Bátonyi Gábor - Egy elkésett brit kísérlet a magyar kommunisták megfékezésére és a megtorlás

Ez a magabiztos budapesti külügyi értékelés a brit-magyar viszonyról az olvasót a kommunizmus utolsó évtizedére emlékeztetheti, amikor is Margaret Thatcher budapesti látogatása után Magyarország 1984-től átmenetileg valamelyest a brit érdeklődés homlokterébe került. Néhány dokumentum tanúsága szerint, az „elasztikus szocializmus” végnapjaiban, a nyolcvanas évek második felében, a brit Külügyminisztérium a magyarokat talán egy rövid időre még a lengyeleknél is előbbre sorolta középeurópai külpolitikájában. Ám a fenti mondatot Bolgár Elek londoni követ 1950. május 31-én vetette papírra, éppen abban a történelmi pillanatban, amikor Magyarország angliai megítélése néhány éves fluktuáció után hirtelen a teljes mélypontra jutott. Történelmi távlatból a magyar diplomata kincstári optimizmusa meghökkentő. Bár a túlzott magyar elvárások és alaptalan remények gyakran jellemezték a két állam kapcsolatainak történetét, ebben a sajátos esetben a sikerpropaganda és a nemzetközi élet valósága között a múlt kutatója hasztalanul keres közvetlen összefüggést.

1949 és 1953 között a britek a kelet-európai államok megítélésében semmilyen lényegbevágó különbséget nem tettek. Még röviddel az 1956-os forradalom előtt is a konzervatív kormány külügyminisztere, Harold Macmillan azt hangoztatta, hogy „Angliának nem kell foglalkoznia Romániával, Bulgáriával és Magyarországgal, vagy akár Csehszlovákiával, mivel ezekkel az országokkal kapcsolatban nincsenek fontos érdekeltségeink”.ii Magától értetődően London külpolitikája az egész térségben a brit-szovjet kapcsolatok alakulásától függött. Ez azonban egyáltalán nem azt jelentette, hogy a Foreign Office specialistái ne figyelték és érzékelték volna az egyes országok fejlődésének jelentős eltéréseit. Ám Magyarországnak mindez kizárólag csak hátrányt jelentett. Még regionális összehasonlításban is rendkívüli ellenszenvvel figyelték a sztálinizmus magyar verzióját Londonban, amelyet az „orientális” despotizmus iskolapéldájának tartottak. A moszkovita kommunista vezetést egyszerűen „elvtelen báboknak” bélyegezték.iii Rákosi kísérlete 1948-ban, hogy angol-barátságáról meggyőzze a brit diplomáciai képviselet tagjait különösen balul sült el. A briteknek ez a hirtelen barátkozás és a „negédes Liebe für England” iv túlzottan is ismerős volt. Az egyik angol elemző „Sztálin legjobb tanítványában” immár „Hitler legjobb kelet-európai imitátorát” vélte felfedezni.v A Moszkvából vezérelt kommunisták iránti viszolygástól függetlenül, a magyar kül-, bel-, és gazdaságpolitika egyaránt eleve kizárt minden brit közeledést. A magyar néphadsereget ugyan tipikus angol humorral 1951-ben egy gyenge operett társulathoz hasonlították, azt azonban a gyakran váltakozó brit követek mindegyike bizton állította az ötvenes évek elején, hogy Magyarország, gazdasági csődbe rohanva, háborúra készül.vi Aligha meglepő tehát, hogy a kétoldalú kapcsolatokat is leginkább a harciasság jellemezte.

A London és Budapest közti viszonyt 1949 végétől, a brit követ szavaival élve, egy „vízum-háború” terhelte. 1950-ben öt angol diplomatát és az „Anglia kirakatának” szánt British Council összes alkalmazottját kiutasították Magyarországról, amelyre a hidegháború logikája szerint a britek hasonló diplomáciai retorzióval éltek. A Rajk per kapcsán a magyar külügyminisztérium az angolszász diplomáciai missziókat nemcsak kémkedéssel, hanem úgymond a „nemzetközi kapcsolatok történetében példátlan politikai banditizmussal” vádolta.vii  A kommunista propaganda hirtelen eldurvulását egy amerikai történész találóan a „gyalázkodás diplomáciájának” („Diplomacy by abuse”) nevezte. A Nagy-Britannia elleni kampány 1949 végétől kezdett elmérgesedni; ezt a változást a 13 év börtönbüntetésre ítélt brit állampolgár, Edgar Sanders meghurcolása és kirakatpere fémjelezte. Ugyan Sanders a Második Világháború idején majd 1946-tól a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban valóban a brit katonai hírszerzésnek dolgozott, letartóztatásának mindehhez kevés köze volt. Valódi bizonyítékok híján, a perbe fogott 24 vádlott mindegyikét kémkedéssel vádolták. Az MDP vezetői egyértelműen arra szánták a konstruált kémhistóriát, hogy az államosított külföldi vállalatokért ne kelljen Magyarországnak kárpótlást fizetni.

