Elmondhatnám én mindenkinek,
De nem mondom, mert nem figyelnek,
Mert mondanám én, de senki nem figyel oda. Mert nem szenzáció, mert nem döbbenti meg az embereket, és mert nem lehet vele politikai karriert csinálni.
Elmondanám, hogy igenis, szép feladat, hogy van egy munkacsoportunk, melynek nemes célja a kommunizmus bűneinek leleplezése. El is mondom és tapsolnak hozzá a tapsolók. Aztán elmondanám, hogy a kommunizmus bűnei nem csak valami virtuális térben bolyongó rossz szellemeket körülvevő aura, hanem rossz embereket jellemző büntetendő viselkedési mód. Ezt is elmondom, ehhez is tapsolnak a tapsolók, talán egy kicsit kevesebben és egy kicsit halkabban, de még zúgogat a taps.
Aztán elmondanám, hogy ezek a rossz emberek itt élnek közöttünk, nevük van és ujjal lehet rájuk mutogatni. Ezt is elmondanám, el is kezdem, de sokan elszaladnak a mondatok és az újjal mutogatás elől. Taps már nincs, meg mindenki sincs, akinek elmondhatnám.
Pedig elmondanám mindenkinek - a neveket.
De erre már senki sem kíváncsi.
Tehát, ismét Karinthyt idézem, már csak azért is mondom ezt, mert sokan vannak azok között, akik, bár nem ismerik őt, az Internetben bizonyára megtalálják szép versének két sorát, és mert nem neveztem meg a szerzőt plagiaturával vádolnának. Mert van rutinjuk benne. Mert azt hinnék, hogy a nyájas olvasó nem tudja, hogy ki írta, ugyanis leértékelik a nyájas olvasót a maguk szintjére. Tehát, az idézet:
„Nem mondhatom el senkinek”
- idézet vége.
Ugyanis senki sem figyel rám.
Mert elmondanám, hogy közöttünk élnek olyan emberek, akik nyíltan vallják magukról, hogy baloldaliak, amiben nincsen semmi elvetendő. Egy egészséges és tisztességes baloldal nemcsak tolerálandó, hanem szükséges is. A demokráciában elengedhetetlen tényező, és bocsájtassék meg nekem, hogy mivel nem vagyok baloldali, hozzátegyem: az oppozícióban. Egy egészséges és tisztességes baloldal. Ezen van a lényeg. És elmondanám, hogy jók ezek a baloldaliak, ha nem tudnánk róluk, hogy harminc évvel ezelőtt is azok voltak. Mármint akkori baloldaliak. Mert akkor kommunisták voltak, a mi definíciónk szerint közvetve, vagy közvetlenül, de bűnösek.
És bizonyos értelemben ma is fennáll a bűn alapos gyanúja. Így kell fogalmaznom a primer ártatlanság szellemében, mert bíró még nem bizonyította bűnösségüket.
„Edmondom hát mindenkinek”:
Évente elballagok a Frankfurti Könyvvásárra, ahol fő célom a magyar kiállítás. Veszek egy két könyvet, vagy akár egy sorozatot, elbeszélgetek ezzel-azzal, míg az évek folyamán kedves ismerőseimmé váltak ezek az ezek-azok. Így volt ez idén is, az 5.-ös csarnokban a földszinten a sok száz kiállító között megláttam a Hungary kiírás alatt Kertész Imre, Konrád György, Nádas Péter és Esteházy Péter méteres fényképeit. No és egy régi ismerőst. Aki nagyon örül nekem, leültet, bemutat, dicsér, hogy stb. stb.
Aztán jóformán minden átmenet nélkül rátér a tárgyra: ” Én tudom önről, hogy ön jobboldali, és nincs is ezzel semmi baj, ön is tudja, hogy én baloldali vagyok.” „Ezzel sincs semmi baj” – mondom én, és akkor még úgy is gondoltam.
De kedves baloldali ismerősöm vízesésszerű zuhatagként ontja rám a Magyar Kormány, személy szerint Orbán Viktor bűneit, hallok sajtószabadság megnyirbálásáról, a sajtó manipulásáról, arról, hogy a sajtó nyolcvan százaléka jobboldali kormány-komornyik, hogy lopnak, hogy hazudnak, hogy, hogy nacionalisták és tönkretették a forintot. „És az Alkotmány! Ezért szégyellem magam, ez nem alkotmány, uram, ez nem az én alkotmányom. És hallotta miket mondott Orbán Pusztaszeren a Turul avatásakor? Én Trianonban csak egy veszteséget fájlalok, hogy elvesztettük a nemzetiségeinket.”
„Igen, én is fájlalom ezt, de jobban fájlalom az elveszett magyarokat, meg a magyar területet, mivelhogy én is erdélyi vagyok” mondom én, de észre sem veszi, csak mondja a „bűnöket”, míg akad egy lélegzetvételnyi szünet, ahol bátortalanul megkérdezem: „Ön, ugye Magyarországot képviseli a Frankfurti Könyvvásáron?” Lehet, hogy értette a kérdést, lehet, hogy nem, de érdekes a válasz: „Én patrióta vagyok, de nem idióta”
„Uram, látja, ez az, amit úgy hívnak, hogy populizmus”, engedtem meg magamnak egy enyhén keményebb ítéletet, aztán megegyeztünk abban, hogy akkor lesz jó, ha majd a Könyvvásáron mindketten elégedettek leszünk, akár oppozícióban, akár nem.
Kedves barátságban elbúcsúztunk.
Kicsit (azazhogy nagyon) bosszankodtam, mert a további hétezer kiállító közül már csak egy két érdekes kiadóval tudtam könyvekről, bibliák és kódexek faximiliáiról, Giottóról és a hangoskönyvekről, naptárakról és a mindenütt jelenlévő „Kruftik”-ról társalogni.
De még jobban bosszankodtam és ezt „elmondanám mindenkinek”:
Ez az én ismerősöm ezt nem csak nekem mondja el ezeket a dolgokat, hanem mindenkinek. Külföldieknek. Azoknak, akiket már eleve félrevezetett egy ultraliberális, magyarellenes társaság. És mindezt világ legnagyobb könyvvásárán. A Kultúra fellegvárában. Magyarországról. A Kormányról. Az Alkotmányról. Orbán Viktorról.
Ez az én ismerősöm egy rendkívül tehetséges és sikeres ember. Művelt. Egyik legjobb és legpatinásabb könyvkiadó tulajdonosa. Művész. Tisztelem őt.
De nem szereti a hazáját. Mert igaztalanságokkal, sőt hazugságokkal lejáratja a világ legnagyobb Könyvkiállításán.
Ha én lennék a helyében, részben és hinném, amiket elmondott, szégyellném magam, és hallgatnék.
A Hazám érdekében.
Hacsak nem lennék kommunista. Mert a kommunistának csak egy hazája van: a Párt.
Dr.Sajthy Gábor
Mainz, Németország