Előadás az Andrássy Egyetemen 2013. március 25.-én
Szeretném leszögezni, hogy nem vagyok történész, sem szociológus, de jogász sem. Vegyészmérnök vagyok, így ne számítsanak elemzésekre, vagy egyéb mélyen szántó felismerésekre a beszédemben. Én csak megfigyelem az eseményeket és tényeket állapítok meg. Az értékelést meghagyom a fent nevezett szakemberekre, akik ezen a téren sokkal otthonosabban mozognak, mint az erre az ingoványos talajra tévedt természettudós.
Emlékezéskultúra, emlékezés – mit is jelentenek? Elsősorban a következőt állapíthatjuk meg: ezek a fogalmak, s minden, ami mögöttük rejlik, a legnagyobb mértékben szubjektív dolgok. Minél távolabb van tőlünk egy tárgy, vagy az emlékezetünk egy benyomása a múltban, annál szubjektívabbnak tűnik az eszményeinkben. „Meg akarlak tartani téged, ezért választom számodra a megszépítő messzeséget” – írta nagy költőnk, Ady. Tehát minél távolabbi múltban húzódik vissza emlékeink eseménye, annál szebbnek látjuk. A csúf, számunkra hátrányos részletek egyre jobban eltörpülnek és jelentéktelenné válnak, s így az emlékezetünk képe a tényleges eredetivel csak távolról kapcsolódó alakot ölt.
Ez a szubjektivitás a tudatlanságból táplálkozik. A tudatlanság nem feltétlenül korlátoltságból ered, hanem sokkal inkább az információ krónikus hiányának a következménye. S ezzel el is jutottunk az előadás tulajdonképpeni témájához.
Az átlagpolgár nyíltságával és kíváncsiságával szemlélem az élet történéseit, ugyanakkor megvannak a saját, illetve családom fájdalmas tapasztalatai is, melyeket a kommunista terror idején kellett elszenvednünk. Mint a KDNP ”Kommunizmus bűnei munkacsoportjának” vezetője, és a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének elnöke, sorstársaim szenvedéseinek képviselője vagyok, akik mindannyian a kommunisták bűneinek áldozatai voltak. Így véleményemet inkább a saját magam és családom, de a szenvedésben sorstársaim tapasztalatai formálják, semmint a politikai sajtó, vagy az irodalmi élményeim. Megkísérlem az ezekből a forrásokból merített tapasztalatokat és megállapításokat elemezni és továbbadni.
Emlékezéskultúra. Szeretem a kultúra kifejezést, mert ez valami finomat, művészit sejtet; az étkezési kultúra, a jó viselkedés kultúrája, a társalgási és vitakultúra, meg a vallási kultúra jól ismert fogalmak, amelyeket gyakran pozitív értékelő jelentéssel alkalmazunk, esetleg elhatárolásként, vagy összekötő elemként értelmezünk. Mindezeknek a csúcsa a gondolkozási kultúra, amely mindennapi életünket meghatározza. Ez vezérli életünket és uralja annak minőségét. Hatalma óriási, ezért próbálják sokan elidegeníteni a gondolkodás kultúráját, hogy gondolatainkat kívülről befolyásolhassák; ez az a manipuláció, amely manapság egyre nagyobb teret hódít. A felelősség ezért jórészt a legkülönbözőbb ideológiai és politikai beállítottságú szenzációhajhász sajtót terheli. A jó és a rossz közötti alapkérdést az etika dönti el; az etika tartalmát viszont – ideális esetben – az éppen uralkodó, bizonyos konszenzuson alapuló közvélemény határozza meg. A közösség véleménye azonban nagyon könnyen befolyásolható.
Ennek igen durva, de hatékony módszere, ha a hatalom birtokosai saját hatalmi érdekeik mentén erőszakkal manipulálják, alakítják a jogrendszert. A magyar társadalom 1944 óta, évtizedeken keresztül szenvedte el korábbi jogrendjének pártérdekek alapján történő megerőszakolását. A horog,- és nyilaskeresztesek viszonylag rövid, ám annál véresebb periódusa után a vörös csillag bő 45 éves, hosszú és fájdalmas uralma következett. Az önkényuralmi korszaknak az egész lakósságot érintő hatását az 1953-ban meghirdetett általános amnesztia mutatja. Ez a közkegyelem körülbelül 800 ezer embert érintett. Ez azt jelenti, hogy a háború utáni első években minden negyedik felnőtt magyar állampolgár a pártalapon működő „igazságszolgáltatás” áldozata volt.
