dr. Kováts Dániel

1.
A hortobágyi kényszermunkatáborok egyikét miskolci kitelepítettekkel népesítették be 1952. június 25-én, amikor a tehervagonokban odahurcolt hatodfélszáz emberrel megnyitották a Borsósi Állami Gazdaság munkaerő utánpótlásának szánt két részes tábort Hortobágy községben. Ugyanezen a napon Borsod megye több más településéről (Hangácsról, Ónodról, Ózdról, Tardról, Tiszakesziből) is hoztak tucatnyi deportáltat. Adataink szerint a két tábor létszáma újabb transzportokkal 1953 májusáig folyamatosan növekedett. Budapestről és további 12 megye (Bács−Kiskun, Baranya, Békés, Csongrád, Fejér, Győr−Sopron, Heves, Pest, Szolnok, Vas, Veszprém, Zala) településeiről újabb és újabb családoknak jelöltek ki itt kényszerlakhelyet, összesen mintegy ezer embert zsúfoltak össze embertelen körülmények között. Nagyobb csoportot (151 főt) az 1953 első napjaiban a közeli Kunmadarasról kitelepítettek alkottak.

A táborlakók döntő hányadát végig a miskolciak tették ki. Amikor most elsősorban róluk szólok, nemcsak nagy létszámuk miatt teszem, hanem mert az ő helyzetüket, hátterüket ismerem legjobban. Emellett a miskolci városlakók sorsának vázlatos jellemzése alkalmas talán arra, hogy általánosítható következtetésekig juthassunk el. Forrásul a magam és hozzátartozóim személyes élményei mellett a Száműzöttek a Hortobágyon című kötet[2] szerkesztőjeként szerzett ismereteimet tudom felhasználni, hiszen írásban és szóban szép számú miskolci sorstársam nyilatkozott meg előttem.

Természetesen csak viszonylag − a közös eredeti lakóhely alapján − tekinthetők a miskolciak homogén társadalmi csoportnak, hiszen ez az 549 ember státuszát, iskolázottságát, életkorát illetően nagyon is különbözött egymástól. Bánhidy Attila sok-sok éven át foglalkozott az egykori borsósi száműzöttek számbavételével, az ő fáradozásának eredményeként közölhettük könyvünkben a névsort.[3] A nevek mellett a kitelepítés idején elért életkort, a megelőző foglalkozást is próbálta felderíteni. Adataiból az tűnik ki, hogy az otthontalanságra ítélt miskolciak nagyon sokféle munkaterületről kerültek a kitelepítési listára. Közülük néhány kategória valóban szemléltetheti ugyan, hogy az osztályharcos politika a reakciósnak bélyegzett rétegeket kívánta büntetni, ugyanakkor sokan kerültek Hortobágyra értelmiségi, kereskedelmi és szolgáltató szerepkörből.

A miskolciak a megyei rendőrkapitányságtól kapott véghatározaton − amely ellen fellebbezni nem lehetett − azt az indoklást olvashatták: „Nevezettnek a városban való tartózkodása a közrend szempontjából káros. Nevezett eddigi lakhelyéről való kiutasítása és új lakhelyének elfoglalása közérdekből szükségessé vált.”[4] Kik is voltak, akiktől Miskolc közrendjét félteni kellett? Talán az egykori katonatisztektől? Ők viszonylag nagy csoportot képeztek a „telepesek” között, hiszen 5 tábornokot, 13 ezredest, 11 alezredest, 9 őrnagyot és további 24 tisztet űztek el családjukkal együtt. A hidegháború légkörében veszélyesek lehettek? Pedig szép számmal voltak közöttük olyanok, akiket átvett a demokratikus hadsereg, hogy azután érdemeiket feledve indoklás és nyugdíjjogosultság nélkül kirekesszék őket. Vagy a 7 földbirtokos, 3 gazdálkodó, 4 főszolgabíró, 9 ügyvéd (jogász), 14 tisztviselő, 12 banktisztviselő, 7 üzemtulajdonos, 2 nagy- és 15 kiskereskedő, 8 pedagógus eltávolítása volt a közérdek? De volt 10 fizikai munkás családfő is meg 2 mérnök, 4 polgármester, 3 jegyző, 4 pap is a listán. Hadd tegyük hozzá ehhez, hogy nagy részüket különböző intézkedésekkel már korábban kiemelték egzisztenciájukból, sokuknak elvették már földjét, házát, lakását, üzemét, boltját, s kiszolgáltatott helyzetben éltek.

