Kamaszlányként járta meg a hortobágyi magyar Gulágot. Családja bűne csak annyi volt, mint a tízezer sortársé. Keményen dolgoztak és tisztelte őket a falu. Vendégem dr. Hajdú Mária, jogász. Hurcolja emlékeit és küzd az utókor, a nemzet értő és megértő emlékezetéért.
Riporter: Idestova hatvan évvel ezelőtt történt, ami történt. Álmodik még azokkal az időkkel?
Mária: Sajnos igen. Rosszul ébredek, amikor álmomban ott vagyunk a táborban, hiszen százan egy szobába, emeletes priccsen, mint a gettóba. Éjszaka esetleg háromszor is sorakozó, mert eltévesztette a rendőr a számolást és újrakezdte. De ez biztos csak azért volt, hogy ne aludjunk és ezt nagyon sokszor megcsinálták a három és fél év alatt velünk. Pont a születésnapomon, június 24.-én érkeztünk a táborba, nagyon sokan. Még az óra is stimmelt, 2 és 4 között születtem, tehát akkorra értünk oda a Tiszaszentimrére, ez Szolnok megyében van. Ez a Palavicsinyi őrgróf volt birtokán, a kilences tanyán volt. A Tiszaszentimrei vasútállomástól legalább 6–8 kilométerre van ez a tanya, ahol a közelbe semmi nincs, csak marhaistállók, lóistállók. Ott helyeztek el bennünket, és a magtárban, ahol fönt is, lent is szalmát behordva, 50 centi jutott egy embernek. Nagyon sokan csak a folyóson kaptak helyet mindaddig, amíg az istállókból ki nem szedtük a trágyát és szalmát nem helyeztünk el úgy, hogy fedett helyre tudtunk bepakolnunk a kis csomagunkkal. Csak azunk volt, amit kézben el tudtunk öten vinni. Én – akkor voltam 13 éves –, az ikertestvérem és a két évvel idősebb nővérem. A szüleimmel kellett itt élnünk három és fél évig.
Riporter: -De ezt akkor nem tudták, hogy meddig fog tartani.
Hajdú Mária: -Örökké. Azt mondták, hogy itt fogtok megdögleni. Itt fogjátok zsírozni a hortobágyi földet.
Riporter: -Biztos vagyok benne, hogy beleégett az emlékeibe ez a kép, amikor megérkeztek.
Hajdú Mária: -Soha nem felejthetem.
Tizenkét tagú rendőrőrs, farkaskutyákkal, névsorolvasás. Van, aki később érkezett. Estefelé szinte étlen, szomjan érkeztünk. A marhavagonban, amikor bevagoníroztak bennünket Rúzsán – ez egy Szegedhez egy 35 km-re lévő falu – nem készültünk semmivel az útra.
Riporter: -Ez a szülőfaluja?
Hajdú Mária: -A szülőfalum, igen. Ugyan Mórahalmon születtem a nagymamánál, de itt éltünk, ahonnan elvittek bennünket. Szegeden átvagoníroztak bennünket, mert akkor még kisvonat járt Szeged és Rúzsa között.
Riporter: -Akkor úgy szállították önöket, mint a zsidókat annak idején.
Hajdú Mária: -Ugyan úgy, marhaszállító vagonba. A vödör volt a WC. Éjszaka vagoníroztak be bennünket és másnap értünk a Hortobágyra. A Hortobágy déli része ez, a többi táborlakók, meg szétszórva Hortobágyon a tizenkét különböző táborban bezsúfolva. Borzasztó dolog volt, mert amit csak kézben tudtunk vinni tettünk a plédbe; Azt mondták, hogy úgy csomagoljunk ennivalót, hogy három napra elég legyen. Tehát mentünk a Szovjetunió felé. Féltünk, hiszen addigra már tudtunk a Kistarcsai meg a Recski táborokról.
Riporter: -Nem tudták hová viszik.
Hajdú Mária: -Á, hát ítélet papír nélkül, minden nélkül. Bevagonírozni, és irány kelet, a Szovjetunió felé. Tehát, gyakorlatilag, amikor Tiszaszentimrére megálltunk akkor tudtuk, hogy hála a jó Istennek, nem Szovjetunióba mentünk. De arról is tudtunk, hogy a háború után mentek vonatok a Szovjetunióba is, málenkíj robotra. Nem tudhattuk, hogy hányat visznek az egész országból. De amikor oda értünk a Tiszaszentimrére, a tábor 490 fő volt.
Tessék elképzelni, kipakolva az udvaron mindenki a cuccaival, mert, hogy nem volt hova pakolni. Mindenki a csomagja tetején ült. Meg a csecsemők, hogy a gyerekeknek enni adni. Vagy szoptatta vagy valami főtt ételt mi gyerekek nekünk is. Hát mi vittünk úgy, hogy szerencsére volt annyi kenyér otthon meg szalonna, meg egy kis sonka kolbász. Meg öten voltunk, 5 tányért, kanalat, egy lábast meg egy fazekat tegyünk oda azt mondták. Tehát ennyit vittünk el, meg ágyneműt, amibe tudjunk feküdni öten – a két plédbe amit betettünk.
