Levél egy nagyhatalmú asszonyhoz
Kedves Asszonyom, testestül- lelkestül az Öné vagyok - írnám, ha nem számokról lenne szó. Egy kelet-közép-európai országból, mint a miénk, valóban a haszon maximumát a bér minimumáért lehet kihozni. A fejlett demokráciák - amelyeknek Ön is egyik nagyhatalmú képviselője - e jogos törekvése gazdasági törvényeken alapszik, de ez nem jelenti azt, hogy egy ország kormánya a haszon kisebb részét ne próbálja visszaszerezni. Ez utóbbi viszont természetellenes. A kelet-európai ember ugyanis szeret dolgozni, s ezért fizetni nem mindig kell neki. A munka ösztöne erős bennünk, a fizetési hajlam meglepően gyenge az Önök oldalán. Végülis félgyarmati munkavállalóval állnak szemben, nem? Ha az állam megpróbálja némi teherviselésre kényszeríteni Önöket, írott és íratlan törvényeket sért. Sokmillió ember él a földtekén, aki nem parancsol és aki az angolszász nyelvtanleckéken nem tudott megbírkózni az „egy birtokos több birtok” fogalmával. Mi is ilyenek vagyunk s a demokrácia nem akarhat sívár egyenlősdit.
Szeretjük az erős kezet. Ön, Hölgyem, erőskezű, s ez e pillanatban lehet hízelgés is tőlünk, hiszen ügyvitelünkben itt-ott nehézségek mutatkoznak. Úgy uralkodhat a legjobban rajtunk, ha önmagán uralkodik, s ezért csak hálásak lehetünk, mert elég sok hibát követtünk el, de az esetek túlnyomó részében szándéktalanul. Nemzeti Bankot akartunk mondani és Nacionalista Bankként hangzott, képviselőink pedig túl gyorsan, némi felületességgel dolgoztak. Dolgozni mesterség, dolgoztatni művészet. A helyesen dolgoztatás - például az alkotmányozási procedura kijavításánál - teszi majd Önt és az Unió illetékeseit valóban Főnökké. Bebizonyítjuk, hogy nem vagyunk fanatikusak, hacsak fanatikussá nem tesz majd az a hít, hogy nincs rossz főnök, csak nem megfelelő munkakörre fogott miniszter vagy miniszterelnök van. Reméljük, hogy az Ön illata olyan, mint az ibolyáé, amely csak sötétben árulja el, hogy van neki, s mi küzdeni fogunk azért, hogy sötét legyen.
De egyet még engedjen meg, Asszonyom. Vannak, akikre egy hónapig sem emlékeznek, vannak, akik bevonulnak a Panteonba. Bertolt Brecht egy is egy közülük, bár ronda sztálinista volt, aki azt mondta a moszkvai perekről, hogy lévén szereplői defetisták, a kapitalizmus iránt érzett rút vonzalmuk mozgatta őket, s az 1953-as berlini felkeléskor rögtön feljegyezte, fasiszták és félrevezetett munkások csinálták. Skizofrén volt, de epikus szinházában a kapitalistákat alig tekintette többre, mint időjósló leveli békákat egy befőttes üvegben. A Koldusopera a 19. században a kapitalizmus kifejlődésének a csúcsán, a viktoriánus korban játszódik s 1928-ban, a berlini ősbemutató után volt, aki schwabingi műterem-tréfának s volt, aki irodalmi hullagyalázásnak nevezte. Közép-Európa ráérzett a tréfára: Bécs, Prága és Budapest rögtön műsorra tűzte a darabot. Egy orgazda egy gengszter és a londoni rendőrfőnök segítségével üzletember lesz, bejárva azt az utat, amely a szegénységtől a gazdagságig, a besúgástól a dolgoztatásig és boltjai hálózatán át a halhatatlanságig vezet. Engedje meg Asszonyom, hogy levelem végén Önnek tanúlságul és a kétségbeesettek vígasztalására a Koldusopera fináléját idézzem:
„Mert miből él az ember? Hogy társát újra és újra
Becsapja, kirabolja, felfalja és leszúrja.
Megél az ember; ám ez abból következett
Hogy embermivoltából végleg kivetkezett.
Nagy jó uram, nem ér egy lyukas garast
Fölényed,
Mert ha megél az ember, gazemberségből
Él meg.”
Vígasztalásul szolgáljon az is, hogy nincsenek reménytelen helyzetek. Csak fáradt emberek vannak, akik kihagyták életük egyetlen gólhelyzetét.