Következésképpen, a budapesti brit követ, Geoffrey Wallinger, nem minden irónia nélkül arra a következtetésre jutott, hogy miután minden brit diplomatát és követségi alkalmazottat eleve úgyis titkos ügynökként kezel a magyar kormány, aligha tehetnek jobbat, mint hogy, amikor csak tehetik, amatőr hírszerzőként tevékenykednek. A követ 1951 januárjában összeállított éves összefoglaló jelentése szerint, 1950-ben a londoni kormány már a diplomáciai kapcsolatok teljes megszakítását latolgatta, ami még a korai hidegháború idején is viszonylag ritkaság számba ment.viii Három hónappal később mikor Wallinger-t visszarendelték Londonba a magyar kormány már azt is feltűnő megkönnyebbüléssel fogadta, hogy helyére a britek új misszió vezetőt küldtek Budapestre.ix  A távozó diplomata utolsó jelentése a Magyarországgal kapcsolatos brit csalódások és frusztrációk erősen személyes hangú összefoglalója. Az angol diplomáciai szokásoktól teljesen eltérve, Wallinger eredményeinek felsorolása helyett arról ír feletteseinek micsoda hatalmas és lidérces lelki tehertől szabadul majd meg áthelyezésével. A britek budapesti diplomáciai elszigeteltségét valóságos „pszichológiai gettónak” titulálta.

A nyugati képviselők szabad mozgását a magyar Külügyminisztérium szigorúan korlátozta, külön engedély nélkül mindössze 30 kilométer távolságra hagyhatták el a fővárost, ám ennél is nyomasztóbb volt az angol-barátnak tartott magyar lakosságtól való teljes elzártságuk. Wallinger utódja, Robin Hankey, így summázta első magyarországi benyomásait: „A szovjet rendszer bevezetése Magyarországon jóval előbbre haladt, mint azt valaha feltételeztem. Budapest még mindig szép, európai város, de amit ma itt látok az annak csak a halovány árnyéka...Kétlem, hogy valaha is jártam volna még egy ilyen helyen, ahol mindenki annyira ideges és depressziós...”x

A gazdasági kapcsolatok terén a kép, ha lehet, még sötétebb volt. A két ország közötti kereskedelem úgyszólván megszűnt. A briteket kizárólag Sanders szabadon bocsátása érdekelte, amelyért valóban még némi gazdasági és pénzügyi engedményekre is hajlandóak voltak. A zsarolásnak azonban nem akartak engedni, főleg miután az elhúzódó tárgyalások során a magyar gazdasági és politikai követelések egyre szaporodtak. Bolgár londoni követ sugallatára a magyar kormány egy spekulatív és rendkívül agresszív tárgyaló stratégiát választott.

“Azt kell mondanom, hogy jó Wallingerünk kissé a saját számlájára próbál presztízs-politikát csinálni, amikor arról fontoskodik, hogy milyen nehézségeket kell kormányánál leküzdeni, stb. Meggyőződésem, hogy az angol kormány Sanders kibocsátásáért még egészen más engedményekre is hajlandó... Elvégre az amerikaiak itt nemcsak precedenst teremtettek, hanem junktimot is a saját ügyükkel és így nem lesz nehéz őket alkalmas pillanatban rászabadítani az angolokra, további ‘puhítás’ céljából...”xi

