltését. Csak az 1946. évi VII. tv. alapján közel 500 embert ítéltek halálra.29

1953-ban Nagy Imre miniszterelnök bezáratta az internálótáborokat, és az elítéltek egy része kegyelmet kapott vagy rehabilitálták őket, de ez a tendencia nem tartott sokáig. Az 1956-os forradalom és szabadságharc előtt már többen voltak börtönben mint 1953-ban.30 A börtönbezártak és internáltak között 14 püspök (a magyar főpapok kétharmada), 1300 pap (a magyar papság egynegyede), 2400 apáca és szerzetes (a magyar apácák és szerzetesek egynegyede).31

A rendőri terror közvetett hatásait szinte lehetetlen felbecsülni. Hány ember életét tették tönkre azzal, hogy hozzátartozóját letartoztatták? Hányan veszítették el szüleiket, házastársukat és egyéb rokonaikat? Milyen diszkriminatív intézkedéseket kellett ezért a munkahelyen, az iskolában és lakókörnyezetükben elszenvedniük? Tízezrekre rúgott azoknak a száma, akik arra rendezkedtek be, hogy, ha nyomorogva is, de túléljék a megpróbáltatásokat, sorba állhassanak a börtönök, internálótáborok kapuja előtt, mert be akartak adni egy szegényes élelmiszercsomagot és némi tiszta fehérneműt a rácsok mögött tartott családapának. Hányan voltak azok, akik belehaltak a hatóságok testi és lelki terrorjába, s hányan, akiket megkínoztak és csak meghalni engedtek haza, vagy egész hátralévő életükben szenvedtek a megpróbáltatások miatt? Hányan voltak azok, akiknek élete merő rettegésből állott, nem tudtak aludni éjjel, nappal félve várták a letartóztatást? Sokan szorongásaik elől öngyilkosságba, alkoholizmusba menekültek. Hányan veszítették el ingó és ingatlan vagyonukat, több generáció fáradságos munkájával összegyűjtött javaikat, családi emlékeiket?

Koncentrációs táborok32
A XX. századi diktatúrák közül szinte mindegyik alkalmazta a koncentrációs táborokat, mint speciális szabadságvesztés-büntetést. Lenin már 1917 decemberében kijelentette, hogy be kell vezetni a kényszermunka-büntetést a sztrájkoló hivatalnokokkal szemben.33 Ezután egyre több parancsban és utasításban jelent meg a „koncentrációs tábor” kifejezés. Lenin 1918. augusztus 10-én elrendelte: „a kulákokat, pópákat, fehérgárdistákat és más kétes elemeket koncentrációs táborokba kell zárni a városokon kívül”.34

A Népbiztosok Tanácsa 1918. szeptember 5-i dekrétumában utasítást adott arra, hogy az osztályellenséget „koncentrációs táborokba kell zárni”. 1919. február 17-én az Oroszországi Föderáció Szovjetjének központi végrehajtó bizottsága ténylegesen a Csekának adta az ellenség és az ellenforradalmárok „koncentrációs táborokba” való internálásának jogát. A polgárháború befejeződése után kezdték a táborokban lévő fogvatartást egységesen szabályozni.

A húszas évek végén kezdett kialakulni a GULAG35 valódi arca. Egyre több tábort alapítottak. Nem különítették el a politikaiakat a köztörvényes bűnösöktől, sőt ez utóbbiak lettek a a táborok rettegett kápói. Ekkortól ismerték fel a táborrendszer gazdasági hatását:36 1929-től a túlfeszített népgazdasági terv részévé vált. A fogvatartottak száma 1938-ra meghaladta a kétmilliót, miközben a személyi állománynak kb. 25%-a pusztult el évente. 1950-ben érte el létszámának maximumát, a 2.500.000 főt. (A cári Oroszországban az elítéltek száma nem érte el a kétszázezret.) Sztálin halála után csökkentették az elítéltek számát és felügyeletük is átkerült az Igazságügyi Népbiztossághoz, s egészen a Szovjetunió összeomlásáig, némi módosulással ugyan, de működtek.37A szovjet társadalom életében meghatározó tényező volt a GULAG, hiszen szinte mindegyik családnak valamelyik tagja megszenvedte az ottani viszonyokat. Még Gorbacsov, az SZKP egykori első titkára is volt rabok unokája. A lágerélet törvényei társadalmi szokásokká váltak: a hadseregben, a kolhozokban, a gyárakban, üzemekben, de még az egyetemeken is.

