Dalmáciát járva rögtön szembetűnik a városképek olaszos jellege. A két háború közti képeslapokon a feliratok még kétnyelvűek. Un saluto da S. Filipe e Giacomo - Pozdrav z. Sv. Filip-Jakova - nézegetem a panzió folyosójának kinagyított s keretbe foglalt anzikszait. Mint minden kelet-európai városnak, ahol egy másnyelvű, más kultúrájú polgárságot elüldöztek, a dalmát városoknak is két arca van. Az óvárosoké olaszos, s ott van a jelené, Zadar, Split és Dubrovnik villogó üzleteivel s egy az olaszhoz képest kemény szláv nyelv zsibongásával, amely mosolygó nők ajkáról különösen vonzóan hat. Az éghajlat enyhe, a parti táj és a tenger szigetvilága változatos, mindenki azt teheti, amit akar. A hatóságok mintha bóbiskolnának, s maguk is el lennének telve a nyári Dalmácia édes ízeivel. Pedig a történelemkönyveket bogarászva, ez a táj állandó ütközőpont volt.
A mohácsi vész után a török a dalmát tengerparton is terjeszkedett: Raguzát a szultán „pártfogása” alá vette. Ebben az időben kezdett átalakulni a latinos, olasz Raguza horvát Dubrovnikká, s lett a horvát irodalmi élet központjává. A törökök és Velence közti küzdelem Buda visszavétele után az Adrián Velence javára dőlt el, majd a napoleoni időket követően Dalmácia dalmát királyság néven a Habsburg-monarchia része lett. Ma, amikor az autópályán szinte pillanatok alatt lerobogunk az Adriához, az ódon közlekedési és hírközlő viszonyokat tekintve az átlagember számára igen furcsa azt hallani, hogy a dalmát városok és a magyar királyság közti történelmi kötelékek - az egykori magyar fennhatóság - még ekkor is összefűzték a magyar és a dalmát rendeket, s a politikai szintéren is jelentkeztek. A dalmátok, azaz az olaszok egy ideig az osztrák császársággal s a horvátokkal szemben a magyar királysághoz való csatolásukat kívánták, s még a kiegyezés utáni magyar kormányok sem adták fel ezt közjogi követelést: Dalmáciát a Szent Korona országai közt szerették volna látni. Ma mindez úgy hangzik, mintha egy régi, sikertelen operett librettójáról fújnánk le a port.
A valódi történelem nem ezen a síkon mozgott. Mint annyi más etnikai ellentét, a horvát-olasz is a történelem legliberálisabb századának szülötte volt: 1848-ban az illirizmus, a délszláv eszme Dalmáciában is teret nyert. A horvát mozgalommal szemben a városok polgárai Bécshez folyamodtak, s képviselőiket nem Zágrábba, hanem a Reichsratba küldték.
A politikai helyzet egészen különös volt, a bécsi politika a többséget, a szláv pártot támogatta, de igazán nem tudta lekenyerezni. A dalmát városok olasz lakóssága hiába próbált Bécshez alkalmazkodni, nem kapott támogatást. Az I. világháború után létrejött Jugoszlávia természetes kijárata a tengerre Fiume (Rijeka) és Trieszt lett volna, de az egyiket a békecsinálók a nagyobb dalmát városokkal együtt odaadták Olaszországnak, Fiumét pedig elvették az olasz szabadcsapatok. Itália 1943-as kiugrása jelentette a végzetet az Isztriától le egészen Dalmácia déli csücskéig az ősidők óta ott élt olaszok számára: tömeggyilkosság, pogrom és elüldöztetés lett a részük. (A hetvenes években készült jugoszláv filmben, az Itália bukásában térnek vissza a kor véres képei.)
Ez a viharos történelmű táj - amelynek népei örökösen hadilábon állottak egymással - még a szocialista időkben Európa egyik üdülő és turista paradicsomává vált. A jugoszláv testvérháborút követően jelképnek is beillett Tito marsall adriai flottájának elárverezése: hadihajókra nincs szükség. S ha az ember elhever a forró, köves tengerparton, friss tengeri halacskákat ropogtat a Tomislav királyról elnevezett barrnasör mellett, arra gondol, hogy végre eltűntek a „ térfelügyelők.” Vagy ha vannak, egyelőre hátat fordítanak a strandnak.