Riporter: -Ruhanemű?
Hajdú Mária: -Alig volt az is. Hát azt se lehetett vinni. Hát minden ott maradt. Öt szobás házunk volt. Apunak volt 25 hektó pálinkája, 7-800 hektó bora, de apu kocsmáros és nagy borkereskedő is volt. Ő szállította Swarcz Ilicéknek Makóra a bort a nagybanira.
Riporter: -Kulák volt az édesapja.
Hajdú Mária: -Annak számított a 18 hold földdel, annak számított – kizsákmányolónak.
Riporter: -Fel tudja eleveníteni, hogy 13 éves koráig milyen élete volt otthon, Rúzsán?
Hajdú Mária: -Apa munkára nevelt bennünket. Tehát miután kocsma volt, nekünk adott esetben ott kellett lenni vigyázni a kocsmában is vagy lemenni a pincébe és fölhozni a pálinkát. Mindent tudtunk, hogy hol van. Velünk apa mindent megbeszélt. Tehát azt is, hogy ha őt elviszik, hogy hol van esetleg a pénz, vagy hogy csinálták.
Riporter: -Tartott tőle, hogy el fogják vinni?
Hajdú Mária: -Igen, mert akkor már vittek el embereket, családapákat már nagyon sokat elvittek Recskre, meg Kistarcsára. Tehát tartott attól, hogy elvisznek és mindent megbeszélt velünk. A politikai ügyeket és mindent előttünk beszélt, csak azt mondta, hogy ne beszéljetek róla. De tudta, hogy rossz helyzet és hogy összeverték az embereket. Az erőszakos TSZ-esítés miatt. Kocsmába azért ott mindent megbeszéltek.
Riporter: -Jól érzem, hogy az édesapjukhoz jobban kötődtek, mint az édesanyjukhoz? Mindig az édesapjáról beszél.
Hajdú Mária: -Azért, mert apánál maradtunk. Elváltak, külön éltek. Anyának, miután apa eladott mindent, nem volt rendezve a vagyoni helyzete. De mi ugyan úgy szerettük anyát. Csak miután apa úgy állt anyagilag, hogy bennünket tudott rendezni. Anyának nem volt semmi, mert apa az övét adta el, és így mi nem is tudtunk anyához menni, de szerettük anyát is ugyan úgy. És akkor mentünk amikor akartunk. Apa nem nevelt az anyu ellen. Apu jól nevelt bennünket, jó tanulók voltunk. Mentünk az iskolába és amikor hazajöttünk, akkor először ebéd, megírni a leckét és utána mehettünk csak játszani. Tehát számon kérte tőlünk a leckét mindig.
Riporter: -Az is nehéz lehetett, hogy a kitelepítésbe viszont nem az édesanyjukkal mentek.
Hajdú Mária: -Azért utáltuk a mamát, a nevelő mamát utáltuk. De olyan rendes nő volt, hogy én felnőtt fejjel már azt mondom, hogy az a férfi nem született meg, akiért én három idegen, kamasz gyereket elvállalnák. Utáltuk, pedig főzött, rendbe tett bennünket meg minden megcsinált és mégse szerettük, mert mindig anyát szerettük.
Riporter: -Kitelepítésbe is követte a férjét, és három kamasz gyerekkel.
Hajdú Mária: -Követte és amikor már én felnőtt voltam, meg anya lettem, meg okosabb talán egy kicsit, akkor értem fel ésszel azt, hogy ő milyen sokat tett, és hogy milyen rendes ember volt.
Riporter: -Akkor ez a kedves éneke – Az édesanyám, de jó asszony – ez egyszerre szól az édesanyjának meg a nevelőmamának is?
Hajdú Mária: -Mind a kettőnek, igen. Nagyon sokszor, amikor már eljöttem Pestre – a papa meghalt, mert ugye 16 év volt köztük – én 1 hónap 2 hét mentem haza mindig Szegedre a mamához, és azt hiszem, engem szeretett legjobban.
Riporter: -A nevelőmama?
Hajdú Mária: -Igen, a nevelőmama. Anya 49 évesen méh szarkóma rákba meghalt fiatalon. Újszegeden apu akkor vett anyának egy házat Újszegeden, annak fejében, amit eladott. Mikor elmentünk, előtte 2 héttel. Az volt a szerencséje, és csak ennyi maradt, többet nem tudott venni, mert már mindent elvettek. Soha többet nem kapott vissza semmit.
Riporter: -És az édesanyja nem is tudott arról, hogy három gyereke hova került?