Következésképpen, a magyar kormány, réz, ólom és egyéb stratégiainak minősített nyersanyag beszerzésére kívánta felhasználni a Sanders ügyet, majd pénzügyi engedményeket próbált kicsikarni.  Ezek a kísérletek nem vezettek semmi eredményre; a brit kormány befagyasztotta a két ország közti kereskedelmet és megtiltotta magyar vállalatok számára az import engedélyek kiadását. 1949 és 1952 között a magyar import 6.8 millió fontról mindössze 12 ezer fontra csökkent, amely még a londoni követség által megrendelt kiadványok, könyvek, kották és gyógyszerek költségeit sem fedezte.xii  Figyelembe véve a magyar gazdaság kritikus állapotát, az „emberkereskedelemtől” amúgy is érthetően idegenkedő angolok szándékosan évekig halogatták a gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok újra felvételét. Hankey követ nyíltan elismerte, hogy ismételt cinikus tárgyalási javaslatai csak arra szolgáltak, hogy Sanders-t sikerüljön Bécsen keresztül kimenekíteni.xiii

Világtörténelmi szempontból mindez csupán a hidegháború és a kelet-nyugati kapcsolatok megromlásának parányi jelentőségű epizódja. Mégis joggal merül fel a kérdés, hogy mi motiválta Rákosi rendkívül agresszív angol-ellenes stratégiáját. A dokumentumokból egyértelműen kiderül, hogy a bilaterális kapcsolatok romlását a magyar fél szánt szándékkal és szünet nélkül provokálta.  Bár 1949-ben Rákosi tett még néhány tétova kísérletet, hogy a gazdasági kapcsolatokat függetlenítse a politikai kérdésektől, ugyanakkor a magyar adminisztráció a briteket sokszor még az amerikaiaknál is ellenségesebben kezelte. Igaz, hogy a szovjet propaganda szabályai szerint a fő ellenség az Egyesült Államok volt; az MDP ideológusai, ha nem is mindig, de következetesen használták az „amerikai és brit imperialisták” kifejezést, ezáltal úgymond rangsorolva az ellenfeleket. Az államközi kapcsolatokban viszont ez a sorrend korántsem volt állandó érvényű. 1950-ben nyolc nyugati diplomatát utasított ki a magyar állam, az amerikai követség személyzetéből három katonatisztet, míg a britek közül a kereskedelmi attasét, a katonai attasét és további három magasabb rangú követségi dolgozót. Az Egyesült Királyság állampolgárai magyar vízumot még ritkábban kaptak, mint az amerikaiak.  Ugyanakkor az angol vállalatok magyarországi képviselőit rendszeresen minden indok nélkül zaklatták; ellenük valóságos hajsza folyt.xiv

Jellemző eset, hogy a budapesti brit követség bulletinjét terjesztő magyar társaság alkalmazottjainak zömét egyszerűen letartóztatták. Az amerikaiak elérték a 15 évre ítélt Vogeler szabadon bocsátását 1951-ben, mégpedig anélkül, hogy a fő magyar követelést a magyar korona visszaszolgáltatását elfogadták volna. Ezzel szemben a britek hiába erőltették Sanders kiszabadítását egészen 1953 augusztusáig, még a németországi és ausztriai brit megszállási övezetekből visszaszolgáltatandó magyar javakért cserébe sem.

A brit-magyar diplomáciai viszony tehát nem csupán elhidegült, hanem egészen kritikus stádiumba jutott az ötvenes évek elején. Az angolok egykori szimpátiája semmivé foszlott, magyarországi jelenlétük elvesztette minden korábbi politikai és történelmi jelentőségét. Ugyanakkor a londoni magyar követség már nem is külképviseletként működött, hanem egy ellenséges propaganda iroda szerepét töltötte be. Azt állíthatnánk, hogy a második világháború idején, sőt még a Magyarország elleni brit hadüzenetet követően is, több volt a valódi politikai érintkezés a két ország között, mint 1949 után. A német megszállásig legalábbis rádiókapcsolat és a brit irreguláris katonai hírszerzés, a Special Operations Executive (SOE) közvetítésével némi politikai eszmecsere volt a két ország külügyminisztériumai között. 1950 nyarára már a londoni magyar követ is kénytelen volt belátni, hogy teljes elszigeteltségében diplomáciai missziója az otthoni elvárásoknak teljesen képtelen megfelelni. A magyar kormány erőfeszítése, hogy az amnesztia ígéretével hazacsalogassa a londoni magyarokat legalább annyira reménytelen vállalkozásnak bizonyult, mint a brit sajtó befolyásolására tett lépések.

