Három kérdéskörrel foglalkozom. Az 1951-ben kitelepítéssel is sújtott családokat ért törvénysértések (internálás, népbírósági eljárás, igazoló bizottsági procedúra, „B” lista) 1944 novemberétől. A második kérdéskör a kitelepítés előkészítése, lebonyolítása, élet a kulákcsaládoknál. A harmadik a Nagy Imre nevével fémjelzett amnesztia rendelet végrehajtása és élet a „szélnek eresztés” után.
Mi történt 1944 végétől? A kitelepítések előzményei.
A pontos listákkal érkező NKVD tisztek 1944 utolsó hónapjaitól, ahogy a szovjet hadsereg magyar földre lépett, elfogatták a nemzeti ellenállás tagjait, kivéve azokat, akiket a Gestapo már korábban letartóztatott vagy koncentrációs táborokba hurcolt, s onnan szabadulva nem tértek vissza Magyarországra. A szovjetek tudták, hogy akik a németekkel szemben védték az országot, meg akarják védeni a szovjetekkel szemben is. Az 1944-ben induló letartóztatási hullám ennek megakadályozását célozta. Így kerültek internáló- és munkatáborokba, börtönökbe mindazok, akik a nemzeti, közösségi identitás védői voltak vagy potenciálisan annak számítottak.
E gyakorlatot legalizálta Erdei Ferenc belügyminiszter 1945. június 21-én kelt 138.000/1945. B.M. számú rendelete, amely máig nem került nyilvánosságra.1 E rendelet egyrészt lehetővé tette a hatalom számára „nemkívánatos elemek” rendőrhatósági őrizet vagy felügyelet alá helyezését bármikor, mégpedig az emberi jogok negligálásával. Ugyanis a személyek felelősségre vonása olyan eljárás keretében történhetett, amikor a rendőrhatósági felügyelet vagy rendőrhatósági őrizet alá vont személy meghallgatására nem került sor. E súlyos eljárás érvényesítését Erdei Ferenc szerint magasabb állami érdek, a megelőzés indokolták.
A „moszkoviták” is megérkeztek 1944 novemberében és az un. Horthy rendszer hatalmi szerkezetének felszámolása ezután kezdődött meg. Ezt Sztálin apparátusa már helyi rezidenseikre, a jobb terepismerettel rendelkező, magyarul beszélő moszkovitákra bízta. A moszkoviták 1919-20 óta nem éltek Magyarországon, identitásukat internacionalista hitté változtatták. Hazarendelésüket megelőző időszakban félelemben és rettegésben éltek egy moszkvai ház, a Gorkij utca 10. szám alatti, a híres, hírhedt LUX szálló 6. emeletén, ahova csak fényképes igazolvánnyal lehetett belépni. A családok általában csak egy szobával rendelkeztek. Fürdeni és zuhanyozni csak a közös fürdőszobában lehetett, a WC is közös volt. Főzni is az emeletenkénti közös konyhában lehetett. Az 1930-as évektől egymással sem mertek beszélni, még a családtagjaikkal sem.
A szállót rendkívül rideg, befelé forduló, elzárkózó légkör uralta. A tisztogatások ugyanis a LUX szálló lakóit is megtizedelték, valamint a letartóztatottak baráti körét is. A fekete varjúnak nevezett fekete autó vitte el a szálló lakóit, a feleségeket és a gyerekeket sem kímélve. A kiszolgáltatott, függési viszony hazatérésük után is meghatározta helyzetüket, miközben lakás – és anyagi viszonyaikban minőségi változás következett be. Ennek ellenére továbbra is eltaposható kis pontok maradtak Moszkvából nézve, akik viszont hazájukban korlátlan hatalmat kaptak, amit meg akarták tartani. A LUX szállóban eltöltött években megtanulták, hogyan. Tisztában voltak azzal, hogy vagy gondolkodás nélkül végrehajtanak minden parancsot, vagy ők is valamelyik koncentrációs táborba kerülnek itthon vagy a Szovjetunióban.
Szovjet segítséggel elérték, hogy a kommunisták akcióprogramját még 1945-ben az Ideiglenes Nemzetgyűlés kormányprogrammá emelte. Az 1945.évi választásokat a kisgazdák nyerték, a kommunisták mégis helyzeti előnyhöz jutottak, mert a szovjetek ragaszkodtak a koalíciós kormányzáshoz.