Hajdú Mária: -Nem is tudta, nem tudta. Dehogy tudták, nem tudta. Hosszú idő telt el. Érdeklődött rendőrség, egyéb minden. A rendőrparancsnok hivatott be bennünket, hogy anya keres bennünket. Ideg összeroppanást kapott, hogy a gyerekek odavannak internálva. Beteg lett, a kórházba, de hát minket nem engedtek el. De a professzor úr is mondta, hogy jó lenne, hogy ha a gyerekek jöhetnének, mert meggyógyulna. Nagyon nehéz volt. Nehéz volt három gyerek azért. Valahogy úgy gondolok vissza rá, hogy én például mindig anyával aludtam, mert elég rosszul éltek és ugye hát volt 5 szoba, és én mindig anyával aludtam, én voltam anyás. Nahát ezt szavakkal elmondani nem lehet, hogy mit jelent egy anya.
Riporter: -Hogyan zajlott az élet, ott a Tiszaszentimre Erzsébet tanyán?
Hajdú Mária: -El tudom mondani. Először nagy magtár volt, itt még öregek voltak, azok lent voltak, ütős nagymama meg mindenki, azokat nem tették föl a padlásra. Mi fönt voltunk a padláson. Hát nyáron szakadt az eső, és a lavór meg a vajlingra ültünk, mert a cserépen keresztül folyt ránk a víz. Meg a marha meg a lóistállók. A lóistálló trágyát kiszedni, és úgy berakni a szalmát, hogy ne az ég alatt legyen, azzal kezdődött a tábori munka. Aztán építettünk magunknak egy vályog házat. Ami azt jelenti, hogy mi letettük a vályogot, két nap múlva már, mikor már elpakoltunk, sorakozón volt egy táborfelelős, és indulás aratni. Június 24-25-26 olyan meleg volt és mindenkinek kellett menni. Én mint gyerek, én is mentem. Nővérem is. Ment a cséplő gép, a cséplő géphez és öregeknek
Riporter: -Ismerték ezt a munkát?
Hajdú Mária: -Én nem, mert gyerek voltam. A nővérem se, bár otthon kellett mindent csinálnunk, mondtam, hogy apa munkára nevelt bennünket, mert azt mondta, ha nem tudjátok, akkor nem tudjátok megmutatni sem, hogy hogyan kell csinálni. Volt földje is apának, ott kellett lenni. Meg gyümölcsös volt, szép gyümölcsöse volt apának. Értett hozzá, de mikor elvittek bennünket, az is tönkrement, mert nem sokan értenek a gyümölcs termesztéshez, a gyümölcsfákhoz.
Riporter: -Mindenüket elvesztették?
Hajdú Mária: -Mindent. Soha többet vissza nem mehettünk. Aztán határsáv lett, amikor kiszabadultunk, és akkor Szegedre jöhettünk csak. Tehát a határsáv volt, nem mehettünk haza. És mire hazajöttünk a kommunista önkormányzat mindent eladott, hogy nehogy vissza kelljen adni. Nem kaptunk vissza semmit. Egy szál ruhába jöttünk haza, egy váltóruhába, amit ott levetettünk, mostunk, levetettünk, mostunk és százan egy szobába, el tudja képzelni. Függönnyel elválasztottuk a sarkot. Mi fönt aludtunk a priccsen. Apáék lent. És mikor hazajöttünk, akkor kellett mosakodni a lányoknak, öregeknek vagy pedig a rizsföldeken az árokban mosakodtunk. Az ebéd az pedig úgy volt, hogy kihozták kocsival, tehát csajka rendszer volt és ott osztották ki az ebédet. 15 deka kenyér és szalonna volt.
Riporter: -Egy napra?
Hajdú Mária: -Igen. Én 37 kiló voltam, meg a szüleim is vékonyak, soványok. És ha beteg volt valaki, akkor orvos. Csak nekem a mandulám mindig bedagadt, fertőzést kaptam és beszűrődésem van a tüdőn, ami elmeszesedett. Tehát ott meg voltam fázva, mert se rendes ruha, semmi és kint kellett ősszel is, télen is dolgozni a répaföldbe. Ha esett az eső, ha nem, de valahogy miután paraszt származású vagyok, valahogy helyre jöttem.
Riporter: -Iskolába nem is járhattak?
Hajdú Mária: -De volt, a táboron belül volt. De mind a 8 együtt voltunk. Közülünk voltak aki tanítottak és utána a Tiszaszentimrei Általános Iskolából adtak bizonyítványt.
Riporter: -Hogy bántak magukkal az őrök?
Hajdú Mária: -A tiszaszentimrei volt a, úgy tudjuk a legszigorúbb. Innen éjszaka se lehetett kimenni, mert annyira zárt volt. Ez egy mindentől eléggé elzárt, be volt kerítve. Kutyák. Az én testvérem, szegény, amikor jött haza és próbált valamit a szabad emberektől szerezni, egy kis tojást vagy egy kis szalonnát, vagy valamit, akkor a rendőrök ráuszították a kutyát, a farkaskutyát és a gyerek majdnem ideg-összeroppanást kapott. Hosszú ideig az idegrendszerével problémák voltak, és röhögtek, hogy a kutyát ráuszítják. Nevettek rajta. Nővérem pedig, miután 15 éves volt, az egyik sorstársa, a kis Ibivel mentek pucolni a rendőrnek a csizmáját. A levelek az pedig úgy volt, hogy írhattak levelet, de a parancsnok mindegyiket elolvasta. Tehát fölbontva kaptuk a levelet.