„... Mi itt úgy látjuk, hogy az angol kormánytól és angol hatóságoktól segítséget csakis ellenfeleink várhatnak, míg mi egy cáfolatot sem tudunk elhelyezni a lapokban... Olyan propagandát pedig, amilyennel minket bíztatnak, a legnagyobb örömmel ragadnának meg a reakciós magyar szervezetek, még ha van is bennük kivételképpen hazatérni szándékozó, - és nyomukban a Labour Party vezetőjétől a Vansittartokig terjedő patrónusaik. Két eset van: vagy folytatunk aktív propagandát... egészen a diplomáciai viszony fenntarthatóságát kétségessé tevő szituációig. Ha ezt kell tennünk, kérünk rá határozott utasítást, pontos megjelölésével annak a személynek, aki ezért a felelősséget viselni fogja. A másik eset az, hogy alkalmazkodva az adott lehetőségekhez és kerülve a viszony mesterséges rosszabbítására vezető akciókat, mint eddig is, mindent megteszünk a jövőben is – tekintet nélkül egyik-másik külügyminisztériumi kollégánk forradalmi türelmetlenségére, téves meglátásaira, vagy minden imponáló magabiztossága mellett is felületes tájékozottságára. De ebben az esetben kérem Berei elvtársat legyen szíves véget vetni ennek a kétféle és egymásnak ellentmondó ‘vonalvezetésnek’...”xv

A londoni követ érthetően nem akarta vállalni a személyes felelősséget a diplomáciai kapcsolatok megszakadásáért és a pártpropaganda szintjére süllyesztett magyar külpolitika súlyos hibáiért és ellentmondásaiért. Az angol-ellenes kampány azonban 1950-ben már visszafordíthatatlanul magyar belpolitikai üggyé vált, a politikai perek egyik visszatérő motívuma lett. Ugyanakkor, amint Wallinger követ ezt a Foreign Office illetékeseinek jelentette, a magyar szociáldemokraták elleni támadás fő külföldi célpontja egyértelműen a brit Munkáspárt volt. Rákosi még a Mindszenty perbe is igyekezett az angol baloldalt belekeverni; azzal a nevetséges és légből kapott váddal állt elő, hogy a Labour Party nevében Morgan Phillips and Denis Healey „instrukciókat” adott át a bíborosnak. xviA valóságban az angolokat nagyon is érdekelte az egyházak helyzete és egy rövid ideig Nagy-Britannia közvetített is a Vatikán és a diplomáciailag elszigetelt Magyarország között. Azt azonban számos dokumentum bizonyítja, hogy a brit politikai misszió távolságtartó volt Mindszentyvel, mivel politikai nyilatkozatait túlzottan provokatívnak és veszélyesnek tartották. Az is jellemző viszont, hogy a brit diplomácia egyedül állt ki a letartóztatott hercegprímás mellett. Rákosi, egy brit feljegyzés szerint erősen affektált sértődöttséggel, arra panaszkodott Wallinger követnek, hogy kormánya sokkal messzebb ment, mint az amerikaiak. Ezért a magyar propaganda egyre durvább hangon támadta Ernest Bevin külügyminisztert és a vezető munkáspárti politikusokat.

A budapesti brit követség értesülései szerint azonban mindez csupán előjátéka volt egy tervezett nagyszabású és kimondottan angol-ellenes kirakatpernek: “Hónapok óta úgy hírlik, hogy egy újabb propaganda per készül a szociáldemokraták ellen, amellyel a brit munkáspártot veszik majd célba...Ezt látszik megerősíteni Rákosi novemberi kijelentése, amelyben a Labour Party-t a brit hírszerzés ügynökeinek minősítette, akik a magyar szociáldemokratákkal konspirálnak...”xvii

A brit misszió vezetőjének félelme részben alaptalannak bizonyult. A szovjetek Nagy-Britanniának rendszerint csupán mellékszerepet szántak propagandájukban, és egyébként is leginkább arra törekedtek, hogy, amikor csak lehet, leválasszák az angolokat amerikai szövetségesüktől. Márpedig a nagyobb perek forgatókönyvét köztudottan a szovjetek írták. Ennek ellenére a kisebb-nagyobb magyarországi szociáldemokrata perek története azt mutatja, hogy Rákosi a baloldali angol kormányt különösen veszélyes ellenfélnek tekintette. A szovjet külpolitikát szolgai módon másoló magyar kommunisták, akárcsak Titó-ellenes propagandájukban, Nagy-Britannia elleni kampányukban is szándékosan és alaposan túlteljesítettek. Rendkívüli buzgóságukra a magyarázat minden bizonnyal a magyar középosztály hagyományos angol-barátságában és az angol-magyar kapcsolatok sajátságos történetében keresendő.