Egyre-másra hódították meg a rendőrségi és a közigazgatási helyeket. A magyar demokrácia ugyanis kezdettől fogva korlátozott volt, az 1945. január 20-án megkötött fegyverszüneti szerződés korlátozta, tekintve, hogy a magyarság „támadó háborút” folytatott, vagy a magyar demokrácia 1944 után nem is létezett. Gyarmati György2 az 1945 és 1947 közötti korszakot presztálinizálásnak nevezi, s szerinte 1948-tól indult a sztalinizálás korszaka. Én a sztálinizáás korszakát 1947. február 25-től számítom, de e kérdésben nincs még konszenzus a történészek között.
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetését az angolok és amerikaiak szovjet parancsnokra bízták, miután 1944. október 9-én Churchill és Sztálin befolyási övezetekre osztották Délkelet-Európát. A „százalékegyezmény”3 eredményeképpen megállapodtak abban, hogy a békeszerződés aláírásáig a Szövetséges Ellenőrző Bizottság egységei tartják fenn a rendet ezekben az országokban. A befolyás mértékének hazánkban tervezett 50-50%-os megosztását az angol-amerikai és a szovjet egységek között 20-80%-ra módosították. Churchill a második világháborúról írt könyvében a megállapodásról azt írta, hogy a százalékos rendszer nem arra való, hogy az egyes balkáni országokkal foglalkozó bizottságok taglétszámát szabja meg, hanem inkább hogy megmutassa, milyen érdeklődést és érzelmeket tanúsít a brit és a szovjet kormány az illető országok problémái iránt, s hogy ennek alapján érthető formában hozhassák egymás tudomására elképzeléseiket. 4
Így a kommunistáknak szovjet segédlettel már az első fél évben sikerült a maguk számára biztosítani a belügyet a parasztpárti, ám titkos kommunista Erdei Ferenc vezetésével A Dálnoki Miklós Béla vezette, Debrecenben felállított Ideiglenes Nemzeti Kormány már 1944. december 22-én nyilatkozatban vállalta, hogy bíróság elé állítja a háborús és népellenes bűnösöket, illetve ha bűneiket más országban követték el, akkor kiadja őket. A kormány ezen kötelezettségéről a fegyverszüneti egyezmény 14. pontja is rendelkezett.
A háborús bűnök vizsgálata Európa országaiban az igazságügyi minisztérium hatáskörébe tartozott, hazánkban a belügyminisztérium vette át ezen ügyek intézését Vorosilov a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének döntése alapján. A népbíróságok kivették ugyanis a polgári peres és a büntető eljárásokban illetékes szakbíróságok kezéből az ítélkezést. Bárdossy László perét tárgyaló a Népbíróság I. számú Major – tanácsának egyik tagja a hat elemit végzett Apró Antal volt. A népbírák számára elvi kérdéssé vált, hogy minden népellenesnek minősített cselekedet abban az esetben is büntethető, ha nem ütközött korábban érvényben lévő jogszabályokkal, vagy éppen azok végrehajtásával kapcsolatosak voltak.
A nemzetközi határozatok emberiségellenes bűntettekről szólnak. A Nemzetközi Katonai Törvényszék megkülönböztetett béke elleni bűncselekményeket, háborús bűncselekményeket és emberiségellenes bűncselekményeket. A magyar jogszabályok szóhasználata a népellenes bűncselekményekről arra hívta fel a figyelmet, hogy a felelősségre vonás „osztályharcos” jelleget is öltött, mint Kelet - Közép Európában.5 A megyékben, megyei városokban és Budapesten létrehozott népbíróságok politikailag elkötelezett laikus bíróságok voltak.
A népbíróságok politikailag határozták meg a „háborús bűnös”, a „népellenes bűntett”, és a „népellenes vétség” fogalmát a háborús illetve emberiségellenes bűncselekmények helyett. „A cél a teljes korábbi politikai elit vádlottak padjára ültethetősége volt.„6 A népbírósági törvény az elévülés kérdését is a politikai elvárásoknak megfelelően szabályozta. A 81/1945. M.E. számú rendelet az elévülést a fegyverszünet megkötésének napjához igazította. A kommunisták az 1919-es tanácsköztársaság idején elkövetett bűntettekért is a népbíróság keretében kívántak ítélkezni. E módosítás értelmében minden politikai bűncselekmény, amelyet 1919 és 1944 között követtek el a népbíróság hatáskörébe került.