Az eredeti foglalkozások között találunk még vasutast, postást, tűzoltót, statisztikust, borbélyt, alispánt, közjegyzőt, árvaszéki ülnököt, látszerészt, gyógyszerészt, telekkönyvvezetőt, bírót, vendéglőst, műszaki rajzolót, főkönyvelőt, újságírót, ügyészt, bányatisztet, órást, nyomdatulajdonost, újságírót, grafikust. Nehéz megtalálni közöttük azt a közös nevezőt, amelynek alapján kimondták fölöttük a kiutasító végzést. És férjük nélkül is elhurcoltak Miskolcról 15 asszonyt gyermekeivel; továbbá politikailag vétlen családtagként ott sínylődött 143 addig háztartásbeliként élő feleség, 160 eltartott fiatal, valamint 22 idős hozzátartozó, akik együtt 62 %-át tették ki az összlétszámnak, s akikre csalárd módon szintén rásütötték a megszégyenítő bélyeget: kártékonyak a közrend szempontjából. Érdemes azt is megemlíteni, hogy 95 személy (17 %) betöltötte már hatvanadik életévét, közülük 21-en a hetvenedik évet is, négyen voltak 80 fölött, a legidősebb „veszélyes elem” 94 esztendős volt.

Amikor a borsósi tábor helyzetét megítéljük, akkor lakóinak ezekre a jellemzőire is tekintettel kell lennünk. Ha a munkatábor rendeltetését nézzük, akkor elsősorban a munkaerő biztosítását várjuk tőle, itt azonban a miskolci táborlakók túlnyomó többsége nem volt jól hasznosítható munkavállaló a mezőgazdasági nagyüzem, a Borsósi Állami Gazdaság számára. Legfeljebb olcsó és kiszolgáltatott munkaerő! Inkább illik tehát ide a büntetőtábor elnevezés, csakhogy semmiféle jogi és erkölcsi alapja nem volt a válogatás és ítélet nélküli büntetéseknek.

2.
A borsósi táborlakóknak − azon belül a miskolciaknak − egy váratlan és számukra teljesen szokatlan helyzetben, rendkívül kedvezőtlen feltételekkel kellett anyagi és lelki egyensúlyukat fenntartani. Megalázva, személyes javaiktól megfosztva, tömegszálláson összezsúfolva, alapvető döntések lehetőségéből kizárva kellett kialakítaniuk valamiféle − erősen korlátozott − életrendet. Nem csoda, ha feszültségektől terhesen múltak mindennapjaik. A magyar középosztály − amelyhez a miskolci kitelepítettek zöme tartozott − gyanús lett az új kommunista hatalom szemében, és a bűnbak szerepét osztották rá. Az uszító propaganda, a központilag irányított sajtó a közigazgatás szakembereit népellenesnek, a kereskedőket és nagygazdákat árurejtegetőnek, a katonatiszteket fasisztának, a földbirtokosokat parasztnyúzónak, az otthonukat és családjukat gondozó feleségeket ingyenélőnek, a papságot reakciósnak, az értelmiséget az „úri rendszer” kiszolgálójának nevezték, s ezt a képet sulykolták nap mint nap a közvéleménybe. Továbbá ezzel igyekeztek feledtetni az ország sanyarú állapotát, a közellátás nehézségeit. A kollektív bűnösség vádja nehezedett a középosztályra függetlenül attól, hogy egyedei milyen magatartást tanúsítottak. Szalay Tibor alezredes például az új rendszertől kapta tábornoki kinevezését, mégis börtönbe zárták,[5] és 44 éves feleségét három kiskorú gyermekével a Hortobágyra üldözték. Szász Oszkár ezredes épségben hazahozta nyugatról a nagyváradi hadapródiskola rábízott növendékeit a magukkal vitt teljes felszereléssel együtt, amiért elismerésben részesült ugyan, hamarosan mégis megérezte a diktatúra nyomását, s családjával a Hortobágyra került.[6] A visszaemlékezésekből igen sok további példát idézhetnénk arra, hogy megbecsülést érdemlő életutakat ért az erőszakos és igazságtalan száműzetés.

