Itt valami nagyon személyeset kellene írni, hiszen valamennyiünket feledhetetlen élmények kötnek a táborokban töltött keserves időkhöz. A ma is köztünk lévő sorstársak kis gyerekként élték meg a borzalmas tábori életet. Ezek a 70 éves emlékek a mai napig kisértenek, ezeket sajnos nem lehet levetni és elfelejteni. Az igazi vesztesei ennek a tragédiának azonban szüleink és nagyszüleink voltak. Ma már elképzelhetetlen és megmagyarázhatatlan az a sokk, ami őket érte. Egyik napról a másikra, minden erre utaló előzetes figyelmeztetés nélkül borult fel rendezett életük. Gondoljunk bele annak a családapának a helyzetébe, aki a háború utáni szintén nem örömteli időkben összetartotta, védte, és kiegyensúlyozott életet biztosított családjának, gyermekeinek. Ismerve az akkori lehetőségeket ez nem volt egyszerű, ez embert próbáló teljesítmény volt. És amikor már úgy nézett ki, hogy nem volt a sok munka és erőlködés sikertelen, már lehetett tervezni a jövőre, amikor senki sem számított valami negatív élményre, ahogy ma mondanánk az életük sínen volt, akkor jött a derült égből a villámcsapás, egyszerre mindenek vége lett.
A kommunisták aljas módszereik segítségével az abszolút hatalomra törtek, miközben a demokrácia hamis jelszavait hangoztatták, amivel sokakat sikeresen megtévesztettek. Igazságot hirdettek, de az „osztályharc” nevében kijelölték a belső ellenséget. Ebbe a csoportba sorolták szüleinket, nagyszüleinket. Rendőrhatósági intézkedés keretében elkobozták minden tulajdonukat, és gyerekeikkel együtt elhurcolták őket, a Hortobágyra kényszermunkára.
Mindez ma olyan mértékben abszurdnak tűnő történet, hogy a mai fiatal generáció ezt talán el sem hiszi. Ezért ez feladatunk, sőt kötelességünk történetünket ébren tartani, hogy ez ne ismétlődhessen meg. Ezzel tartozunk szüleinknek, akik ezt az évfordulót már nem élhették meg.
Kedves Sorstársak, mindenkinek jó egészséget kívánunk!
Mari Albertné, elnök
Eötvös Péter, tb. elnök