Nemcsak az ismert Prónay Pált ítélték el, de perbe fogták a Horthy korszak azon bíráit és ügyészeit is, akik a kommunisták ellen ítélkeztek, sőt azokat is, akik kommunista perek idején tisztséget viseltek az igazságügyben. A népbírósági eljárások lehetőséget nyújtottak a legfontosabb minisztériumok irányítói pozícióit birtokló kommunistáknak arra, hogy az igazságszolgáltatás felhasználásával leszámoljanak politikai ellenfeleikkel.7 Felszámolták a bírói függetlenséget, több ezer bírót eltávolítottak hivatalukból és helyükre "gyorstalpalón" képzett pártszolgákat állítottak. Megszűnt a törvény előtti egyenlőség, helyébe osztálybíráskodás lépett, azaz a vádlott származása enyhítő vagy súlyosbító tényező lett. Az „osztályidegenek” ugyanazokért a cselekedetekért a kiszabható legsúlyosabb büntetést kapták. Megszűnt az ártatlanság vélelme, elég volt a bizonyíték nélküli vád, vagy a vádlott kikényszerített „beismerő vallomása”.
Azonban a háborús és népellenes bűncselekmények elítéltjei hiába töltötték le büntetésüket, nem indulhattak tiszta lappal. Megfigyelésük, letartóztatásuk és bíróság elé állításuk az 1970-es évekig folytatódott. A háborús és népellenes bűntettekkel vádoltak közül azok, akiket jogerősen felmentettek, úgyszintén nem lehettek biztonságban. Rendszeres zaklatásuk napirenden volt. Erdei Ferenc belügyminiszter titkos utasítására bevezették azt a gyakorlatot, hogy a népbíróságok által jogerősen felmentetteket preventív céllal internálhatták. E mellett a felmentő ítéleteket a Ries István vezette igazságügy minisztérium X. népbírósági osztályának rendelete értelmében el kellett küldeni a politikai rendőrségnek. Kialakult az a törvénysértő gyakorlat, hogy a népbíróság ítéleteit rendőrök felülbírálhatták. A Népbíróságok Országos Tanácsa a másodfokon is jogerősen felmentettek azonnali internálását meg kívánta akadályozni. Tiltakozásuk sikertelen maradt, éppúgy, mint a parlamenti tiltakozások, amelyek a politikai rendőrség törvénytipró eljárásait kívánták megsemmisíteni és az újabbakat megakadályozni.8 Az internálás mellett későbbi, bármikor elítélésükre jogalapot biztosított az 1946. évi VII. törvény, az un. hóhértörvény.
A hivatalnokokat igazoló eljárás során nem a tisztviselők szakmai munkáját, egyéniségét, cselekedeteit, meghozott intézkedéseit vizsgálták, hogy azok mennyiben feleltek meg a létező törvények és /vagy az emberiesség követelményeinek, hanem a bejelentések, az ellenük felsorakoztatott adatok alapján ítéltek. Nem vizsgálták sem a bejelentések és adatok valóságtartalmát, sem a bejelentő megbízhatóságát. Az igazolási eljárás nem volt nyilvános, - miközben egy hivatalnok cselekedeteit és azok következményeit csak a szűkebben vagy a tágabban érintett közösség tudta volna értékelni. A jogi alapot az biztosította, hogy nem határozták meg, hogy a vizsgált személy milyen magatartási szabályokat megszegve sértette meg a „nép érdekeit”, továbbá a fellebbezési eljárás menetét sem szabályozták, és az sem volt pontosan meghatározva, hogy melyik volt az az időpont, amikorra az igazoló bizottságok visszamehettek. Így egyfelől nem volt jogbiztonság, másfelől a bizottságokat sokszor későn, felsőbb nyomásra állították fel.
Ennek ellenére a munkáspártok az igazolási eljárások eredményeivel elégedetlenek voltak. Így került sor a közalkalmazottak létszámcsökkentésére, az ún. „B” listázásra, a „fasiszta maradványokat” felszámolni igyekvő eljárás „eredménytelenségének” ürügyén. A közalkalmazotti létszámot csökkentő „B” lista bizottság tagjainak a meghozott határozatot nem kellett indokolni, ezzel minden politikailag nem kívánatos személyt állásától, nyugdíjától meg lehetett fosztani. A cél az lett, hogy betöltendő állásokat biztosítsanak arra szakmailag érdemtelen, de politikailag megbízható kommunista káderek számára. A vizsgálat során háromféle névsort készítettek: A = megbízhatóak, B = elbocsáthatóak, de egy éven belül visszavehetők, C = politikailag megbízhatatlanok, nem visszavehetők.