Riporter: -Fizikailag is bántották magukat?
Hajdú Mária: -Hát hogyne, fogda volt. Aki megtudták, hogy valakivel beszél, szabad emberrel, azt bevágták a fogdába, csak egy vödör volt és csak kenyeret kapott egész napra és csak deszka volt.
Riporter: -Érte ilyen büntetés?
Hajdú Mária: -Én nem, de sokat ért. És én azért egy kicsit közreműködtem, mikor nem volt arra rendőr. Kis ablak volt, egy ilyen pici ablak, akkor én adtam be az ablakon nekik enni és amikor kiszabadultunk, meg közbe is, meg kijöttek nagyon köszönték.
Riporter: -A környező szabad emberek hogyan fogadták?
Hajdú Mária: -Hát azok is ruták. Beszélgettek ugye azért mert tanya mellett mentünk el, meg vízért kellett menni. A testvérem is vízhordó volt. Tudták, hogy nem követtünk el semmit, meg hallgattak TV-t, rádiót. Kizsákmányol, mi az, hogy kizsákmányoló? Az egész életében dolgozott apa. Soha üdülni az életében nem volt sehol. Egyedüli gyerek volt apa is, anya is, amit örökölt, próbálta fenntartani a vagyont. Rendesen adót fizetett, beszolgáltatott minden, amit kellett. Becsületes életét élte úgy, ahogy kellett. Csak minta példa volt a falunak, akire fölnéztek. Mert úgy gazdálkodott, becsülettel dolgozott. Nem herdálta el a vagyonát, hanem amit örökölt, mint egyedüli gyerek, meg anya, azt egy kicsit szaporította és embereknek is munkát adott, akik ott dolgoztak.
Riporter: -Ezzel tudták megfélemlíteni viszont a falut is ugye, hogy őt elvitték?
Hajdú Mária: -Igen, hát 5 családot vittek el. Hiába verték össze az embereket, hát kaptak földet és utána gazdálkodtak. Dehogy lépnek be egy közösbe, hogy elvegyék újra. Összeverték őket, kijöttek és nem léptek be a TSZ-be. És amikor már elvittek bennünket, akkor a mi házunk, meg apunak ahol a földje volt, a nagyapa háza a tanyán, másfél kilométerre Rúzsától, azok lettek a TSZ központok – a mi házaink.
Riporter: -Járt azóta arrafelé? Megnézte a régi szülői házat?
Hajdú Mária: -Igen, igen, igen.
Riporter: -El bírt menni?
Hajdú Mária: -El. Mindig sírok, ha ott megyek Rúzsán, a házunkat ha látom, még most is sírok. Apa szinte arra … nem hogy mindenestül elviszik, arra nem, mert addig nem volt ilyen, hanem csak a családfőt vitték el, vagy az anyát vitték el, de hogy az egészet. Úgy mint a Gulág, az orosz példa, valahogy az nem jutott el hozzánk annyira. Képzelje el, hittünk abban, hogy hazajöhetünk egyszer. Hogy a kommunizmus nem tarthat örökké. Hiszen ez egy olyan eszme – apus azért jól gondolkodott, mert normális paraszt esze volt, paraszt származású, nagyapa is az volt, becsületes. Tehát hitt abban, hogy ez nem maradhat sokáig. Hát jó sokáig maradt végül is, és képzelje el, hogy amikor hazajöttünk, akkor 4 ágy, mert ugye a nővérem, a Vince, meg én meg apáéknak egy szélesebb, egy asztal, amit a táborból hazahoztunk ilyen fapadok, egy asztal és egy sparhelt. Ennyink volt, meg a teknő. És kézbe mostunk és az udvaron volt a katlan és úgy mostunk teknőbe.
Riporter: -És innen kezdték újra az életüket?
Hajdú Mária: -Innen kezdtük újra az életünket.
Riporter: -Az édesapját megtörte a kitelepítés?
Hajdú Mária: -Apa is kemény volt, de reménykedett mindig. Ő, mikor hazajöttünk, akkor elment levizsgázott kazán fűtésből – képzelje el, mer a vasúton dolgozott, krampácsolt. Nem vették fel sehova apát és a vasúton a gazokat irtották. Nem csak ő, hanem mások is, akik katona tisztek voltak, meg ezek azok, tehát az osztály idegenek.
Riporter: -És mondja Mária, csak ez a fajta hit éltette magukat, hogy a kommunizmusnak egyszer vége lesz?