A szovjet GULAG-rendszerrel először a magyar hadifoglyok és a nemzetközi jogot megsértve elhurcolt polgári személyek ismerkedtek meg. Ők nem hadifogolytáborokba, hanem munkatáborokba kerültek, bár a Hágai Egyezmény alapján a hadifoglyok munkavégzése csak bizonyos feltételek betartása mellett lett volna lehetséges. Közel 600.000–640.000 magyar állampolgár került a szovjet lágerekbe. A kegyetlen fogságban egyes kutatók 270–370 ezer főre teszik az áldozatok számát. Az életbenmaradottak többsége 1951-ig hazajöhetett, de még 1955–1956-ban is ezrével érkeztek vissza Magyarországra.38 A visszatérteket a magyar hatóságok kvázi büntetett előéletű személyekként kezelték, és nem terjesztették ki rájuk a hadigondozás egyetlen formáját sem.39


A magyarországi kommunista vezetők a munkatáborok felállítása terén is követni szerették volna a Szovjetunió példáját. Magyarország földrajzi helyzete teljesen eltért a Szovjetunióétól; Rákosi Mátyás „panaszkodott” is emiatt: „Milyen kár, hogy nincs Szibériánk.”40

Az internálások már 1945-ben megkezdődtek. Kezdetben, mint antifasiszta megtorló intézkedést az igazolóbizottságok és népbíróságok alkalmazhatták, de a végrehajtást a politikai rendőrségre bízták (81/1945. ME sz. rendelet). Erdei Ferenc belügyminiszter egy 1945. június 21-i titkos rendeletével (138000/1945. BM sz. rendelet) korlátlan jogosultságot adott a politikai rendőrségnek, így bírósági ítélet nélkül is internálhattak.41 (Ekkor alakult ki az az eljárás, hogy a népbíróságok által felmentett vádlottakat is az Államvédelmi Osztály internálta).42 1945–1948 között ennek révén az internáltak száma hamarosan elérte a 40 ezer főt.

Az 1948. szeptember 6-i, 288.009/1948. BM sz. rendelettel megalakult a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága, majd egy átszervezés után már országos hatáskörű szervként működő – a politikai rendőrség szervezetén belül – a VI. Jogi és Börtönügyi Főosztály, majd a Vizsgálati Főosztály vezetése alá helyezték az ÁVH börtöneit és internálótáborait.43 Ekkortól vált általánossá az a gyakorlat, hogy akit valamilyen okból nem akartak bíróság elé állítani, azt internálták. A kiválasztás alapja sok esetben kideríthetetlen és irracionális volt.

A szovjet mintára kialakított ún. nyitott végrehajtási helyek – gyárak, üzemek, bányák – szinte az egész országot behálózták. Mintegy 45 helyen dolgoztak internáltak. Így többek között ipari létesítmények építkezésein (Lábatlan, Almásfüzitő, Tiszalök, Csepel stb.), középületek létesítésénél (a miskolci és a veszprémi egyetem), felújításoknál (Budavára), bányákban (Oroszlány, Recsk, Komló, Várpalota stb.), valamint számos helyen ipari és mezőgazdasági (Hortobágy) munkát végeztek.44

1947-től azt az álláspontot képviselték, hogy az internálás nem lehet az állam számára veszteséges, ezért a népgazdasági terv részévé váltak az egyes munkatáborok. Ennek a magyar Gulag-rendszernek a megszervezésére érkezett a Szovjetunióból Garasin Rudolf.45 Vas Zoltán és Gerő Ernő dolgozta ki az erre vonatkozó irányelveket. A Népgazdasági Tanács 407/21/1951. sz. (titkos) határozatában (A letartóztatottak termelőmunkában foglalkoztatásának egységes megszervezése címmel) rendelkeztek a Közérdekű Munkák Igazgatósága (KÖMI) létrehozásáról. Ennek az új hatóságnak kellett megszerveznie és irányítania az internáltak kényszermunkáját.46 Az elhelyezésre a túlzsúfoltság, az épületek rossz állaga volt a jellemző. A kényszermunka rendkívül megerőltető volt, napi 14 óra munkaidővel, különösen azoknak, akik nem voltak hozzászokva a nehéz fizikai munkához. Az élelmezés mennyisége és minősége is rendkívül rossz, napi 600–1200 kalória. Az embertelen bánásmódot (verést, szidalmazást, kínzást) a rabok nehezen viselték. Az éhség, kimerültség, betegség, orvos- és gyógyszerhiány miatt sokan meghaltak vagy megbetegedtek.47 Ha 1953-ban nem számolták volna fel a magyar táborrendszert, az tömeges elhalálozáshoz vezetett volna.