Rajk László belügyminiszter 1946-os titkos rendelete alapján folyt egy külön „B” listázás. A tisztviselők egy részét a politikai rendőrség internálta vagy rendőrhatósági felügyelet alá helyezte. Állásaikat a kommunisták pedig azonnal betöltötték saját embereikkel. Az indok nélküli határozatokat néhány nap múlva visszavonták, de addigra a képviselők állása már megszűnt. A visszaszerzésért indított jogi harc hosszú időt vett igénybe, s addig a meghurcolt tisztviselő állás nélkül maradt.9
Feltétlenül meg kell említeni a nyugdíjasok „B” listázását. A 6800/1946. M.E. számú rendelet (június 14.) a „B” lista rendelet hatályát kiterjesztette a nyugdíjasokra, az állami nyugdíjteher csökkentésének érdekében. A rendelettel kapcsolatban a Kisgazdapárt országos pártigazgatója rögzítette, hogy „a nyugdíjigény oly jogos tulajdon, melyet elvonni nem lehet”.10A rendelet azért is meglepő, mert a hangoztatott cél, a közigazgatás „megtisztítása” volt. Az egykori tisztviselők nyugdíjának elvonása azt jelentette, hogy megfosztották tőlük a megélhetéshez, az élethez való jogot. E rendelet ellen sem lehetett fellebbezni, és a nyugdíj elvételét indokolni sem kellett. Azzal támasztották alá ezt a lépésüket, hogy az, „sértette a magyar nép érdekeit”.
Pl. Kovács János zalabaksai körjegyző 38 év utáni öregségi nyugdíjának elvonásához elegendő volt egy csepeli munkás vallomása, aki azt állította, hogy 1943-ban szülőfalujába Zalabaksára látogatott és kijelentette, hogy gyengék vagyunk és elveszítjük a háborút. Vallomása szerint e mondatáért Kovács János rendőri felügyelet alá helyeztette. A körjegyző 1942. július 1. után nem látott el jegyzői feladatokat. Amikor a nyugdíj elvonásáról a körjegyzőséghez tartozó községek lakossága értesült, mind az öt község vezetői és lakosai kézzel írt aláírásaikkal igazolták, hogy Kovács János egész életében a magyar nép érdekei szerint járt el, és ezt alátámasztották azzal is, hogy felsorolták, mit tett körjegyzőként. A csepeli munkás vallomása a tényeket semmissé tette. A 74. életévét betöltött körjegyző fellebbezéseire az volt a válasz, hogy dolgozzon még 10 évig és akkor 84. életévének betöltése után kaphat majd 10 éves jogosultságnak megfelelő öregségi nyugdíjat. Tudjuk, hogy az aktív osztályidegenek is nehezen találtak munkát, képzettségük szerintit egyáltalán nem, csak nehéz fizikai munkát.
A politikai üldöztetéssel párhuzamosan a „múlt embereinek” gazdasági létalapját is korlátozták majd megszüntették.
A földosztás volt az első vagyonfosztás majd az államosítás
Az 1945. évi VI. törvénycikk a nagybirtokrendszer megszüntetéséről a szavazótábor létrehozásának akarata határozta meg, mert nem árutermelő gazdaságokat hozott létre. Teljes egészében, nagyságra való tekintet nélkül elkobozták a hazaárulók és népellenes bűnösök birtokait, a föld megművelésére szolgáló eszközöket és az épületeket is. Háborús bűnösnek tekintették azt is, aki ismét felvette német hangzású nevét. Teljes egészében igénybe vették a vállalti nyugdíjpénztárak és társadalombiztosító intézetek földbirtokait, terjedelmükre való tekintet nélkül. Ezen intézkedés fontos szerepet játszott a nyugdíjasok „B” listázásában.
Megváltás kilátásba helyezésével igénybe vették a nagybirtok 100 katasztrális holdon felüli részét. Politikai szempontból különbséget tettek az un. úri és paraszti birtokosok között. A „földműves családból származó birtokosok” ingatlana 200 katasztrális holdig mentesült az igénybevétel alól. Az igénybevételt nem akadályozta az ingatlanra bejegyzett szolgálati, telki teherjog, haszonélvezeti jog, jelzálogjog, vagy haszonbérleti jog. A törvény a végrehajtása során sérelmet szenvedett. Nem hagyták meg a 200, illetve a 100 katasztrális holdnyi birtokokat, amikor az agrárproletárok kommunista segédlettel földhiányra hivatkoztak. A „népakarat” felülírta a törvényt.