Nem állítom azt, hogy a magyar középosztálynak nem volt mulasztása. A számonkérésnek azonban voltak − lettek volna! − törvényes módjai. Hiszen például az igazoltatási eljárások azt a célt szolgálták, hogy a közhivatalt betöltőket egyenként ítéljék meg múltbeli tevékenységük alapján. Ismereteim szerint a Hortobágyon sínylődő, a közérdeket veszélyeztető ellenségként kezelt egykori tisztek, tisztségviselők túlnyomó többsége megkapta az igazolást. Feladatot vállalt a Miskolcon 1944 decemberében megalakuló új rendszerben. 1948, és főként 1950 után azonban minden hivatalos eljárás nélkül nemkívánatosaknak minősítették őket, hogy helyüket „megbízható” káderekkel betöltsék. A szakértelem leértékelődött, a pártérdek került előtérbe. A kommunista hatalom nem tűrhette az önállóan gondolkodókat, ellenséget láttak nemcsak az értelmiségben, hanem a szociáldemokrata munkásban, az egyházban, a vallásos ifjúságban, a vállalkozó szellemű iparosokban és kereskedőkben is. Az ún. „proletárdiktatúra” programadói az 1945-ös rendszerváltozás után megtorpedózták a békés átmenetet. Ha kellett, mesterségesen konstruált koncepciós vádakkal lehetetlenítettek el a jobb sorsra érdemes szakembereket, s a bírósági eljárások mellett kialakították az internálások, deportálások rendszerét a deklasszálás szolgálatában. Ennek a megtorló rendszernek egyik lépése volt a hortobágyi családos kényszermunkatáborok megszervezése.

A „telepesek” − ahogyan őket szépítve nevezték − a társadalomból való kitaszítottságnak, a reménytelen otthontalanságnak a légkörében éltek, ez okozta számukra a legnagyobb feszültséget. A fölöttük szinte korlátlan hatalmat gyakorló rendőrök és gazdasági vezetők ezt a bizonytalanságérzetet igyekeztek nap mint nap táplálni. Sőt: a hidegháborús pszichózis elemeként a szibériai száműzetés rémképét is felvillantották időnként, hogy az adott helyzet elfogadását kívánatosnak tüntessék fel a száműzöttek számára. A fenyegetettség súlyos terhe tehát nemcsak a jelen helyzet embertelenségéből, a létbizonytalanságból táplálkozott, hanem a vészterhes jövőkép által tovább súlyosbodott. A kívülállónak (az utókornak) nem könnyű megérteni, hogy a kiközösítettség, a társadalmi státusznak a teljes labilitása, az élettervezés minimális lehetőségének megvonása milyen közérzetet teremtett. Gondoljunk például a szülők helyzetére, akiknek nemcsak a maguk értékeinek, egzisztenciájának elvesztése, ambícióik összeomlása okozott traumát, hanem tovább mélyítette a keserűséget a gyermekeik jövőjéért érzett aggodalom is. De a naponta ismétlődő − a reggeli munkába hajtástól az éjszakai razziákig terjedő − megaláztatás, az őrök és egyes munkáltatók brutális hangneme, a munkabeosztásban, a bérezésben, a levelezés, csomagküldés kedvezményének megvonásában vagy akár a lányok, asszonyok szexuális zaklatásában megnyilatkozó kiszolgáltatottság tovább fokozta a gyötrelmeket.

A külső, hatalmi tényezők okozta feszültségek mellé azután a mindennapi élet, az összezártság okozta, csoporton belüli tényezők hatása társult. Hiszen az összezsúfoltság mérhetetlen; a termekben nő és férfi, öreg és fiatal állandó kényszerű együttlétben élt; még egy-két négyzetméternyi zavartalan odúba sem tudott a megfáradt ember visszahúzódni. Mindennapos volt az ingerültség, ha nincsen megfelelő tisztálkodási, főzési, mosási lehetőség, s el kellett viselni egymás testi és pszichés bajait. Kétségtelen, hogy előfordultak ebben a zárt világban nemzedéki vagy szociális alapú nézeteltérések, a munkabeosztással, az élelmezéssel, a közös költségek megosztásával kapcsolatos érdekellentétek. Emellett a jellembeli gyengeség, illetve a türelem és a megértésre való törekvés hiánya teremthetett alkalmi összezördüléseket. Nagyrészt a kultúráltságon múlt, hogy ezeken a − sokszor szinte elkerülhetetlen − konfliktushelyzeteken miként tudtak a táborlakók felülemelkedni.