Hajdú Mária: -Az, hogy hittünk Istenben. Ott is mindig imádkoztunk. Én egyszerűen azt hiszem, hogy én mindig abban hittem, hogy a jónak egyszer valahogy nyerni kell, győzni kell. Hogy ez nem lehet hosszú ideig ilyen rendszer. Ami a hazugságon alapul, hogy embereket tönkre tesznek, akik soha nem nyúltak senkiéhez, nem bántottak senkit, csak az, hogy szorgalmasan dolgoztak, értettek a földhöz, a gyümölcsfákhoz, az üzlethez értettek. Tehát becsületesen élték le az életüket. A gyerekeiket becsületre nevelték, vallásosan. Nem nyúltok senkiéhez, nem hazudtok, mer az úgyis kiderül – apa mondta – és akkor mindenki úgy ismer meg benneteket, hogy tolvajok vagytok és akkor senkik vagytok. És tanulni kell, mert mindent elvehetnek mikor már hazajöttünk, csak a tudást nem lehet elvenni. Ezt mondta apa mindig.
Riporter: -Ez alatt a három év alatt milyen volt a hangulat a dolgoztatott, kitelepítetteken?
Hajdú Mária: -Siralmas volt a hangulat, mert nem volt mit enni. Ha 15 deka kenyér van és kell, hogy mindenki tudja, hogy az, ugye kamasz gyerekek voltunk, 14–15, az öcsém 5 perccel fiatalabb, ikertestvérem volt, és megitta a fekete kávémat reggel, mer ugye volt a 2 deci fekete és én meg bőgtem, ordítottam, hogy nekem meg nem volt. És ez úgy bennem van. Az, hogy megitta, mert ő is éhes volt.
Riporter: -Az ottani nagy-nagy árvaság miatt is választotta ezt a Tavaszi szél vizet áraszt című szép dalt?
Hajdú Mária: -Azt is, igen, nagyon szép. Azért választottam.
Riporter: -Hajdú Mária 13. születésnapjára kapta a kitelepítést. Három és fél évvel később már kamaszlányként kapta vissza, legalábbis a személyes szabadságát. Hogyan állt talpra?
Hajdú Mária: -Nagyon nehéz volt, mert két bugyim volt, meg egy cipőm volt, meg kabátom se volt. És mindent a keresetből kellett megvenni. Én még munkaidő után elmentem Újszegedre cseresznyét, meggyet, borsót szedni, meg kapálni, hogy vegyünk ruhát, mert nekünk nem volt ruhánk.
Riporter: -Hogy lett mégis dr. Hajdú Mária magából?
Hajdú Mária: -Én ezt úgy mondom, hogy én mindig úgy gondoltam, hogy én többre vagyok képes mint a konzervgyárban az udvaron dolgozzak az üvegek és a ládák között. És akartam tanulni, mert tudtam, hogy képes vagyok. Jelentkeztem, de hát a pártitkár személyzetis, osztály idegen nem tanulhat. És elmentem a Radnóti igazgatójához, a Bánfalvi úrhoz – gimnázium volt, a legerősebb gimnázium Szegeden, és elmondtam neki, hogy mit csináltak velem, velünk, ötünkkel a családdal. Nem követett el apa semmit, és internálva voltunk ítélet nélkül. És azt mondta nekem, hogy jól van fiam, ha megígéred, hogy jó tanuló leszel felveszlek – ezt sose felejtem el. És fölvett, és amikor az első alkalommal volt egy fölmérő is az esti tagozaton, emlékszem én voltam az egyetlen aki a felmérőn a helyesírást hibátlanul írtam meg. A gimnáziumi éveim is jól sikerültek.
Riporter: -Dolgozott nappal a konzervgyárban és tanult estin?
Hajdú Mária: -6-tól 2-ig, és 5-től egy héten négyszer mentem, este 9-ig jártam, és én feleltem minden este, amikor kellett, ha fölszólítottak és én soha nem hiányoztam.
Riporter: -Mégse vették fel az egyetemre se?
Hajdú Mária: -Jelentkeztem az egyetemre jogra, történelemből és magyarból kellett, de ahhoz volt jobban érzékem, a matekhoz nem annyira. És a Lévay tanár úr, a történelem tanár úr három-négyünkkel külön is, még a fölkészítést segített nekünk, mert rendes magyar ember volt, és nemzet érzelmű. És olyan jól sikerült, hogy hibátlan volt a fölvételi és maximális pontszám. Azt írták, helyhiány.
Riporter: -Miatt nem veszik föl?
Hajdú Mária: -Amiatt, de én tudtam, mert nekünk be kellett írni az önéletrajzba, hogy ki voltunk telepítve. Nem lehet hazudni, hát mert ha kiderül, akkor utána dobnak ki. Kétszer elutasítottak helyhiány miatt, és akkor én gondoltam, hogy akkor elmegyek a rektor úrhoz, és az Antalffy úr rektori engedéllyel vett fel. Így végeztem el az egyetemet, 4.6-tal.
Riporter: -Honnan ez a talpraesettség? Honnan ez a bátorság?