Az államosítás nemcsak a nagytőke tulajdonosait érintette, hanem a 2-3 alkalmazottal dolgozó kisiparosokat is. A kommunisták utasításra, szovjet tanácsadók irányításával a politikai rendőrség közreműködésével módszeresen törték és/vagy semmisítették meg a társadalom értékhordozó rétegeit. A politikai rendőrség második világháború utáni működésének legfontosabb sajátossága, hogy létrejötte kezdetétől egyetlen párt, a Magyar Kommunista Párt vezető garnitúrájának, ezen belül Rákosi Mátyás pártfőtitkár közvetlen instrukciói szerint tevékenykedett. Így még a koalíciós időszakban is megfigyelési körüket kiterjesztették az akkori legitim hatalom gyakorlóira is, elsősorban a Független Kisgazdapártra és szavazóikra.
1945. januártól a politikai rendőrség feladatának tehát nem a nemzetközi kötelezettség alapján a háborús bűnösök felkutatását, az antifasiszta intézkedések megtételét tekintették, hanem a Kommunista Párt számára lehetséges „ellenség” megfigyelését tartotta. Folyamatosan építette a hálózatot, bővítve az informátorok, ügynökök számát. A politikai rendőrség (PRO, ÁVO, ÁVH, BM Politikai Nyomozó Főosztály) egész szervezetében, függőségi rendszerében, központi, karhatalmi egységeivel és titkos ügynöki hálózatával ennek a feladatnak kívánt megfelelni. A szigorú hierarchikus rendbe szervezett alárendelt egységek és a kiterjedt ügynökhálózat együttesen fedte le az ország teljes területét. 1947-ig, a koalíciós kormányzás idején a kommunisták nem törekedhettek teljes hatalomátvételre.
A belügyi tárca birtokosaként háttérben megszervezték a mindennapos harcot az országos, megyei és helyi pozíciók birtoklásáért A harc eszközei: a népbírósági perek, az igazolási eljárások és a „B” listázások, melyek során tízezreket távolítottak el a minisztériumokból, a közigazgatásból. Abban reménykedtek, hogy az 1947-es békeszerződés aláírásáig a szervezett aknamunka eredményeképp megszerezhetik a hatalmat, amit a szovjet csapatok kivonulás után is képesek lesznek megtartani. E remény nem igazolódott, ezért 1946 decemberében megkezdődött a Kisgazda Párt elleni lejárató kommunista kampány. A per tényleges célja a kisgazdapárt vezetőinek kompromittálása és a hatalom átvétele volt. Mivel Kovács Bélát a Kisgazdapárt főtitkárát védte a mentelmi jog, s az országgyűlés nem járult hozzá kiadatásához, az oroszok 1947. február 25-én letartóztatták.
1947-től Kovács Béla letartóztatása és a totális hatalom kiépítés után11, mivel a szovjet csapatok a békeszerződés aláírása12 után is hazánkban maradtak13, megszűnt az egyes állampolgárok társadalmi pozíciói közötti eltérés. Akik nem támogatták feltétel nélkül a kommunistákat – függetlenül korábbi ellenálló múltjukra, vagy szakmai ismereteikre – a legyőzendő és megsemmisítendő ellenség csoportjába kerültek. Értésükre adták, hogy nemcsak a politikai pályán, a közigazgatásban, de a civil életben sincs helyük. Azok is elvesztették állásukat, akiket ellenálló múltjuk vagy üldözötteket mentő tevékenységük miatt átmenetileg megtűrtek. 1949-től már csak fizikai munkakörben és/vagy alkalmi munkánként dolgozhattak az aktív munkavállalók.
Az osztályidegen származás minden cselekedetnél, mentő tevékenységnél erősebbnek bizonyult a megsemmisítés felé vezető úton. 1944 második felében a németek által megszállt országban az üldözöttek mentése nagy kockázattal járt. A szovjetek által megszállt országban (SZEB 80-20%) 1947-től, Kovács Béla letartóztatását követő időben viszont nem erény, hanem vád lett a zsidók és a politikai üldözöttek mentése, mivel joggal hihették az új politikai elit tagjai, hogy akik a német megszállás idején mentették hazájukat és az üldözötteket, azok a szovjet megszállás idején sem maradnak tétlenek.
Egy példa a sok közül.