3.
A hortobágyi munkatáborokba kényszerített férfiak, nők, gyerekek − köztük a miskolciak − pokoljárásában a helyzet reménytelensége és feszültsége ellenére az együttélésnek szép emberi példái születtek. A visszaemlékezésekben ezek megjelennek, s nagyrészt magyarázatot adnak arra, miként lehetett túlélni a megpróbáltatásokat. Voltak halottaink − közülük nyolc miskolcinak ismerjük a nevét −, sokakat sújtott baleset, betegség, de azért elmondhatjuk: sikerült úrrá lenni a helyzeten. Az egészséges életösztön jelzéseként értelmezzük azt, hogy a Miskolcról elhurcolt családokban a Hortobágyon öt kisgyermek született. Igen, a költő Ady Endre igazát megtapasztaltuk: „Az Élet szent okokból élni akar”.[7] Az ember nem mond le a kétségbeejtő viszonyok között sem arról, hogy kutassa és megtalálja a túlélés módjait. A Hortobágyon többféleképpen is megkíséreltük ezt.

Az egyik magatartásmód az volt, hogy igyekeztünk meghúzódni, szinte láthatatlanná válni elnyomóink előtt. Ez nemcsak abban nyilvánult meg, hogy az idősek, gyengélkedők, megfáradtak megpróbáltak elbújni a munkára való „hajtás” elől, (többnyire sikertelenül), hanem abban is, hogy előnyben részesítettük az olyan munkát, amely kiragadott a tömegből, távolabb vitt a hajcsárok látókörétől. És ezen a ponton engedjenek meg egy kis szubjektív kitérést.

Mint az állami gazdaság egyik kocsisa leginkább azokra a napokra, hetekre gondolok vissza megnyugvással, amikor azt a feladatot kaptam, hogy a lovaimmal vontatott kaszagéppel, gereblyével a távoli pusztában kaszáljam le, gyűjtsem össze a szikes réteken az igen csenevész, napszítta füvet. Ilyenkor napközben legfeljebb déltájban láttam embert, amikor kocsistársam, Bodnár Gyurka egy szakácsnő kíséretében nekem is kihozta az ebédet. Furcsa ezt kimondani, de abban a helyzetben mintha a szabadság érzete adatott volna meg nekem a hatalmas égbolt s a rajta formálódó felhőjáték alatt. Megfeledkeztem nyomorúságos helyzetemről, hajtottam lovaimat a tűző napsütésben félmeztelenre vetkőzve, sapkával a fejemen, s még énekeltem is jó hangosan, hiszen úgysem hallotta senki sem: „Ne menj, rózsám a tarlóra, / Gyenge vagy még a sarlóra! / Ha megvágod kis kezedet, / Ki süt nékem lágy kenyeret?”.

Tudom, hogy mások is átéltek ilyen órákat, amikor − nyílván ösztönös önvédelemből − próbáltak megfeledkezni a gyötrő valóságról. Azt képzelhettük egy kis időre, hogy a magunk urai vagyunk, hogy van értelme a munkánknak, s hogy munkánk eredményében olykor örömet lelhetünk. Sorstársaim visszaemlékezéseinek egyik megrendítő tanulsága, hogy az embernek alapvető igénye önbecsülésének fenntartása, ezért ismételten kísérletet teszünk szuverenitásunk maradványainak átélésére, és megpróbálunk értelmet adni keserű mindennapjainknak, azon belül pedig a ránk kényszerített munkafeladatnak.

A túlélést segítette sokak számára a szigorú kötöttségek kijátszása, a kiskapuk keresése, aprócska előnyök megszerzése is. A debreceni orvosi rendelőbe való bejutás − akár egy foghúzás árán, testi bajokkal terhelten − a civil élettel való találkozást jelentette, mert bár páros sorokban haladva, rendőri kísérettel vonultunk végig a főutcán a vasútállomástól a rendelőintézetig, közben láttunk színes kirakatokat, ízléssel öltözött embereket, hétköznapi sürgés-forgást. A rendelőből rövid időre ki lehetett szökni a hátsó ajtón, hogy megigyunk egy kávét valahol; volt aki illegálisan debreceni ismerősével találkozott, vagy leült néhány percre a szomszédos Déri Múzeumban Munkácsy Mihály nagy Krisztus-tablói előtt. De hasonló praktikákkal sikerült olykor-olykor elérni, hogy a hivatalos cenzúrát megkerülve juttassunk ki leveleket, sőt hogy − igen nagy kockázatot vállalva − az éj leple alatt látogatókat fogadjunk. A külső kapcsolatok fenntartása elemi szükséglet volt, hiszen azok családok, amelyekben nem volt megfelelő számú keresőképes munkaerő, aligha élték volna túl a miskolciakat sújtó másfél évet néhány kintről érkezett csomag nélkül. Az ügyeskedéshez sorolhatom a zsákmányszerzés alkalmait, amikor sikerült a gazdaság valamelyik telepéről tojást, tyúkot „szerezni”, vagy amikor a határból gombával tért haza valaki, vagy amikor tüzelőnek való megszáradt marhatrágyát, néhány gallyat gyűjthetett s hozhatott a táborba.

