Bizonyára sokkal helyesebb, ha sokaknak szánt gondolatainkat mentesítjük az emócióktól, hacsak nem vagyunk költők. Csakhogy a nép inkább költő, mint politikus, még, ha nem is ír verseket, lelkében égnek azok a kis „rőzse dalok”, melyek érzelmekből fakadnak, nem szavakba, rímekbe, hanem közérzetbe öntve. Hiszen a líra a közérzet verbalizálása, amit csak kevesen tudnak és csak nagyon kevesen jól, mint Vörösmarty, Arany János, Ady, vagy József Attila. De, mert ők ezt nagyon jól tudták, hálás nekik a Nemzet, ma itt nyugodhatnak hát hamvaik a Nemzet Sírkertjében a Fiumei úton.
Nyugodhatnak? Aligha. A Kerepesi Temetőt, a mindenkori politika posztumusz kirakatát már a 19. Században újra és újra rendezték, így bizony a gyakori exhumálások és a híres sírok akár többszöri költöztetése miatt groteszk helyzetek adódtak néha: Hild József vagy az 1883-ban eltemetett Petzval Ottó hamvai „elkallódtak”az exhumálások útvesztőiben. Ebben a szellemben a mi szegény állandóan „újraértékelt” József Attilánk hamvai is csendes nyughelyükről ide-oda vándorolván egy ideig a munkásmozgalmi parcellában kaptak helyet. Olvasom a történetet és gyűlnek bennem az emóciók.
Beléptem hát a Nemzet Sírkertjébe, mert szégyen, gyalázat, még soha nem voltam itt. Kezdem a sétát a főbejárattól balra, mert ott a temető csücske, onnan majd bejárhatom az egészet, gondolom naivan, de már az első lépések után nem jól érzem magam. Több száz cirill betűs, vörös csillagos sírkő egy körülkerített nem kis területen. Szegény orosz katonák, egy borzalmas rendszer áldozatai … és végrehajtói. Háborúban estek el, meg kell adni nekik a tiszteletet. De valahogy ingerel a vörös csillag, eszembe jut a félelem, a hazugság, a negyven év, amit ezek a „szegény” katonák hoztak el nekünk, a davaj, davaj, a malenkij robot, százezer megerőszakolt nő a gyermeklánytól a vénasszonyig, Szibéria, majd a magyar vörös csillag, Rákosi, Farkas, Révai, Kádár. Recsk és a Hortobágy. És a mészárlás ötvenhat után. Ezek mészároltak, ezek utódai, akik itt nyugszanak a Nemzet Sírkertjében a vörös csillag alatt.
Ehh! Inkább arrébb megyek. Nem keresem a horog-, vagy nyilaskeresztes sírokat, eszembe sem jut, bűnös ötlet, még a gondolatot is büntetni kéne, hiszen…
De, hogy is van ez? A Nemzet Sírkertjében ezrével látom a vörös csillagot, annak a rendszernek a szimbólumát, amely ezerszer több halált, sorstalanságot és évtizedes rabszolgaságot hozott, nemcsak ránk, de fél világra, és aki most Auschwitzal érvel, annak igenis igaza van, tiltani kell a horog- és nyilaskeresztet, de gondoljon ám az 1932–1933-as holodomorra, az ukrán népirtásra Sztálin vörös csillaga jegyében. A halottak számát 7 és 10 millió közé teszik, és „csak” 3 millió gyermek pusztult éhen. A vörös csillag jegyében. Szakemberek százmillióra becsülik a kommunizmus halálos áldozatainak a számát. Mi a magunk bőrén éreztük és nem kívánjuk sehol sem látni ennek a borzalmas rendszernek a szimbólumát. Nálunk nem. Nálunk ez olyan, mint a horogkereszt.
Tovább sétálok a Nemzet vörös csillagos Sírkertjében. Hiszen ez csak egy sarka a temetőnek. Megállok egy percre Mádl Ferenc síremlékénél, kegyelet és tisztelet van bennem, emóciók. Forgatócsoport ügyködik a kis sírnál, holnap lesz az ünnepélyes avatás. Arrébb Antall József, majd nagyobbakat lépek, Deák, Jókai, Kossuth emlékének nagyszerű alkotások hódolnak, így van ez jól.
Mennem kell, lassan visszafordulok. Nagyobb terültre érkezek, fekete sírköveken magyar nevek, minden sírkő egyforma és minden sírkövön ötágú csillag. Nem vörös: arany. Ez a munkásmozgalmi parcella, de inkább a kommunista plebs parcellája, azoké, akik nem tettek annyit a vörös csillagért, mint azok, akik nem messze innen nyugszanak, a panteonban „az összes istenek templomában”. (ógörögül pan=összes theion= isten temploma).
Nem akármilyen ám ez a panteon, ez az istentelen istenek temploma. ”A kommunizmusért, a népért éltek” ezek az istenek, hirdeti a felirat egy megdöbbentően rossz szoborcsoport mögött. Ez itt a Munkásmozgalmi Pantheon. Ide hozták át a vörös csillag jegyében a 35. parcellából József Attilát, mert ráfogták szegényre, hogy kommunista költő volt, tehát itt a helye. Itt forgolódott istenes költőnk a sírjában a sok kommunista isten között, míg a kegyelet 1994-ben visszatemette a helyére.
Nézegetem a neveket, hát igen, istenek voltak, élet és halál urai, néha a saját kezükkel gyakorolván ezt a bűnös hatalmat. Itt porlad több mint harminc közülük, beszéljenek a nevek: Balázs Béla, Dési Huber István, Rudas László, Ságvári Endre, Szabó Ervin, Derkovits Gyula, no meg a Rákosi-korszak tömeggyilkosa, Révai József, majd Szakasits Árpád, Rónai Sándor, Münnich Ferenc, Dobi István, Ilku Pál, Sík Endre és mások.
Menekülök, jobbra még látom Kádár vörös márvány sírját, aki halála előtt papot hívatott, mert megijedt az Igazi Istentől, de pap már nem temethette, és nincs kereszt a sírján. Sem csillag. Lám, a másik gazember, Ceausescu okosabb volt nála: megadta az utókornak a választási lehetőséget.
Vörös csillag a kereszten
Kádár, talán gyávaságában már megérezte, hogy halála után olyan rendszer jön ahol nem jó az a vörös csillag a sírkövön. A kereszthez meg nem volt bátorsága.
„Érdemei” szerint ott lenne a helye a Munkásmozgalmi Pantheonban.
Főistenként.
Moldova már szentté avatta.