A két világháború közti, zömmel konzervatív, brit kormányok a trianoni Magyarországot többé-kevésbé saját kreációjuknak tekintették. A húszas években több alkalommal, például a népszövetségi kölcsön esetén és a frankhamisítási ügyben, Nagy-Britannia a Bethlen adminisztrációt politikai és gazdasági eszközökkel is aktívan segítette.xviii Kompromisszum-kereső és békéltető külpolitikája ellenére, a Brit Külügyminisztérium soha nem volt hajlamos a magyar területi követeléseket hivatalosan támogatni, így Lord Rothermere revizionista kampánya kifejezetten zavarba hozta a Foreign Office középeurópai specialistáit. Ennek ellenére, a Gömbös Gyula nevével fémjelzett politikai fordulatig, amely fokozatos elhidegülésre vezetett a kétoldalú kapcsolatokban, a magyar törekvéseket Londonban többnyire szimpátiával kisérték. A magyar és brit diplomáciatörténetnek kevésbé feldolgozott fejezete az 1935 és 1938 közötti viszonylag feszült időszaka, amely a világháború idején született iratok gyakorta magyar-ellenes alaphangját megadta.xix

Ezekben az években a britek elhatárolták magukat Magyarországtól, bírálták politikai rendszerét, gazdaság- és külpolitikáját, bár az ország egyre nyíltabb német orientációját némi megértéssel továbbra is átmeneti szükségszerűségként könyvelték el. Az 1938 és 1941 közti brit erőfeszítések a magyar fegyveres semlegesség, vagy legalábbis a nem-hadviselő státusz fenntartására közismertek, főleg Bán D. András munkáiból.xx

Még ennél is alaposabban feldolgozott szaktörténeti téma a hadba lépés és a titkos brit-magyar kiugrási tárgyalások emlékezete. Itt mindebből csak egyetlen elemet kívánok kiemelni: a magyar ellenzékhez fűződő szoros brit viszonyt, amelyet egyetlen munka sem hangsúlyoz kellőképpen. A közhiedelemmel ellentétben, a britek 1942és 1943 során tárgyaltak ugyan a Kállay kormány hivatalos és fél-hivatalos képviselőivel, sőt még olyan önkéntes futárokkal is akiknek semmiféle diplomáciai akkreditációja nem volt, de igazából budapesti kormányváltást reméltek, sőt többen kifejezetten „rendszerváltást” vártak.  Igaz ugyan, hogy a hadi eseményektől függően Whitehall kettős stratégiát alkalmazott Magyarországon, a kormányzót és Kállayt a kiugrásra bíztatta, míg az ellenzéket forradalmi retorikával szabotázsra, fegyveres ellenállásra és a kormány megbuktatására buzdította.xxi

Az ellentmondás azonban csak látszólagos. A „megadási csoportként” emlegetett tárgyalókat a Foreign Office rendkívül gyanakodva és egyre kevesebb rokonszenvvel kezelte. Mindez alátámasztja Joó András tézisét, hogy a magyar történetírás évtizedek óta túlzott jelentőséget tulajdonított az isztambuli kiugrási tárgyalások részleteinek, a titkos diplomáciának, a brit nagykövet Márvány-tengeren horgonyzó jachtján átadott jegyzéknek, és a brit-magyar fegyverszüneti megállapodásnak.xxii

Whitehall instrukciói szerint a magyarokkal kapcsolatba került diplomaták, katonatisztek és hírszerzők „monoton egyhangúsággal ismételgették, hogy a magyar kiugrási kísérlet sikere a Horthy-rezsim együttműködő készségétől függ”,xxiii ez azonban úgy tűnik, hogy csupán a brit kivárás és a halogató taktika eszköze volt. A Foreign Office kelet-és középeurópai specialistái között kevesen hitték, és még kevesebben remélték, hogy a két világháború közötti Magyarország politikai rendszere megmenthető. Természetesen a magyar politikai elit sokat hangoztatott angol-barátságát továbbra is számon tartották és nagyra értékelték Londonban, ám Teleki halála után szó sem volt immár semmiféle különleges kapcsolatról a két ország és még kevésbé a két kormányzat között.