A miskolciak körében jellemző védekezési mechanizmus volt a kulturális javak keresése. Az a kevés könyv, amelyet az éjszakai álmukból felvert és gyors pakolásra késztetett családok otthonukból magukkal hoztak, kézről kézre járt. Egyetlen gramofont és néhány hanglemezt sikerült a megérkezés utáni kötelező „begyűjtés” elől megmenteni, néha-néha vasárnap délután így csendülhetett fel klasszikus muzsika. Ismeretterjesztő előadásokat is szerveztünk az irodalom, a zene világából. Elmentünk a vándormozi előadásaira, bár többnyire a kor szovjet filmjei jelentették a kínálatot. Sokak számára a vallás nyújtott vigaszt; a velünk élő lelkészek igyekeztek megteremteni a lelki támaszt adó alkalmakat. Az 1952. évi karácsonyi éjféli mise pedig évtizedek múltán is felemelő emlékük maradt a résztvevőknek.

Az ellenséges külső környezet felértékelte a családi és társas kapcsolatokat. Könnyebb volt elviselni a gorombaságot, a mindennapos feszültséget az összefogással. A családtagok igyekeztek egymás helyzetén segíteni. A fiatalok vállalták a különmunkát szüleik helyett, a férfiak − ha mód nyílt rá − a nehéz fizikai megterheléstől óvni próbálták asszonyukat. Új barátságok köttettek, szerelmek születtek a sorsközösségben; a szolidaritás, a szeretet megnyilatkozásai elviselhetőbbé tették a külső nyomást. Az ifjúság a szabad vasárnapokon alkalmat talált az együttlétre, szórakozásra: éneklésre, beszélgetésre. Az idősebbeknek is adott közös témákat a hasonló világlátás, a nemzedéki összetartozás; az optimistábbak tartották a lelket a csüggedőkben.

A magatartástípusokat felidézve számomra egyértelmű, hogy a közös kultúra, a középosztályra jellemző erkölcsi értékrend, a kötelességtudat és a tűrőképesség a rendkívüli helyzetben is erőforrásul szolgált, a feszültségek ellenére működtek azok a stratégiák, amelyek a túlélést megkönnyítették.

4.
A belső erőforrásokra a Hortobágyról való megszabadulás után is nagy szükség volt. Ne feledjük: a kényszermunkatáborok feloszlatása csupán a rendőri őrizet melletti helyhez kötöttségnek vetett véget, a társadalomból való kirekesztettség, a politikai hátrány még nagyon sokáig − az idősebb nemzedék számára életfogytig − fennmaradt. Kevéssé vettük számba és mutattuk meg eddig, hogy a kitelepítéssel sújtott családok tagjainak milyen módon kellett hosszú-hosszú időn át elviselniük a megbélyegzés következményeit.

Az a tény, hogy a kitelepítési határozat átadása együtt járt a lakás és a benne maradt bútorok, ruházat, felszerelés elvesztésével, a teljes otthontalanság állapotára ítélte a miskolciakat. Borsóst ugyan elhagyhatták, de Miskolcról kitiltották őket, munkahelyükre nem mehettek vissza. Egy-két család kényszerűségből elfogadta a Hortobágyi Állami Gazdaság ajánlatát, s civil dolgozóként munkát vállalt, hogy keresethez és lakáshoz jusson, hiszen a Bánatfalvának nevezett vályogháztelepen otthont kínáltak nekik. A nagy többség azonban sietve ment - mihelyt mehetett -, hogy ha bizonytalanságba indul is, de minél távolabb kerüljön a megaláztatás földjétől. Rokonok, közeli ismerősök fogadták be őket. Többségük Miskolc környéki falvakban talált szerény szobácskákra, néhány család máshová ment − például  a Hortobágyhoz közeli Debrecenbe −, ahol az emberek megértéssel fogadták őket, életszínvonaluk és mozgásterük azonban alig javult. Illúziónak bizonyult az a reménység, hogy ha valamiképp túléljük a kitelepítéssel járó léthelyzetet, a többség számára jön még egy jobb idő a valóságos életre. Sokáig ezután is egyik napról a másikra kellett élni, biztató távlatok ígérete nélkül. A politika osztályharcos szemlélete fenntartotta a korlátokat az egykori városi középosztály számára. Jellemző például a további éberségre, hogy amikor 1953 októberében Flóra László „volt miskolci kitelepített” beadványban kérte a miskolci tanácstól bútorainak visszaadását, egy előkerült hivatalos ügyirat szerint Fövényes András rendőr alezredes „szigorúan titkos” minősítéssel jelentette ezt az országos rendőrkapitányságnak.[8] Egyébként a tanács érdemi választ nem adott, a bútorokat nem kaphatták vissza.

