A 19-2o. század fordulóján - a boldog békeidők vége felé - sokat foglakoztak a bűn és az elkövető társadalmi helyzetének összefüggéseivel. Földes Béla például megállapította, hogy Ausztriában a bűnözők 89, Magyarországon pedig a 92 százaléka tartozott a szegény néposztályhoz. (És statisztikákkal bizonyította, hogy a gabona árának csökkenését vagy növekedését követi a bűnözés le- és felmenő görbéje, mintegy lázmérőként.) Végső következtetése mégsem az volt, hogy a gazdasági viszonyok javulása egyértelműen csökkenti a kriminalitást, hiszen a lakosság erkölcsiségére kedvezőtlen más hatások is - mint például a kielégíthetetlen élvezetek mértételen vágyának eluralkodása - bűnre csábítanak. A gazdag ember – konstatálták – gondosan titkolja vagyonát, állandóan panaszkodik, s ha valaki célzást tesz a vagyonára, megadóan széttárja a karjait. Mint a kor másik nagy kriminológusa, Balogh Jenő írta: „Sok százezren egyszerű, sőt szűkös viszonyok közt is megelégedetten élnek és eszükben sincs bűncselekménnyel könnyíteni sorsukon. Ezzel szemben sok dúsgazdag ember szédelgő ügyletekkel, csalásokkal, megvesztegetésekkel iparkodik vagyonát folytonosan növelni.” (Hozzátehetjük, még a kínpadon sem vallották volna be, mennyi a pénzük és hogyan tettek rá szert.) Jellemző a nagyközönség erkölcsi ítélő képességének megfogyatkozására, hogy 1909-ben az anyja pénzéért szeretőjét s annak barátját gyilkosságra csábító Haverda Mária perének záró tárgyalásán többezren gyűltek össze a szegedi főtéren, hogy lássák és megéljenezzék a bűnös szépasszonyt. (A Máriának kölcsönző bankár – mint kiderült – abban a reményben adott neki pénzt, hogy gondoskodni fog dúsgazdag anyja mielőbbi haláláról. Diósi Ödönnek, az ugyancsak izgatóan szép Léda férjének sikkasztás alapos gyanúja miatt kellett lelépnie nejével együtt Szófiából, pedig már a bolgár fejedelmi párnak is bemutatták őket.)
Ma, rendszerváltástól beteg korunkban a bűnügyek kóroktanát vizsgálva, megint előtérbe került a szegénység kérdése. Kuncze Gábor belügyérként tett elhíresült mondásával - megélhetési bűnözés - felmentést adott sok kis bűnösnek, vagy ahogy a kádári időkben mondták, a kalarábé tolvajoknak. Az ilyen „kalarábé tolvaj” elég gyakori jelenség, de léte s a róla szóló elméleti vita pro és kontra egy ideig jótékonyan eltakarta a közösségi biztonságérzet rohamos csökkenését, amelynek egyik oka éppen ő, a megélhetési bűnöző volt. Csakhogy a mai magyar szegénységből való kilépés reménytelen vállalkozásnak bizonyult, s a rendőrség végül rákényszerült, hogy az ebből fakadó rendzavarásokkal és kisebb bűnökkel behatóbban foglakozzék. De hogy át ne essünk a ló másik oldalára, igaz, hogy „a bűnözők jelentős része szegény, de a szegények jelentős része nem bűnöző” – szögezi le erről szóló vitairatában Ritter Ildikó. S ír arról is, hogy a bűnözés (s az ellene való harc) „égisze alatt a szegények, mint „veszélyes osztályok” kontrollja társadalmi támogatottság mellett megvalósítható”. Ez a kontroll azonban más, mint a kádári hallgatólagos kompromisszum volt rendőr és kisember között a társadalmi béke jegyében. Korunk gazdag embere ugyanis úgy él, hogy joggal maffiozó benyomását kelti az emberekben. Hatalma nagyobb, mint egy párttitkáré volt hajdanán. De hanghordozása, nyugtalan lénye, autóvezetési stílusa elárulja, hogy egy olyan új rétegkultúra képviselője, amelynek pénze hallgatólagos társadalmi kompromisszumra nem váltható át. A pénz hatalmából hiányzik a legitimitásnak az a pótléka, amit a párttitkárnak az ideológia adott. S így lesz lassan kettéhasadt társadalmunk paradigmája, a „veszélyes osztályok” kontrollja a börtön. Nem véletlenül kérdezi Ritter Ildikó a Börtönügyi Szemle hasábjain, hogy „valóban a börtön a leghatékonyabb és a leghatásosabb megoldás? Tisztában vagyunk azzal hogy a büntetéspolitika területén – Nils Christie szavaival éve – a „növekedésnek nincsenek természetes korlátai”. Félő, hogyha mi is ráeszmélünk a büntetésipar hatalmára és profitabilitására, amit az amerikaiak már régen megtettek, a mai magyar börtönrendszer szegényházzá válik.” Vagy dologházzá? Egykor, a múlt század elején Nagyiványi Fekete Gyula a dologházat a koldusok és csavargók munkáltatására szánta részben javító, részben büntető célzattal. A csavargónak nem volt biztos lakhelye, megélhetési alapja, s mint Nagyiványi Fekete mondta, semminemű iparágat nem gyakorolt, mert „erkölcsi szervezetének alapbűne a tétlenség” volt. A mai hajléktalan s a dualizmus kori csavargó életvitele közt sok a rokon vonás. De munkalehetőségek híján hiába prédikálnánk a hajléktalanoknak akár Luther Mártont is, miszerint a tétlenség az ördög öreganyja, csak nevetségessé válnánk. A tétlenség bűne alól még az egyház is feloldozná őket.