Torlódó gondolatok bénító hatása alatt nehéz szintetizálni. Egy egyszerű történet kapcsán annyi minden jutott eszembe, hogy nem is tudom, hogyan kezdjem.
Emlékszem, mikor 32 évvel ezelőtt Németországba érkeztem, csodálkoztam, hogy az emberek egyszeri találkozás után megjegyezték a nevemet, mondjuk azt, hogy Dr. Zagyva. Ha leírom, a német cágüfá-nak olvassa, de mert hallotta, többnyire helyesen ejti ki, talán az “a” betűt kivéve, mert azt nem tudják megemészteni. Valószínűleg van valami igazság abban, hogy aki az „a“ betűt helyesen ki tudja ejteni, az már félig tud magyarul. De nem ezt akartam boncolgatni, hanem azt, hogy harminckét éve hallom: „Herr Doktor Zágyvá“, jó napot, „Herr Doktor Zágyvá“, hogy van, „Herr Doktor Zágyvá“ kellemes hétvégét stb. Az utcaseprőtől a püspökig, mindenki betartja az íratlan szabályt: add meg embertársadnak a neki járó tiszteletet.
Íme, az egyszerű kis történet: A minap beállított a rendelőmbe egy mocskos munkaruhába öltözött borotválatlan férfi és azzal az összetéveszthetetlen magyar akcentussal azt kérdezte németül, hogy hol találja Zagyva Zoltánt? (semmi doktor). Én vagyok, mondtam miután nyeltem egyet. „Zolikám!“ - kiáltott fel, s a betegek felfigyeltek a váróban. Ö széttárta karjait és csak fejlett menekülési ösztönömnek köszönhetem, hogy nem süllyedtem el a mocskos munkaruha ölelésében. Eddig a történet.
Régi magyar filmekből tudom, hogy a magyar nyelvkultúra sem hiányolja az udvarias megszólítási formákat, a kezicsókolomtól az alázatos szolgáig, a kisasszonytól a hölgyemen át a nagyságos asszonyig, az „uram“ és a „főúr“ melódiáján keresztül igenis gazdag volt ez a békebeli harmóniák partitúrája. Még megéltem, mert az ötvenes években még hallhattam nagyapámat, akinek életében nem hagyta el egy mocskos szó a száját, „úr“ volt ö addig, míg nem elvtárs lett belőle. Aztán szaktárs, majd szakikám, sporttárs már nem, ahhoz már öreg volt, és mikor már hófehér lett bajsza és ritkás, de midig ápolt frizurája, akkor kieshetett az ötvenes évek politikai pixiséből , és „bácsi“ lett belőle. És örvendhetett valaminek, amit úgy hívtak, hogy tisztelet. Tisztelet az elmúlt éve tisztességéért, tisztelet a fehér haj, a kor és a kifogástalan megjelenésért. Nehéz elképzelni nagyapámat, amint mocskos munkaruhában éppen szívére akarja ölelni az életében először látott – akárkit.
Az elvtárs, szaktárs, (Rákosi) pajtás megszólítások a párt egyenlősdi játékszellemében több-kevesebb sikerrel megpróbálták kiszorítani az uramat, hölgyemet. Mindenki tudja, nem boncolgatom. Azt is mindenki tudja, hogy az „elvtárs“ megszólítás közben a paraszt, a munkás ugyanúgy gyömöszölte kezében a sapkáját, mint mikor a nagyságos úr előtt állott, hiszen az elvtársból lett az új nagyságos úr. Itt végül is semmi sem változott, de változott valami az utca emberének társadalmi kapcsolataiban. Megkezdődött a bratyizás, hiszen már senki sem volt úr, legfeljebb elvtárs, vagy SZAKI KÁM, s megszűnt egy konzervatív kölcsönös tisztelet.
Balogh úr és Fekete úr (a nevek valódiak) szeretett kirándulni. A kedvelt nagybányai hegyek, az Izvora, a Rozsály, a Gutin, a Feketehegy, a két Bódi-tó, a Mányi-rét hétvégeken majdhogynem hemzsegett a kirándulóktól. A bükkfaerdők avarjában tett hosszú séta után kirakodni a tisztáson kiterített pokrócra, leheveredni, elővenni az uzsonnát, a termoszból kitölteni az összenyomható turista pohárba a teát, pihenni, nézni Ferenczy híres nagybányai kék egét nem volt más, mint békés polgári harmónia. Balogh úr és Fekete úr is leheveredtek a tisztáson. A kiterített pokrócon hemzsegtek a finomságok, ez is hozzátartozott.
- Ugyan, kedves Balogh úr, kóstolja már meg ezt a finom pástétomot. A feleségem készítette.
- Nem, nem, Fekete úr, nagyon köszönöm, de az én feleségem is csomagolt nekem uzsonnát. Inkább próbálja ki a nejem legfinomabb zakuszkáját.
Így hangzott mindez a közös harminc év után.
Ma: Balogh odalöki Fekete elé a hamburgert: Kajálj, b…meg!
Jó-jó, védekezik, akinek védekezésre van szüksége, ez nem a kommunizmus okozta különbség, hanem a társadalom rétegezettségéből adódik. Régen is volt ilyen.
Lefordítom: régen is voltak prolik. Igen, uram, mondanám, régen is voltak, de ne tévesszük össze őket a tisztességes munkásemberekkel. Igen voltak prolik, de hál´Istennek nagyon kevesen voltak.
És nem volt hatalmuk.
De – hála a szovjet anyatejnek – proletár lett a proliból és hatalom hullott a ölébe. És a proletár nevelni kezdett. Egy egész népet. Gyermekeket, felnőtteket, öregeket. A felnőttek puhább gerincűje hagyta magát. Az öreg ellenállt. De Gyermekeket könnyű nevelni, főleg, ha meg vannak, félemlítve a szülök, akik nem trágárkodnak otthon, akik még nem tegezték a szüleiket, akik tudnak - már csak otthon és titokban - őszintén imádkozni. De a csevegő gyermekszáj, a félelem miatt behúzzák a farkukat. Nem mindenki, de sokan.
És felnőttek ezek a gyermekek, halljuk őket az utcán, az üzletekben, a villamoson. Röpködnek a levegőben az emberi és állati nemi szervek é az általuk kifejtett tevékenység. Közhely, ha azt mondom: kötőszóként.
És beszivárog a trágárkodás a közéletbe, a kommerciális televízióba, az irodalomba, no meg a színházba.
Egy két éve megnéztem a Vígszínházban Ibsen Nóráját. Eszényi Enikőről teret fognak elnevezni, a darab a világirodalom egyik briliánsa. Az élmény leírhatatlan volt, mindaddig, amíg Nóra egyszer csak valakire azt mondta: Pitsa. Kétlem, hogy Ibsen írta volna így és azt is kétlem, hogy ő találta ki, hallatszott a hangján is, hogy nem szívesen mondja és a csé, ts-el való helyettesítése is egyfajta szégyenkezésre utalhat. De kimondta. Rendelkezésre. A darabot Marton László rendezte.
Ibsen és nagyapám szerencsés emberek voltak.
Ők ezt már nem élték meg.