Lehet, hogy a polgári demokráciában felnövekvő mai ifjabb nemzedék számára érthetetlenek azok a viszonyok, amelyek a „létező szocializmus”-ban az emberek életminőségét, mozgásterét, sorsát meghatározták. Amikor nem az érdem, a teljesítmény, hanem egy diktatórikus pártállam káderpolitikai szempontrendszere szabja meg kinek-kinek az érvényesülési lehetőségeit. Ma szinte hihetetlennek tűnhet, hogy létrejött a XX. századi Európában a nácizmus és a bolsevizmus népirtásra épülő szélsőséges és embertelen hatalma. Nehéz megérteni az ún. népi demokráciáknak az állampolgárokat érintő jogrendszerét is. Hogyan forgathatták ki a francia forradalom eszméit, vagy miképp mehettek feledésbe az amerikaiak által már 1776-ban deklarált humánus alapelvek? Pedig az utóbbiban 230 évvel ezelőtt leszögezték: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett, az embert teremtője olyan elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel, amelyekről le nem mondhat, s ezek közé a jogok közé tartozik a jog az élethez és a szabadsághoz, valamint a jog a boldogságra való törekvésre.”[9] Aligha jellemezhetjük teljesebben a társadalmi száműzöttek magyarországi helyzetét, mint azzal, hogy megfosztották őket az egyenlőség, a teljes élet, a szabadság és a boldogulás alapvető emberi jogaitól.

Szerencsés véletlen, baráti-rokoni kapcsolat, hosszas és önkizsákmányoló munkavégzés kellett ahhoz, hogy az egykori kitelepítettek olyan álláshoz jussanak, amely a megélhetést s azon túl a hivatás megtalálását, a környezet megbecsülését biztosíthatja. A 60 éven felüliek számára szinte minden kapu bezárult, a szerencséseknek legfeljebb éjjeliőrként sikerült szerény jövedelemhez jutni. A középkorúak és a fiatalabbak számára elsősorban a fizikai munka különböző válfajai kínálkoztak; az építőiparban, az üzemekben találhattak olyan alantasabb, szakképzettséget nem igénylő beosztást, amelynek elnyerését nem kötötték „káderezés”-hez, az előzetes életút, a politikai megbízhatóság vizsgálatához. Ott néhányan a munka mellett elsajátítottak valamilyen szakmát, s intelligenciájuk, szorgalmuk által elérhették megélhetésük viszonylagos stabilitását.

Fájdalmas volt a diákkorú fiatalok helyzete. A rendszer az „atyák vétkét a fiakban” is büntette. Az iskolai dokumentumokban származás szerint kategorizálták a tanulókat, s aki az „E” (egyéb) besorolást kapta, aligha számíthatott pártolásra, amikor középiskolai vagy felsőfokú tanulmányokra jelentkezett. Akinek pedig „X” (osztályidegen) jelzés került a neve mellé, az előtt teljesen bezárult a kötelező általános iskolai tanuláson felüli iskolázás útja. Az örökölt kategóriákból legfeljebb úgy lehetett kikerülni, ha a fiatal elment fizikai munkásnak valahová, s később már a saját jogán, szüleit az eljárásból kiiktatva próbált meg tovább tanulni. Mindenképpen az átlagosnál jóval nagyobb erőfeszítés, szorgalom, eredmény kellett ahhoz, hogy az érdemet legalább minimális szinten elismerjék.