Hajdú Mária: -Én szerintem, én paraszt származású vagyok, tehát az ősök, a nemzetet a mindig a parasztság, az ősi erő tartotta fönn, akármilyen háborúk voltak. Helyre kellett hozni az országot, termelni és ez az erő, ez innen származik, hogy az én szüleim is paraszt származásúak voltak, de mindig tettek valamit, és soha mások árán, hanem az ő energiájukból.
Riporter: -Ugye a Nagy Imre -féle határozat után kerültek szabadlábra?
Hajdú Mária: -Csak akkor.
Riporter: -Ha ki is engedték magukat, a kommunizmus nem szűnt meg Magyarországon. Nem félt soha, hogy megszerezze magának a tanulás lehetőségét?
Hajdú Mária: -Én tudtam, hogy nem vesznek fel sehova, hiszen X vagy nem tudom nulla származású, mint ahogy az én sorstársaim. A tízezerből még 20 diplomás sincs. Éjfélig tanultam minden nap. De ha azt még nem mondom, hogy negyedikbe jártam a gimnáziumba, férjhez mentem és akkor jelentkeztem egészségügyi szakiskolába. Nappal 8-tól 4-ig jártam az egészségügy szakiskolába. Este pedig mentem a 4. gimnáziumba 5-től este 8-ig. Nem dolgoztam, a férjem egy keresetéből éltünk. Nem volt könnyű. Anyánál laktam akkor már, amikor férjhez mentem, az újszegedi házba.
Riporter: -Az a tízezer, akit kitelepítettek, milyen módon tudta újrakezdeni az életét?
Hajdú Mária: -Nagyon nehezen. Akikben nem volt, vagy – meg öregek is voltak – nem volt olyan energia, mert mi ugye gyerekek, mi még valahogy tehettünk valamit, de az a 40-50 éves, mint apa – ugye apa akkor vizsgázott le fűtésből. Utána a szegedinél volt fűtő, és mégse kint az udvaron dolgozott. De az egész életében fájt neki, hogy soha nem lett belőle semmi és a gyerek...
Riporter: -És hogy semmit se kapott vissza.
Hajdú Mária: -És semmit se kapott vissza. A nővérem ugyan úgy tanult, mint én. Ő meg közgazdaságit végzett, és este érettségizett a Radnótiban. Utána pedig a számviteli főiskolát végzett Pesten.
Riporter: -És az ikertestvére?
Hajdú Mária: -Az pedig érettségizett Innsbruckba németül és Bergenbe, Norvégiába végzett külkereskedelmit.
Riporter: -És ő miért ment el, miért hagyta itt ezt az országot?
Hajdú Mária: -Azért mert a forradalomba részt vett és becsukták volna, kivégezték volna Szegeden fegyverrel.
Riporter: -Maga hogy élte meg '56-ot, Mária?
Hajdú Mária: -Akkor én dolgoztam, mert nekünk dolgozni kellett. Nem is tehettük volna meg, mert aki nem ment, az azt jelenti, hogy részt vesz a forradalomba, tehát számon tartottak bennünket. De engem megválasztottak Munkás Tanács elnökének.
Riporter: -Hát azt se hiszem, hogy jó ajánló levél volt a későbbiekben.
Hajdú Mária: -Hát azért küldtek el. Én akkor a tésztagyárban dolgoztam először. De nem tudom, miért választottak meg Munkás Tanács elnökének 19 évesen.
Riporter: -Talpraesett volt.
Hajdú Mária: -Nem tudom, na megválasztottak, és abban a pillanatban, forradalom után elküldtek, és úgy kerültem a konzervgyárba, az udvarra.
Riporter: -De ennyivel megúszta, szerencsére.
Hajdú Mária: -De mert nem csináltunk semmit. Tészta, kötelező volt gyártani és dolgozni éjjel-nappal bent voltunk.
Riporter: -Azt tudom, hogy született egy kisfia és azt is tudom, hogy elvált a férjétől. Lehet, hogy a kapcsolatuk megromlásában volt szerepe a múltjának?
Hajdú Mária: -Nem, nem, mert a férjem az nagyon féltékeny volt, és mindenkivel össze kötött. Amikor elvégeztem az egyetemet – nem mondtam – egy évig nem is tudtam sehova elhelyezkedni, mint osztályidegen, meg diplomás nem is nagyon lehetett, mert kellett önéletrajz. Akárhova, mindenhova. És az egyik sorstársam Soós Géza tanácsnál dolgozott, mint egészségügyi főiskolát végzett ő is, és oda engem fölvettetett szociálpolitikai előadónak.
Riporter: -A fiának mit mesélt?
Hajdú Mária: -Mindent tud, mindent elmondok, mindig mondom most is. Segít írni a borítékokat a sorstársaimnak. Írjuk a levelet
Riporter: -Mert hogy?