Mint egy brit titkos szolgálati dokumentum világosan megfogalmazta 1943 tavaszán: Ameddig az a veszély fenn áll, hogy a német csapatok elfoglalják Magyarországot...  ez a rezsim semmit nem fog tenni a szövetségesek ügyéért. A magyar kormánnyal és adminisztrációval együttműködés ügye tehát elsősorban politikai és nem katonai kérdés. Az lehet, hogy a szovjetek elleni védőbástyaként a fenti rendszer fenntartása kívánatos (bár e védelemnek hatásfoka igencsak megkérdőjelezhető)....de nekünk a kormánytól és a rezsimtől független barátokat és szövetségeseket kell keresnünk. Ilyen potenciális barátok és szövetségesek léteznek, elsősorban az arisztokraták között, akik soha nem értettek egyet Horthyval, de őt jobb híján elfogadták. A zsidóság sajátos helyzetét itt figyelmen kívül hagyva, a következő csoport a nem német eredetű középosztály a Magyar Nemzet liberálisaitól és Szekfű professzortól Szent-Györgyi doktorig. A harmadik és legfontosabb a szervezett munkásság és a parasztság. A történelem paradoxonja, hogy ilyen eltérő társadalmi csoportok között a megegyezés lehetősége létrejött az értelmiség vezetésével...xxiv

A fenti elemzés gyengeségeit természetesen könnyű lenne ma bírálni. Annyi mindenesetre biztos, hogy Churchill politikailag pragmatikus kormánya már 1943-ban is elsősorban az ellenzékkel, és azon belül is főleg a baloldallal kereste a közelebbi kapcsolatot. Eckhardt Tibor visszaemlékezése szerint ez a baloldali elfogultság jórészt az emigráns Gróf Károlyi Mihály tevékenyégének és a csehek Horthy-ellenes propagandájának volt köszönhető.xxv Bár e két tényező kétségtelenül hatott az angol magatartásra, ennél minden bizonnyal fontosabb volt az angol szolgálatban dolgozó magyarok szerepe. Bár a brit hírszerzésnek dolgozott néhány magyar arisztokrata és a Revíziós Liga néhány egykori alkalmazottja is, a titkos szolgálat magyar részlegében a szociáldemokraták voltak túlnyomó többségben. Sőt, volt köztük több kommunista szimpatizáns és kettős ügynök is, mint Pálóczi Horváth György, aki jelentősen hátráltatta a kiugrási tárgyalások menetét is. Személye ellen hiába ágáltak a Kállay kormány megbízottjai, elsősorban a diplomata Veress László.xxvi Pálóczi kommunista szimpátiája csak az ötvenes évekre múlt el; 1949 végén szovjet hírszerzői múltja és NKVD-s kapcsolatai ellenére is letartóztatták, megkínozták és két évre börtönbe vetették.xxvii Nem éppen lírai hangvételű visszaemlékezése szerint fogságában úgy érezte magát „mint akit édesanyja hasba rúgott”.xxviii

Demonstratív baloldali politikai elfogultságukkal a briteknek sikerült jókora riadalmat okozni még a szociáldemokrata párt legfelsőbb vezetőségében is. SOE isztambuli magyar részlegének vezetője, Basil Davidson 1942 tavaszán levelet intézett az általa jól ismert Szakasits Árpádhoz, amelyet egy magyar diplomata angol felesége, Miske-Gerstenberger Jenőné (Mary Allison Walters) kézbesített. A brit tikos szolgálatnak dolgozó hölgy később a Győri Vagon és Gépgyár felrobbantásának terveit hozta magával Magyarországra egy rókaprémbe rejtett mikrofilmen, de a német kémelhárítás letartóztatta és 12 év kényszermunkára ítélték.xxix A Szakasitsnak szóló levél azt hangoztatta, hogy az angolszász hatalmak nem engedik át a bolsevistáknak kelet- és közép-európát, továbbá azt javasolta, hogy a szociáldemokraták küldjenek egy-egy megbízható képviselőt Londonba és Washingtonba.xxx Az ijedt Szakasits, gyanakvó kollégái Peyer és Kéthly tanácsára, közjegyzőnél helyezte letétbe az iratot. Peyer Károly állítólag még a vkf-2-nek is jelentette az ügyet. Mindez persze később nem védte meg a szociáldemokratákat a kémkedés vádjától, még azokat sem, akik soha semmiféle kapcsolatba nem kerültek Angliával.