A szovjet vörös csillag követőinek brutális és erőszakos időszaka, amelynek módszerei az 1956-os forradalom leverése utáni megtorlásokat követően szükségszerűen enyhébb, illetve szubtilebb, alattomosabb formában működtek tovább, 1989-ig tartott. A kommunista diktatúrának ez a durva és ennek a későbbi enyhébb formája szisztematikusan befolyásolta a magyar társadalmat. A szabad gondolkodás, a szabad véleményformálás és a szabad véleménycsere megbéklyózása és gyakorlatilag a teljes hiánya megbénították a társadalmat, főképp a magyar nép gondolkodó, értelmiségi felét. A hatalomátvétel előtti értelmiséget, mely korábban a szellemi életet képviselte, kiszorították hivatalaiból, sőt, nem ritkán fizikailag is megsemmisítették. Ez volt a Kommunista Párt nyíltan is meghirdetett programja. Az iskola és az iskolai oktatási anyag a Kommunista Párt intenzív ellenőrzése alá került. A történelmet átírták és nyilvánvaló hazugságokat és ferdítéseket terjesztettek, hogy mindenki behódoljon a Pártnak.
Semmi sincs új a nap alatt. A Párt ország rontó programját már Jászi Oszkár a Martinovics szabadkőműves páholy főmestere az 1911. február 3.-i elnöki székfoglaló beszédében pontról pontra leírta, amiből Marx és Lenin köszöntek vissza. A közvetlen, vagy a közvetett erőszak sokak gerincét meghajlította és megtörte. Az embereket arra kényszerítették, hogy a pártzsargon primitív szókincsét alkalmazzák, a dolgokat ne nevezzék nevükön, és az elnyomókat a nép legjobb barátaiként üdvözöljék. A rettenetes igazságtalanságok, a nyilvánvaló történelemhamisítások tabunak számítottak; legfőképpen a Kommunista Párt és tisztségviselői voltak érinthetetlenek, ők teljes immunitást élveztek.
Ez után a 45 év után, amely alatt két, sőt három generáció látta meg a napvilágot, váratlanul következett be az 1989-es fordulat, amely, véleményem szerint az egész magyar társadalmat váratlanul érte. Az egyedüli kivételt, akik biztosan fel voltak készülve a változásra, a Párt magasabb tisztségviselői képezték. Rendkívül gyorsan és eredményesen biztosították be magukat anyagilag, tisztségüknek és elvtársi kapcsolatrendszerüknek köszönhetően az állami vagyon rovására kártalanították magukat az ideiglenes politikai és hatalmi veszteségeiket kompenzálandó, áthágva számos írott és íratlan törvényt és jogszabályt. A fellépett politikai bizonytalanság rövid időszaka után, szépen lassan, az újonnan szerzett gazdagságuk és korábbi kapcsolatrendszerüknek köszönhetően visszaszerezték politikai hivatalaikat is. Ami 1990-ben elképzelhetetlennek látszott, az a következő választásoknál bizonysággá vált, az utódpárt ismét hatalomba került.
Mivel az első, nagy többséggel megválasztott MDF-kormány – fogalmazzunk így – naivitásból sok fontos, a szellemi, gazdasági és politikai megújulás biztosítását szolgáló törvény meghozatalánál hagyta magát az orránál fogva vezetni, sok minden kimondatlanul, sőt megoldhatatlanul maradt. A politika azóta megszilárdult beskatulyázása a jobb- és baloldaliságba, és ennek megfelelően a lakosság végzetes táborokra osztása akadályozták és akadályozzák ma is a múltunkkal való őszinte szembenézést. Az áldozatok, akiknek ítélőképességére a diktatúrák rányomták bélyegüket, ma már nem képesek az elmúlt 45 év eseményeit masszív előítéletek nélkül értékelni.
Az erkölcsi szabályok, amelyek az évszázadok tapasztalataiból, az egyházak tanaiból születtek és a társadalmi együttélést szabályozták, eltűntek, és a kommunista tanok nem tudták ezeket helyettesíteni. Az embereknek az ítéletalkotáshoz viszont normákra van szükségük, egyébként elvesznek a mindennapi problémák szövevényében. Ez fokozottan igaz a múlt problémáiban való eligazodásban. Ha nem tudunk különbséget tenni a jó és a rossz között, mert kusza korunkban már minden tetszőlegesé vált, a kommunista bűnökkel kapcsolatos ítélet sem lesz egyértelmű. Sokan hagyták, hogy elvakítsa őket az a szerény jólét, amelyet a „keleti blokk legvidámabb barakkja” nyújtott. A nagyon alacsony szintű, látszólagos biztonságérzettel a társadalom alsóbb, kevésbé művelt részét ki lehetett elégíteni. Ezektől az emberektől nem várhatjuk el, hogy ne nosztalgiával gondoljanak vissza a Kádár-korszakra, hiszen ők valójában vesztesei az 1989-90-es rendszerváltoztatásnak. Ezeknek az embereknek - néha a szó szoros értelmében – kicsúszott a talaj a lába alól. A társadalomnak ez a rétege hagyományosan könnyű prédája a szélsőséges gondolatoknak.