Hajdú Mária: -7 éve, 8 éve vagyok ahol a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba elhurcoltak Egyesületének a titkára. Tehát hozzám tartoznak a pályázatírás, mióta én vagyok azóta kapnak segélyt, temetési segélyt. Pályázatot írok és levelezés.
Riporter: -Ez egy ilyen erős kapocs?
Hajdú Mária: -Ez természetes. Nagyon kevés diplomás van közöttünk. Ezek egyszerű emberek. Gyári munkások, TSZ tag, soha haza nem mehettek, vissza nem kaptak semmit. Minimum kötelezettségem van, hogy segítsem őket. Minden évben kapnak segélyt a Szabadságharcos Közalapítvány útján. Pályázatot írtam először, addig semmit se kaptak. Temetési segélyt kapnak 100 000 Ft-ot. Csinálom az összes adminisztrációt, ami vele jár. Tök ingyen, egy fillér nélkül csinálom. Minden évben találkozunk a Hortobágyon. Ott van a vaskereszt, a Kilenclyukú híd mellett, és ott a templomunk. Tízezer név ott van a márvány táblán és kívül a másik tábla, hogy a világról bárki jön, lássa azt – kívül, belül ki van írva, hogy a 12 internáló tábor helyenként hol voltak a táborok hány fővel. Angolul, magyarul. Mindenki tudja, hogy mit csináltak velünk. Az országban nem tudja senki, mert azt kérdezték tőlem, hogy tudom-e én bizonyítani azt, hogy nem 1 évig voltunk, kettőig, 3 és fél évig. Az egész országban 3 és fél év alatt 10 000 embert szedtek össze.
Riporter: -És hányan élnek közülük most?
Hajdú Mária: -Most már csak olyan 8–900-an élünk.
Riporter: -Akkor lehet, hogy ők talán életükben sem hallgatták, vagy hallották Verdi, Rabszolgák dalát, mégis úgy élték meg az életüket?
Hajdú Mária: -Most is szalad rajtam a hideg. Nem véletlen, hogy ezt a dalt választottam. Szerencsétlen sorstársaimnak, akik nem tudtak tanulni, a rendszerváltozásig semmit nem kaptak. Ők úgy maradtak, hogy egy szál ruhába, ahogy hazajöttek és nem akarnak velük törődni még most sem. Megbocsájthatatlan bűn, elévülhetetlen. Bűn ez, amit velünk elkövettek. Elévülhetetlen, megbocsájthatatlan bűn, amit a 10000 emberrel tettek.
Riporter: -Szegedről Budapestre, ide a Józsefvárosba, ebbe a bérházba vezette, vezérelte a sorsa. Gyönyörű, régi stílusú bútorok között beszélgetünk, és közben újra és újra fölnézek a falra, hiszen pontosan a feje fölött egy mosolygós parasztasszony, karján kosár, benne kakas. Háttérben a mező. Azt gondolom nem véletlen, hogy ez a kép foglalja el. Na meg egy virágok között a korlátra támaszkodó kislány képe a másik, ami a fő helyet kapta a szobája falán. Ezeket hazulról hozta?
Hajdú Mária: -Nem, semmink se maradt nekünk, csak amit vittünk a kézbe. Ezt én amikor már dolgoztam, akkor vettem magamnak. Én nem szégyellem bevallani, hogy én paraszt származású vagyok.
Riporter: -Pedig ezek a bútorok a polgári ízlésnek is megfelelnek.
Hajdú Mária: -Igen, mert tulajdonképpen
Riporter: -Szép, régi faragott bútorok, plüss huzattal.
Hajdú Mária: -Igen, igen. Azért vettem én ezt, mert amikor már Szegeden voltam, akkor vettem egy 1500 négyzetméteres szőlőt, amire apa megtanított még az átkosban, hogy tudjam, hogy hogy kell csinálni. És én azt hétvégén mindig csináltam. Metszeni, permetezni – mindent tudok csinálni. Tehát tudom az őseimnek a munkáját csinálni. És amikor feljöttem Pestre, eladtam és azt mondtam, hogy na most én – már közben nyugdíjba mentem pár év múlva, 3 év múlva – veszek magamnak egy szép barokk bútort, hogy én jól érezzem magam, és szép körülmények között éljem le az életemet. Úgy gondolom, hogy megérdemlem ennyi szenvedés után, ennyi nyomor után, ennyi éhezés után, hogy az életemet szép- és jó körülmények között, becsülettel éljem le.
Riporter: -Sosincs honvágya?
Hajdú Mária: -De, amikor hazamegyek
Riporter: -A fia miatt jött fel Budapestre.
Hajdú Mária: -Az miatt jöttem fel, igen. De visszamegyek Rúzsára, és mindig a házunk előtt megyek el, látogatóba a mamának a keresztlányához szoktam menni. Nem is akarok elszakadni, mert most is hívnak haza, hogy ott, ahonnan elvittek bennünket, az állomáson legyen egy emlékhely. És voltam lent előadást tartani, és a könyvtárnak vittem a könyvünkből, hogy legalább, aki bemegy a könyvtárba, tudjon róla, mert nem akarnak tudni rólunk.