1944. november 4-én a 101/307 sz. zsidó munkásszázad érkezett Sárosdra, - ahol dr. Kovács Gábor ügyvéd családja akkor élt, - egy ideiglenes repülőtér építésére. Kovács Gábor élelmezte a század tagjait, majd a század elvezénylését követően 24 embert elbujtatott tanyája pincéjében és feleségével együtt gondoskodott élelmükről, akik mindannyian megmenekültek. Az embermentést két irattal is bizonyította, mely alapján 1947-ben igazolták. 14 A Budapesti Népbíróság Igazolófellebbezési Tanácsa 1947. január 30-án igazolta dr. Kovács Gábor ügyvédet, aki ellen az volt a vád, hogy tagja volt a Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesületének (MÜNE), melynek a népbíróság szerint „népellenes, nemzetrontó magatartása és irányzata közismert volt”. Az igazolás indoklása a következő: „A népbíróság az ügyiratokat átvizsgálva megállapította, hogy az igazoló bizottság által kihallgatott tanúk az igazolás alá vontat demokratikus gondolkodású embernek jellemezték. Az igazolás alá vont sárosdi tanyáján a németek visszavonulásakor 24 munkaszolgálatost elrejtett, élelemmel ellátott, s ezáltal azoknak lehetővé tette, hogy a felszabadító csapatokat bevárhassák.
A népbíróság az igazolás alá vont eme utóbbi, saját biztonságát is veszélyeztető tettét oly nagy nyomatékkal értékeli javára, hogy az egyszerű MÜNE tagság ellenére is igazolandónak tartja.”15
1947-ben egy munkaszolgálatos század etetése, majd 24 ember életének megmentése elég volt ahhoz, hogy igazoljanak egy ügyvédet, akit azért kellett volna büntetni, mert egy szakmai szervezetnek „egyszerű” tagja volt. 1945 után minden szervezetet, egyesületet különösen azokat, melyek nevében a „nemzeti” jelző szerepelt, mint a Magyar Orvosok Nemzeti Egyesülete, fasisztának, ezért megsemmisítendőnek nyilvánítottak. 1951-ben mindez kevésnek bizonyult.
Az egyszerű MÜNE tagság már elegendő volt a kitelepítéshez, a teljes vagyonelkobzáshoz, annak ellenére, hogy akkor már nem ügyvédként dolgozott, hanem Budapest város Hűvösvölgyi Kertészetének segédmunkása volt.
Mezőberénybe történt kitelepítése után hamarosan börtönbe került. A börtönbüntetésével kapcsolatos iratokat nem találtam meg a levéltárban, csak felesége belügyminiszterhez írt kérvényéből tudjuk, melynek dátuma 1951. szept. 4., hogy „befolyással való üzérkedés miatt vele szemben jogerősen kiszabott egy és félévi börtönbüntetését a budapesti Markó utcai ügyészségi börtönben”16 töltötte.
Az un.” múlt emberei” elleni gyűlölet és alaptalan megbélyegzésük végigkíséri 1947-től a történelmünket. Farkas Mihály az MKP főtitkárhelyettese volt 1947-ben, s a párt megyei titkárait tájékoztatta az országgyűlési választások utáni politikai helyzetről, miszerint Magyarországon csak az történik majd, amit a kommunista párt akar. A nemkívánatos elemek új bélyeget kaptak, „antiszemita”, „fasiszta”. A magyar moszkoviták kelet-európai moszkovitáktól eltérő bűne, hogy saját nemzetüket, különösen annak vezető rétegét képesek voltak fasisztának, antiszemitának beállítani a világ előtt, hogy ezzel alátámasszák a vezető réteg teljes megsemmisítésének indokát.
Tették ezt annak ellenére, hogy Magyarországról először 1944 májusában vitték koncentrációs táborba a vidéki zsidóságot, az 1944. március 19-i német megszállást követően. Magyarország volt az egyedüli, amelynek miniszterelnöke Lakatos Géza17 a németek által megszállt Magyarországban kitiltotta Adolf Eichmannt18 Budapestről, és ahol katonai erővel akadályozták meg zsidók koncentrációs táborba hurcolását 1944 nyarán. E hőstettről Tom Lantos19 képviselő 1994-ben, a magyar zsidók deportálásának 50. évfordulóján a washingtoni képviselőházban elmondott felszólalásában emlékezett meg.20
1944 májusától szerelvények indultak a vidék Magyarországáról s 1944. novembertől a náci hatalomátvételt követően Budapestről „Nyugat felé”. A családokat szállító szerelvényeket a menetrend nem jelezte. A vagonok ablakait befestették, vagy bedeszkázták, hogy fény vagy levegő ne enyhíthesse a vagonba zsúfoltak óráit, napjait. 1951. május 21. és július 18 között Budapest József városi és Magdolna városi pályaudvarairól „Kelet felé” indított, szerelvényeket sem jelezte a menetrend s a vagonok ablakain sem lehetett kilátni.