Három évvel a kényszermunkatáborok felszámolása után bekövetkezett a társadalmi robbanás, az 1956-os forradalom. A Kádár-korszak idején megpróbálták úgy beállítani a történteket, mintha abban a volt uralkodó osztályok, az egykori kapitalisták, katonatisztek játszották volna a fő szerepet. Az egykori miskolci kitelepítettek ekkori magatartását vizsgálva nem igazolható ez a koncepció. Igaz, volt arra példa, hogy egykori megyei-városi tisztviselőt, földbirtokost beválasztottak a forradalmi vagy nemzeti bizottságba, az ő magatartásuk azonban − történelmi tapasztalataik miatt − inkább fékezte, mintsem ösztönözte az erőszakos cselekményeket. Miskolcon például dr. Gálffy Imrét, a város egykori, Hortobágyot megjárt polgármesterét megválasztották a Nemzeti Bizottság elnökévé,[10] aki ebben a minőségében a törvényes rend megóvását szolgálta. Ennek ellenére, a szabadságharc vérbefojtása után neki is, másnak is megtorlást kellett elszenvednie. A forradalom leverése után néhány évig október 23-a közeledtével a „veszélyes”-nek minősített személyeket − néhányat a volt kitelepítettek közül is − a miskolci rendőrség pár napra  őrizetbe vette azzal az indokkal, hogy megelőzze az esetleges rendbontást.

Jellemző az akkori (1956 előtti és utáni) előítéletes, terrorisztikus hatalomra az 1905-ben született Jakabfalvy Gyula sorsa.[11] Családjának Gagybátorban volt földbirtoka, de amikor számára a gazdálkodást lehetetlenné tették, leadta maradék kis földjét, Miskolcra költözött feleségével. Mivel gazdasági akadémiát végzett, megpróbált egy állami gazdaságban agronómusként elhelyezkedni, onnan azonban a politikai bizalmatlanság hamarosan kiüldözte. 1924 óta rendelkezett gőzgépkezelői vizsgával, így fizikai munkásnak állt be egy építővállalathoz, ahol 1952-ben a lakatos szakképesítést megszerezte. Miskolcról hurcolták el a Hortobágyra. Ott előbb mezei munkásként dolgozott, majd a gépműhelybe került. Onnan való szabadulása után feleségével és kislányával Gagybátorban telepedtek le; egy kuláknak minősített gazda házában kaptak kis szobácskát. Hogy meg tudjon élni, Jakabfalvy Gyula visszatért egykori vállalatához; megszerezte a vasesztergályos képesítést is, munkásszálláson lakott tizenötöd magával egy szobában, csak hétvégeken térhetett haza családjához. Mivel munkahelyén tartózkodott, nem vett, nem is vehetett részt falujában az 56-os eseményekben. Ennek ellenére 1957 májusában letartóztatták, a szikszói ügyészségen fogva tartották, megkínozták. Csak 1958 januárjában szüntették meg a rendőri eljárást, akkor kapott határozatot arról, hogy vétlen volt.[12] Továbbra is fizikai munkásként dolgozott. A forradalom utáni részleges enyhülés időszakában, beköltözhettek a kúriájuk mögött álló egykori vendégházukba. Lakbért fizettek a tanácsnak, de már otthonosabban érezhették magukat. Csak 1963-ban sikerült hazakerülnie Miskolcról, amikor eredeti végzettségének és érdeklődésének megfelelő munkahelyet talált szülőföldjén, ahol a termelőszövetkezetben főagronómusként alkalmazták. Ezt a lehetőséget nagy ajándékként fogta fel, s még tíz éven át lelkesen dolgozott a − részben családjának egykori birtokán gazdálkodó − mezőgazdasági nagyüzemben.[13]

Ez a példa azzal a pozitív üzenettel zárul, hogy egyeseknek − nagy nehézségek, mellékutak bejárása árán − sikerült elérni azt, hogy választott hivatásukban munkálkodjanak. Sajnos azonban nem ez a tipikus sors! A kilátástalanság 1956-ban az ország elhagyására késztetett néhány egykori miskolci kitelepítettet. Akinek rokonsága élt Nyugaton, annak könnyebb volt idegen földön az otthonteremtés, a többségnek nagyon meg kellett dolgoznia azért, hogy boldoguljon egy más nyelvű közegben. Az itthon maradottak számára az egzisztenciateremtés − noha hazai környezetben éltek − még ennél is nagyobb küzdelemmel járt. Lakást, házat, boltot, irodát nem adtak vissza. A hortobágyi tömegszállásról kiszabadult családok többsége melléképületekben, albérletben, társbérletben élt, továbbra is zsúfoltságban, megtűrt, másodrendű állampolgárként. Ebből a helyzetből próbáltuk szívós többletmunkával elérni, hogy tisztes szakmai teljesítményekre tekintettel a politikai „megbízhatatlanságot” elnézzék nekünk. A rendszer által kárhoztatott előélet nyoma azonban mindvégig ott virított a káderlapokon.