A szociáldemokraták iránti brit érdeklődés még markánsabban megmutatkozott a háború után, főleg a Labour Party 1945. júliusi 26-i választási győzelmét követően. Alig két évvel később, 1947. április végére, Rákosi nem minden ok nélkül panaszolta Molotov szovjet külügyminiszternek, hogy a brit munkáspárti küldöttségek szinte hetenként jártak Budapestre, hogy nyomást gyakoroljanak a magyar szociáldemokratákra.xxxi Komolyabban azonban a britek csak akkor kezdtek el foglalkozni a magyarországi belpolitikával, amikor ez már késő volt. Bár Sir Alvary Gascoigne már Debrecenben is követi beosztásban vezette a brit politikai missziót, a Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete alatt ez csak korlátozott kapcsolatfelvételt jelentett a két állam között. Vorosilov, akit Gascoigne egyszerűen „paraszt marsall”- nak titulált, kezdettől gyanakodva kezelte az angol diplomatákat.xxxii A brit misszió csak 1947 február 14-től működött teljes jogú és önálló diplomáciai képviseletként. Így nem csoda, hogy 1944 októberétől legalább 1946 augusztusáig diplomáciájukat a viszonylagos passzivitás jellemezte. Knox Helm követ 1949 februárjában arra következtetésre jutott, hogy a brit és amerikai képviselők a SZEB működésének első évében „gyámoltalannak bizonyultak” Vorosilovval szemben, és ez olyan hátrányt jelentett, amelyet már nem sikerült az angolszász hatalmaknak ledolgozni.xxxiii A Moszkvában tárgyaló külügyminiszter, Anthony Eden 1944 október 12-én még úgy fogalmazott, hogy Magyarországon és Bulgáriában a brit politikai befolyást a Szövetséges Ellenőrző Bizottság kellően biztosítja.xxxiv Négy nappal később a magyar fegyverszüneti kérelem hírére a Foreign Office vezetői szűkszavúan csak annyit jegyeztek meg, hogy Magyarország az orosz katonai zónához tartozik, ezért a britek nem kommentálják a fejleményeket és semmiféle kezdeményezést nem tesznek.xxxv

A kabinet ugyanakkor a következő megállapításra jutott: Politikánk az, hogy végül is egy független és baráti Magyarországot biztosítsunk. Azt azonban egy percre sem szabad elfelejteni, hogy Magyarország ellenséges ország, amelynek nagy utat kell megtennie… A kapcsolattartást a két ország között korlátozni kell, bár ezt a megszorítást a katonai eseményektől függően fokozatosan enyhíteni lehet…xxxvi

Mindez azonban nem jelentette a britek önkéntes és végleges politikai visszavonulását, inkább a realitások felismerését. A fent idézett dokumentum függelékében a leendő budapesti brit katonai misszió tagjainak szánt következő figyelmeztetés található: Nem akarjuk, hogy Magyarország szovjeturalom alá kerüljön, és ezért meg kell akadályozni a szovjethatóságok bármely kísérletét, hogy a magyar szuverenitást és függetlenséget megsértsék… A szovjetek feltételezhető hatalmi túlsúlyától függetlenül, szóba se jöhet, hogy lemondjunk a háború utáni rendezésben  és a Magyarország jövőjét érintő döntésekben való egyenlő részvételről. A magyar függetlenség fenntartásán túl biztosítani kell kereskedelmi érdekeinket…xxxvii

A fenti instrukciók értelmében Edgcumbe tábornok a SZEB brit katonai delegációjának vezetője és a hozzá rendelt politikai misszió kapcsolatot tartott a magyar politikai élet minden jelentős tényezőjével, ám a szovjet csapatok feltételezett kivonásáig nem kívántak látványosan beavatkozni Magyarország ügyeibe.  Ez alól némi kivételt jelentett az 1945-ös választások esete, amikor a koalíciós pártok brit támogatással utasították a Vorosilov által forszírozott közös listát, valamint Szviridov tábornok kezdeményezése a reakciósnak minősített szervezetek betiltásáról, amely mindkét angolszász hatalom képviselőit megbotránkoztatta. Gascoigne erősen kritizálta a földosztást, mivel azt a törvényesség megsértésével vitték keresztül, és támogatta Gróf Pálffy József nemzeti keresztény pártjának létrehozását is, amelyben a további társadalmi átalakulás fékjét látta. Mindezért a Foreign Office magyar szakértői élesen támadták. Még a két világháború közötti Magyarország őszinte barátjának számító híres történész C.A. Macartney is kizárólag a mérsékelt baloldallal való kapcsolat-tartást sürgette. Úgy vélte, hogy a brit diplomáciát „nem a régi rezsim iránti szimpátiának kellene vezérelnie”; ehelyett inkább a középutasnak vélt szociáldemokraták és a kisgazdák aktív támogatását sürgette.xxxviii