Mindössze hét év telt el, a koncentrációs táborok felszabadítása után alig hat, és családokat születés, „osztályidegen” származás alapján ismét elűztek otthonaikból, bírói ítélet nélkül, idegen befolyáson alapuló rendelkezésekkel. Többen mindkét utat végigjárták, utaztak lezárt vagonokban nyugat, majd kelet felé is.
Második kérdéskör: a kitelepítés.
A kitelepítő közigazgatási végzés 1939-ben megszüntetett rendeletre és törvényre21 hivatkozott, amely csak háborús veszély esetén tette lehetővé a kitiltást, s a háborús veszély megszűnését követően helyreállt a kitiltást megelőző törvényes állapot.
A mai olvasó számára az 1939-ben megszüntetett rendeletekre való hivatkozás azért is meglepő, mert létezett Erdei Ferenc belügyminiszter titkos rendelete. E rendelet lehetővé tette a részleges és a teljes vagyonelkobzást is politikai okokból.22 Erdei Ferenc nevével fémjelzett és a megszüntetett rendeletek is csak egyénekre vonatkoztak, nem családokra.
1951. május 21-tól békében, „nem háborús veszély esetén” családokat, és nem egyéneket tiltottak ki lakóhelyükről közigazgatási határozattal. Azaz a törvényi hivatkozás és azok tartalma lényegileg különbözött. A kitelepítés az alapvető emberi jogok megsértését jelentette.
A Budapestről kitelepítettek Békés, Borsod-Abaúj-Zemplén, Hajdú-Bihar, Jász-Nagykun-Szolnok, Pest és Szabolcs-Szatmár-Bereg megye ugyancsak ellenségnek „kuláknak” bélyegzett gazdálkodó paraszt családjaihoz kerültek, akiket a kitiltott családok befogadására köteleztek.23
MEGYÉK
CSALÁDOK
SZÁMA
SZEMÉLYEK
SZÁMA
TELEPÜLÉSEK SZÁMA
BÉKÉS MEGYE ÖSSZESEN
1075
2684
13
BORSOD-ABAÚJ-ZEMPLÉN MEGYE ÖSSZ.
458
1099
25
HAJDÚ-BIHAR MEGYE ÖSSZESEN
956
2193
12
HEVES MEGYE ÖSSZESEN
758
1760
39
JÁSZ-NAGYKUN-SZOLNOK MEGYE ÖSSZ.
949
2159
17
PEST MEGYE ÖSSZESEN
109
284
5
SZABOLCS-SZATMÁR-BEREG MEGYE Ö.
433
1070
16
MEGYÉK MINDÖSSZESEN:
4738
11249
127
A kitelepítések nyilvánosságra került indoklásaiban felvetődött a lakáshiány. 1950 júliusában a budapesti lakáshiány enyhítésére a városi tanács végrehajtó bizottsága a Népgazdasági Tanács 422/1950. számú határozata alapján tervezetet dolgozott ki, mely szerint a nyugdíjasok vidékre költöztetésével lehetne csökkenteni a lakáshiányt, hiszen ekkor 220 ezer nyugdíjas és kegydíjas élt Budapesten. A terv szerint a nyugdíjasok megkapták volna a FIK (Fővárosi Ingatlanközvetítő) által megállapított lakásárat, s ezen összegért nekik kellett volna lakást vásárolni a fővároson kívül. Az elköltözés fejében, a távolságtól függően segély folyósítását is felvetették. Kovács István, aki a budapesti pártbizottság első titkára volt 1956-ig, a javaslatot kiegészítette. Minthogy a nyugdíjasok között sok a „reakciós”, egy csapásra két legyet lehetne ütni, ha az előljárók a „reakciós nyugdíjasokat” felkeresnék és erőszak nélkül figyelmeztetnék őket, jobb lenne, ha elköltöznének vidékre.24
Az 1950 júliusában megfogalmazott elképzelések, amelyek a kiköltöztetendő nyugdíjasokat kártalanítani kívánták, hogyan változtak kitelepítéssé, - amely együtt járt az ingó és ingatlan vagyon elkobzásával, a munka és létfeltételek radikális megváltoztatásával, mivel az aktív korú kitelepítettek csak segédmunkásként dolgozhattak, a nyugdíjasok nyugdíját viszont nem folyósították -, arra a levéltári dokumentumok ma még nem adnak választ. A Szabad Népben megjelent cikkek arról írtak, hogy az egykori uralkodó osztály tagjainak nem Budapesten és nem luxusvillákban kell élniük. Arról nem cikkeztek, hogy mégis hol, valamint miből, ha a lét- és a munkafeltételeiktől megfosztják őket és arról sem, hogy az új uralkodó osztály tagjainak viszont luxusvillákban kell élnie. Azaz nem a lakáshiányt enyhítették a kitelepítéssel, hanem biztosították az új uralkodó osztály tagjai számára a megfelelőnek ítélt lakáskörülményeket. A kizsákmányolást elítélők, a nómenklatúra tagjai a villákat, a lakásokat az egykori cselédekkel és alkalmazottakkal valamint az ingó vagyonnal együtt kapták „ideiglenes” használatra, a magántulajdont és a kizsákmányolást, többek között a cselédtartást büntető rendszerhibaként.