A „civil” társadalom némiképp idegenkedve fogadta be az „osztályellenséget”, de voltak szép példái is az embertársi szolidaritásnak. A pártállami vezetőréteg, a politikai rendőrség megnehezítette a beilleszkedést, a megfélemlítettek és a vezért vakon követő párttagok óvakodtak tőlünk. Évtizedekig nem beszélhettünk a száműzetés hónapjairól, az önéletrajzunkból megpróbáltuk kihagyni, hogy a Hortobágyon voltunk. Előbb-utóbb ugyan rájöttek erre, ha azonban valaki közben bedolgozta magát, megmutathatta képességeit, jó esetben megmaradhatott állásában, bár sokkal nehezebben haladhatott előre. Sohasem feledhetjük viszont, hogy itt is, ott is találkoztunk együttérző, segítőkész emberekkel, s nem csak a rokonok vagy a barátok között.

5.
Témámat ugyan nem merítettem ki, de a rendelkezésemre álló tér fegyelemre int. Hadd zárjam kényszerűen vázlatos írásomat személyes tanúságtétellel. Célom nem a nyomorúság felidézése, az elviselt szenvedések ecsetelése volt. Tudom jól, hogy rajtunk, kitelepítetteken kívül is milyen sokan szenvedték meg a diktatúra embertelen és megbocsáthatatlan igazságtalanságát az Államvédelmi Hatóság kínzókamráiban, a szibériai lágerekben, a málenkij robot poklában, az osztályellenségnek nyilvánított családok és egyének kisiklatott életsorsában. Alig van magyar család, amely valamilyen módon ne szenvedte volna meg a kommunizmus terrorját, még ha feledni, feledtetni próbálják is. Ha szót emelünk sorstársaink mellett, azért tesszük, hogy a társadalmi lelkiismeretet ébren tartsuk. Én elismerem a középosztály múltbeli felelősségét, a magam személyére nézve pedig olyan próbatételnek tudom tekinteni az engem is sújtó megaláztatást, amelynek élményeiből erősödhet a jellem. Nem tudom viszont elfogadni a kollektív bűnössé nyilvánításnak azokat a következményeit, amelyek személyválogatás nélkül nyomorítottak meg ártatlanokat, s amelyek szüleink nemzedékét az újrakezdés, a kárpótlás, az elemi erkölcsi elégtétel lehetőségeitől durván megfosztották. Értük, az ő emlékük miatt kell megkondítanunk újra és újra a harangot, hogy ne feledjünk.

Befejezésül és összefoglalásul Ady Endre „Intés az őrzőkhöz” című versének záró szakaszát idézem,[14] mert az én szavaimnál tömörebben és hatásosabban tudja megragadni egyrészt az egykori kitaszítottak helytállásának forrását, másrészt az utókor, a mi korunk felelősségét:

Az Élet él és élni akar,
Nem azért adott annyi szépet,
Hogy átvádoljanak most rajta
Véres s ostoba feneségek;
Oly szomorú embernek lenni,
S szörnyűek az állat-hős igék,
S a csillag-szóró éjszakák
Ma sem engedik feledtetni
Az ember Szépbe-szőtt hitét,
S akik még vagytok, őrzőn, árván,
Őrzők: vigyázzatok a strázsán.

 

[1] A budai Gellért Szállóban 2006. szeptember 4-én tartott előadás némiképp bővített változata.

[2] Száműzöttek a Hortobágyon. Emlékek a borsósi kényszermunkatáborból 1952-1953. W. Balassa Zsuzsa és Bánhidy Attila közreműködésével szerkesztette dr. Kováts Dániel. Feliciter Kiadó, Bp., 2006. 408 pp.

[3] I. m. 373-384.

[4] I. m. 124.

[5] Gállfy Adorján levélbeli közlése.

[6] I. m. 361.

[7] A Tűz márciusa. = Ady Endre összes versei. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1977. 389-390. o.

[8] A dokumentum fénymásolata Béky Lórántné Flóra Judit birtokában van.

[9] Idézet az Egyesült Államok Függetlenségi Nyilatkozatából.

[10] Fiának, Gállfy Adorjánnak levélbeli közlése.

[11] Visszaemlékezésének egyik példánya gépiratban birtokomban van.

[12] Jakabfalvy Gyuláné levélbeli közlése.

[13] Bojtor István: A főagronómus. = Reformátusok Lapja, 1970. november 3.

[14] Ady Endre összes versei. Idézett kiadás, 585.

Támogatóink

Minden jog fenntartva - 2017 - Kommunizmus Bűnei Alapítvány - WEB B3D FX