Dr. Benkő Zoltán, volt recski rab bemutatja, milyen volt a gúzsbakötés. Lásd: Böszörményi Géza: Recsk 1950–1953. Budapest, 1990. 355. o.

Az internáltak nagyobb munkateljesítésre való ösztönzésére alkalmazták az ún. napelengedést, vagyis a havi 100%-ot meghaladó teljesítmény után bányákban 5%-onként, egyéb munkahelyeken 2%-onként 1–1 napot elengedtek a büntetésből. A teljesítménytől tették függővé az egyéb kedvezményeket is (pl. a levelezést).

1953-ban, Nagy Imre kormányra kerülése után ideiglenesen megszüntették az internálás intézményrendszerét. Az 1035/1953. MT sz. határozat rendelkezett arról, hogy a belügyminiszter az internálótáborokat szüntesse meg. Az internáltak nem nyerték vissza automatikusan a szabadságukat. Sokakat közülük börtönbe zártak,48 a fővárosból és más nagyvárosokból kitiltottak, illetve rendőri felügyelet alá helyeztek. A Belügyminisztérium operatív osztályán továbbra is őrizték nyilvántartási lapjaikat. Elkobzott vagyonukat sem kapták vissza. Az igazságügy-miniszter ugyanis a 0058/1/1953. Tük. szám alatt kiadott rendelkezésében utasította a Legfelsőbb Bíróság elnökét: „Annak az elvnek megfelelően, hogy a kitelepítettek és internáltak ingó és ingatlan vagyontárgyaira, valamint lakásokra vonatkozó igényeit, illetve kártérítési kereseteit el kell utasítani, szükséges a Legfelsőbb Bíróság megfelelő jogszabályokra való hivatkozással hozott elvi döntése. Felkérem, hogy ilyen elvi döntés meghozataláról gondoskodjék.”49 Egyúttal felszólították a ügyvédi kamarákat, hogy az internáltak érdekében pert kezdeményező ügyvédek ellen fegyelmi eljárást indítsanak.50

Az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után a Kádár-kormány visszaállította az internálás intézményét (1956. évi 31. sz. tvr.). Ennek alapján a hatóságok 1957. május 1-jéig közbiztonsági őrizet alá vontak kb. 4500 főt, valamint rendőri felügyelet alá helyeztek kb. 1500 embert.51 Az internálást a Népköztársaság Elnöki Tanácsának amnesztia-rendelete szüntette meg 1960 áprilisában. Addigra már kb. 16–18 ezer embert internáltak mindenfajta bírói ítélet nélkül.52

Kitelepítés
A (a szakzsargonban elterjedt) kitelepítés kifejezést használták azokra az intézkedésekre, amikor egyes személyektől elkobozták ingatlanjaikat és arra kényszerítették őket, hogy családjukkal együtt (időseket, betegeket, gyerekeket sem kímélve) a hortobágyi táborokba, falvakba, kulákportákra szállásolva mezőgazdasági munkát végezzenek. Ez az intézkedés valójában tehát deportálásnak minősíthető, annál is inkább, mert két, 1939-ben (az ún. Honvédelmi Törvény, 1939. évi II. tc.) kibocsátott rendeletre (8.130/1939 ME sz. rendelet, 760/1939. BM sz. rendelet) hivatkozva hajtották végre. (E rendeletek alapján hurcolták el a II. világháború alatt a magyarországi zsidókat otthonukból.)
A kitelepítendők névsorának összeállítása a legtöbb esetben önkényesen, szubjektív szempontok szerint történt. Sokszor a helyi hatóságok egyszerűen felírták a készülő listára azokat, akikkel nem szimpatizáltak, vagy csak a lakásukat, házukat akarták maguknak megszerezni. Gyakran az is előfordult, hogy az Államvédelmi Hatóság emberei a listán nem szereplő személyeket is elvittek. Elhurcolták az albérlőket, cselédeket, házvezetőnőket, véletlenül ott tartózkodó rokonokat, vendégeket is. Névelírás vagy szándékos „félrehallás” miatt is sokakat kitelepítettek. Ezeken az embereken semmilyen magyarázkodó, tiltakozó beadvány sem segített.53 Rendszeresen előfordult, hogy az engedélyezett 500 kiló helyett csak 30 kilós csomagot vihettek magukkal, és 24 óra helyett 12 óra alatt kellett összecsomagolniuk.