A műveltebb, úgynevezett értelmiségi emberek nézetei a múlt feldolgozásával kapcsolatban szintén nem problémamentes. Alapvetően itt két, máig is egymással versengő csoportot különböztethetünk meg. Az egyik felük az aktív és passzív tettestársakból áll, akik belenyugodtak a rendszerbe, ez a középosztály többé-kevésbé előnyös helyzetű része, amely nyilvánvalóan a rendszer vezető feladatait látta el. Minden bizonnyal igen különböző okok vitték rá az egyes embereket arra, hogy ilyen módon helyezkedve bebiztosítsák maguknak és családjuknak a viszonylagos jólétet.
A művelt lakosság másik fele nem tartozott a társadalom privilegizált részéhez. Sokuktól származása, vagy éppen politikai orientációja alapján tagadták meg a lehetőséget, hogy konstruktív módon részt vehessen a rendszerben, a társadalom építésében. Első sorban 1945 előtti volt állami hivatalnokok, katonatisztek, rendőrök, pedagógusok, gyár- és üzlettulajdonosok, és családjaik vesztették el állásaikat, hivatalukat, és annak a lehetőségét is, hogy valaha is értelmiségi foglalkozást üzenek. Ezek az emberek a kommunisták által kitalált és a napi gyakorlatban véresen komolyan keresztülvitt osztálytagozódásban az X jelölést kapták, ami a pártzsargonban az osztályidegen megjelölést takarta. Ezt gyerekeik is örökölték a vele járó súlyos hátrányokkal együtt.
Ez, többek között a felsőbb iskolákba való bejutás lehetetlené tételét jelentette.
Logikus, hogy a két társadalmi réteg tagjai teljesen különbözőképpen látják a saját és az ország múltját. Az egyik csoport tagjainak nagy része a náci-korszak áldozatának tekinti magát, míg a másik csoport egyértelműen a vörös diktatúra sértettjei, illetve áldozatai. Jómagam, családi indítatás és a velem született igazságérzetem okán csak az utóbbi csoporttal foglalkozom. Meg kell állapítanom, hogy ezek az emberek, hasonló ürüggyel, mint zsidó honfitársaink, a származásuk és nézeteik alapján a legdurvább igazságtalanságokat szenvedték el.
Miután az első brutális megtorlások, az internálás, a vagyonelkobzások, kitelepítések és a börtönök időszaka lezárult – ez az 1956-os forradalom időszakára tehető – a megtorlások még nem értek véget. A szabadon engedetteket rendőrségi módszerekkel üldözték tovább. Csak alacsonyrendű, rosszul fizetett munkát végezhettek, gyerekeik tanulási lehetőségeit továbbra is drasztikusan korlátozták - így másodosztályú polgárokká váltak. A következmények a szélsőségesen alacsony nyugdíjakon keresztül a mai napig érzékelhetők. Mindennek a tetejébe a meghurcolások után büntetőjogi következmények terhe alatt megtiltották nekik, hogy az elszenvedett jogtalanságokról beszéljenek. „Hallgassanak, magukkal semmi sem történt, különben könnyen visszakerülhetnek!” Így, némaságra ítélve, nem szabadulhattak a szenvedés lelki terhétől. Ezek az emberek jogosan csalódottak, úgy érzik, a társadalom magukra hagyta őket, mivel nem kaptak sem kielégítő erkölcsi, sem kielégítő anyagi jóvátételt.
Így élnek ma Magyarországon a bal és jobb áldozatai, családjaik és barátaik, akik nem tudnak egymással kommunikálni. Ugyan a napi politika nyomására itt is ott is el-elhangzik néha egy felhívás a közös hang keresésére, de mindez, még ha becsületes indítatásból jön is, csak pusztába kiáltó szó.
Ne feledkezzünk meg a mai fiatalságról, amely sem a családjától, sem az iskolától nem kapta meg a megfelelő szellemi útravalót, hogy kiállhassa a múlttal való szembenézés és számvetés próbáját. Ha őszinték vagyunk, be kell látnunk, hogy a ma és a holnap fiataljai, főleg önhibájukon kívüli tudatlanságuknál fogva, egyáltalán nem mutatnak érdeklődést ezek iránt a számunkra fontosnak tűnő problémák iránt.
Ugyan igaz, hogy a múlttal való kollektív számvetést a második világháború után nem sokkal maga az állam irányította, de ez a probléma egyoldalú megközelítése miatt sikertelen maradt. Már 1945-ben igyekezett a kommunista rendszer zsidó honfitársaink rettenetes szenvedéstörténetét bemutatni, de ez csupán igen szerény társadalmi visszhangra talált. Nem csoda, mondhatnánk, hiszen közben már zajlott a társadalom egy jelentős részének, akik az új, erőszakkal berendezett világrendet nem fogadták el, kirekesztése és felszámolása. Ezek szenvedései sohasem válhattak nyilvános témává, és a rendszerváltoztatás után hivatalosan is elfelejtették őket.
Ma talán már késő tisztázó vitákat indítani, mert ez az eltelt évtizedek alatt antagonisztikus ellentétnek bizonyult.