Riporter: -Hogyan foglalja össze ezt a 60 évet, a saját 60 évét, ha mondjuk az a szépen mosolygó kislány kérné ott a komódon, aki az unokája. Ez a fotó őt ábrázolja.
Hajdú Mária: -Az unokám tudja, a fiam tudja, mindig tudni kell nekik, soha nem szabad elfelejteni. Nem bosszút állni, de nem elfelejteni soha sem. Miután katolikus vagyok, kell megbocsájtani – alig oldoztak föl, ezt elmondom, mert mondtam először, hogy nem tudok megbocsájtani, de meg tudok, soha senkit nem bántanék. De azokat sajnálom, akik tönkrementek, akiknek az egész élete, a 60–62 év tönkrement, és soha nem tudtak talpra állni, nem tudták feldolgozni. Ki meri elmondani, filmet készítettünk – az is van – hogy mik történtek ártatlan emberekkel a kommunizmusban.
Riporter: -Nincs gyűlölet a szívében?
Hajdú Mária: -Nincs gyűlölet, csak nagyon nehéz elfogadni azt, hogy egyszerűen nem akarnak rólunk beszélni.
Riporter: -Elgondolkodott azon, hogy hogyan alakult volna az élete, hogyha nem tölti el az t a 3 és fél évet Hortobágyon?
Hajdú Mária: -Ha nincs kommunizmus, akkor én orvos lettem volna, csak orvosnak nem lehetett esti tagozaton tanulni. Úgy gondolom, hogy jó orvos lettem volna.
Riporter: -Most a lelkek orvosa, ugye?
Hajdú Mária: -Igen, igen, és szeretem ezt csinálni.
Riporter: -Elárulhatjuk, hogy 75 éves elmúlt?
Hajdú Mária: -Igen, igen, június 24.-én, az internálásom napján.
Riporter: -Hogy ünnepli ezeket a születésnapokat azóta?
Hajdú Mária: -Mindig a tábor jut eszembe, ha akarom, ha nem, mindig az jut eszembe, hogy mit csináltam kettő és négy között, amikor a táborba odaértem, nem lehet elfelejteni, akár hogy akarom. Pedig én egy erős típus vagyok, és nem vagyok beteg, semmim nem fáj. Ezt komolyan mondom. De hiszek Istenbe és irányítanak föntről. Mindig tudom, hogy velem vannak, és valahogy olyan jól érzem magamat és mindig mondom, hogy 100 évig élek. És hiszek benne. Apa szegény 92-ig élt. Nekem hagyta, rám hagyta amit visszakapott. Én pedig mondtam a gyereknek, hogy sohasem szabad eladni azt, amit édesapa visszakapott, és ami az övé volt. Tehát úgy halok meg majd, hogy a gyerek is, remélem, betartja. Én előadásokat is szoktam a gimnáziumba tartani – 7-800 gyerek.
Riporter: -És hogy fogadják a gyerekek?
Hajdú Mária: -Megkérdeztem, hogy hányan tudnak róla, és a középiskolások – a 14-től 18-ig – legalább fele nem is hallott róla, mert nem tanítják még mindig a történelem órán kötelező tananyag legyen az iskolába. Mert itt volt nálam egy egri történelemtanár, aki 6 éve végzett, és azt mondta nekem a történelemtanár, hogy „Mária, öntől hallottam először az internáló táborokról és történelemtanár vagyok. Az unokámnak pedig kötelező tudni róla.
Riporter: -És tovább viszi?
Hajdú Mária: -Nem tudom, hogy viszi-e, mert a fiatalokat nem érdekli. Hát ezért vagyok szomorú, hogy nem érdeklik. Ezért kell sokáig élnem.
Riporter: -Hazám. Simánditól kérte a szép Erkel operát, pedig sok oka lenne, hogy ne érezze jól magát ebben a hazában.
Hajdú Mária: -Nem, nagyon szeretem a hazámat. Magyarországot szeretem. Semmi pénzért el nem hagynám. És ha teszek, mindig csak azér, hogy jobb legyen.
Riporter: -Annak ellenére, hogy
Hajdú Mária: -Annak ellenére ez a hazám, és mindig szeretni fogom.
Riporter: -Könnyezik a szeme. Gyakran sír?
Hajdú Mária: -Nagyon ritkán, csak ha ezekről beszélek.
Riporter: -És mégis kell.
Hajdú Mária: -Igen, és nagyon örültem neki, hogy kíváncsiak ránk.
Riporter: -A volt hortobágyi rabok múltját tiszteld a jelenben és tartsd meg a jövőnek. Vendégem a magyar Gulág tiszaszentimrei 9-es kényszermunkatáborában kamaszlánykén sínylődő, dr. Hajdú Mária, jogász, egyik sorstársának szavaival búcsúzom.
A műsor meghallgatható az MTVA honlapján