A vidéket érintő legnagyobb kitelepítési sorozatra 1949-től a nyugati és déli határvidéknél került sor. A mesterségesen uszított, hisztérikussá fokozott harmadik világháborús hangulatban a végrehajtó szervek válogatás nélkül deportáltak ezekről a vidékekről egész családokat, sokszor az éjszaka közepén, csak néhány percet, esetleg órát hagyva a készülődésre. Budapesten 1951-ben, arra hivatkozva, hogy a fővárosban kevés a lakás,54 egy belügyminiszteri rendelettel kb. 17.700 embert telepítettek ki a fővárosból.55 Az így megszerzett 5300 lakásnak a felét utalták ki új bérlőknek, ávósoknak, rendőröknek és pártfunkcionáriusoknak.56 Az intézkedésről az alábbi hivatalos jelentést adták ki: „1951. május 21-től június 15-ig Budapestről a következő nemkívánatos elemeket telepítették ki: hat volt herceget, 52 volt grófot, 41 volt bárót, valamint hozzátartozóikat, 10 volt horthysta minisztert, 12 volt horthysta államtitkárt, 85 volt horthysta tábornokot, 324 volt horthysta törzstisztet, 67 volt csendőr- és rendőrtisztet, 30 volt gyártulajdonost, 46 volt bankárt, 53 volt gyárigazgatót, 93 volt nagykereskedőt, 105 volt nagybirtokost, valamint hozzátartozóikat. A kitelepítettek lakásait dolgozók, elsősorban sztahanovista vagy nagycsaládos ipari munkások kapták meg.”57


Táborok
Magyarországon 55 évvel ezelőtt több mint 2500 családot deportáltak szervezett körülmények között a Hortobágyra.

 Tábor (település)
Fennállása
Létszám


 Árkus
1950-53
706 fő


 Borsós
1952-53
830 fő


 Borzas-Mihályhalma
1950-53
421 fő


 Ebes
1951-53
1047 fő


 Elep
1951-53
910 fő


 Erzsébet-tanya
1950-53
497 fő


 Kócspuszta
1950-53
626 fő


 Kónya
1950-53
512 fő


 Kormópuszta
1950-53
249 fő


 Lászlómajor
1952-53
278 fő


 Lenintanya
1950-53
630 fő


 Tedej
1951-53
674 fő


A táborok megszüntetésekor összesen kiszabadultak száma 7282 fő. Táborokban meghalt cca. 300 fő. Hamarabb elengedett gyerekek és betegek 150 fő. Becsült táborlétszám 10 ezer fő.

A kitelepítetteket többnyire teljesen más célra épült mezőgazdasági épületekben őrizték, pl. barakkokban, istállókban, juhhodályokban vagy kulákok épületeiben. Mivel az építmények „lakhatóvá” tétele a kitelepítettek feladata volt, kezdetben a szabadban laktak. A belügyminiszteri utasításokban „telepített”-nek vagy „telepesek”-nek nevezték őket.

 A zárt területet engedély nélkül nem hagyhatták el, látogatókat pedig havonta egyszer, az őrparancsnok engedélyével fogadhattak. A helyi állami gazdaságokban folyamatos rendőri felügyelet mellett minden 12 életévét betöltött személynek napi 12 órát kellett dolgoznia. A kitelepítettekkel az őrök kegyetlenül bántak. Folyamatosan zaklatták, megalázták őket. Gyakorta alkalmaztak fizikai erőszakot is (pl. egy ötéves gyermeket a rendőrök a lábánál fogva felakasztottak, s amikor szülei tiltakoztak, testi fenyítéssel és elzárással büntették).58 Az internálásoknak és a kényszerlakhely-kijelölésének a Nagy Imre-kormány vetett véget, de az internáltak nem kaphatták vissza többé lakásaikat, ingatlanjaikat és a legtöbb esetben még eredeti lakóhelyükre sem térhettek vissza.

 

 

 

 

 

 

 


 

Államvédelmi őrök


 Egy időben Ördögh Sára néven játszott.

 

 

 

 

 

 

 

Kitelepítettek barakkja a Hortobágyon

 

 


Kónya pusztai juhhodály

 

Támogatóink

Minden jog fenntartva - 2017 - Kommunizmus Bűnei Alapítvány - WEB B3D FX