Ennek megfelelően Gascoigne utódja, Knox Helm követ, egy sajátos logikát követve, már szinte kizárólag a baloldalon kereste a kommunisták ellensúlyát. 1946. július 27-i hideg és tárgyilagos elemzésében félreérthetetlenül fogalmazott: „Ami a mi szerepünket illeti, ma már azt hiszem, hogy helyesebb úton járunk. Beavatkoznunk csak óvatosan szabad, nehogy rontsunk a helyzeten azzal, hogy a kommunizmus-ellenes erőket olyan fellépésre bíztassuk, amely túl messze megy. Elvégre mi csak erkölcsi és diplomáciai támogatást adhatunk. Úgy vélem, el kell kerülnünk annak még a látszatát is, hogy mi a radikális jobboldalt támogatjuk... Inkább az egész magyar népre, és leginkább a mérsékelt baloldalra kell hatást gyakorolnunk.”xxxix

A növekvő brit befolyás az 1945 utáni Magyarországon tehát először a kisgazda politikusokra, majd a Magyar Közösség perétől és főleg Kovács Béla letartóztatásától, egyre inkább a szociáldemokratákkal fenntartott kapcsolatokra épült. Míg az amerikaiak alig tettek különbséget az MKP és az SZDP között, a britek a fából akartak vaskarikát csinálni: a szociáldemokratákból igyekeztek kommunista-ellenes erőt kovácsolni.xl Így elsősorban a két párt egyesülését igyekeztek minden áron megakadályozni. A koalíciós időszak egyetlen nyílt angol beavatkozása a magyar pártpolitikai harcokba már az 1947-es választások után történt, mikor az angol-barát csoport London sugallatára megpróbálta eltávolítani Szakasitsot az SZDP éléről. Ennek a sajátos stratégiának a veszélyeit a brit diplomaták pontosan látták. Így a londoni kormány és a budapesti követség a Szakasits helyébe szánt Bán Antallal kerülte a nyilvános kapcsolatot, nehogy rászabadítsák kliensükre a kommunista kézben levő politikai rendőrséget.xli Hasonló indoklással, 1948 júniusban Knox Helm követ arról próbált lebeszélni egy Magyarországra látogató angol újságírót, hogy a Kéthly Annával találkozzon.xlii

A brit stratégia látványosan csődöt mondott. A kommunista hatalomátvételt nem sikerült lelassítani 1947-ben, még kevésbé megakadályozni 1948-ban; az SZDP jóval kisebb ellenállást tanúsított, mint azt a brit munkáspárti kormány remélte. E gyengeség okait a magyar történettudomány ma is keresi és vitatja. Mindenesetre a külföldi pártpolitikai beavatkozás, ha lehet még felgyorsította az eseményeket. Paradox módon, ezzel a külpolitikai kudarccal nem csak a szociáldemokrácia, de a brit befolyás is megszűnt Magyarországon. A forradalmi terror torz logikája szerint az SZDP vezetőire, miként a társutasok zömére, egyébként is a megtorlás várt. Ám a Nagy-Britanniához fűződő kapcsolataik, nem is szólva a brit hírszerzéshez fűződő kapcsolataikról, kapóra jöttek a leszámolásra készülő kommunista vezetésnek. Végső soron a Labour kormány aktivitása Budapesten csak annyit ért el, hogy valós, vélt, és mondva csinált támogatóit egyaránt életveszélyes helyzetbe hozta, vagy legalábbis emigrációba kényszerítette. Mindezen túl a két állam közeli kapcsolataiból maradt az üres formalitásokra, és a harcias frázisokra hagyatkozó propaganda, majd a kirakatperekkel a magyar vádaskodás és a retorziók diplomáciája.