Az alkalmasnak tartott villák és lakások feltérképezésére 1951. márciustól az ÁVH. tisztjei, a házmesterek és a házak bizalmi embereinek részvételével négy oldalas, 19 kérdésből álló adatlapokat töltöttek ki25. A kérdőív a lakásban (házban) lakók személyi adatait írta össze, hányan és mióta laktak ott, a lakás nagysága, komfort fokozata és a lakbér összege szerepelt a kérdések között. A főbérlő vagy lakástulajdonos esetén feltüntették jelenlegi foglalkozását, hol dolgozik és mennyit keres, iskolai végzettségét, hol és mikor folytatott iskolai tanulmányokat. A foglalkozást gyakran felcserélték rangokkal – herceg, földbirtokos, arisztokrata stb.– fokozatokkal. A kitelepítendő családokról készült összesítő információk között egy kiegészítő adatlapon feltüntették a pályaudvar nevét, ahonnan a családot el fogják szállítani Budapestről, valamint a vagon számát. Egy másik adatlapon a kényszerlakhely helyét – megye, település – tüntették fel, valamint a befogadásra kényszerített gazda nevét. Az adatlapok szerint a kitelepítésre kerülő család minden esetben önálló lakrészbe költözik, melynek nagysága általában 6X6, 5X5 vagy 4X4 m2. A valóságban, amint ez kiderül a visszaemlékezésekből, nem önálló házba, vagy lakrészbe költözhettek s többnyire nemcsak egy család került egy-egy szobába, helyiségbe.
A családoknak a kitelepítési véghatározatot 24 órával az elszállítás előtt kézbesítették. A befogadásra kötelezett családok – a budapesti családokhoz képest 1-2 nappal korábban kapták meg a véghatározatot, mely szerint a lakrészt „azonnal kiüríteni és átengedni” kötelesek. E gazdálkodó családok otthonait „kulákportaként” jegyezték. A kulák orosz eredetű szó, jelentése „ököl”, „kizsákmányoló”, nagygazda, „zsíros paraszt”, „zsugori”, amely a parasztság bármely tagjának megbélyegzésére szolgált a Szovjetunióban, ahol a vidék megtörésének kommunista offenzívája, a kollektivizálás az osztályellenségnek kikiáltott kulákok megtörésével indult. Aki nem volt hajlandó belépni a kolhozba, arra börtön, halál, családjára kényszermunkatábor, deportálás várt. Ezt a mintát követte hazánkban is a kommunista vezetés. Az árutermelő parasztgazda megnevezése Magyarországon 1948-tól a pártsajtóban „kulák” lett és úgy vált közismertté, mint kizsákmányoló, a dolgozó nép ellensége, akit karikatúrákon nagy hasú naplopóként ábrázoltak, de megjelent pók, pióca, vámpír vagy éppen vérszívó alakjában is.
1948 nyarán Sztálin Rákosihoz írott titkos levelében arra hívta fel a Magyar Dolgozók Pártja főtitkárának figyelmét, hogy a szocializmust a falvakban is fel kell építeni, amely egyet jelentett a kollektivizálással.
A Sztálin levelét követő új helyzetben a párt előtt álló feladatokat a központi vezetőség 1948. november 27-i ülésén így elemezte Rákosi "A szocializmus építésének módjában és formájában minden nép adhat a magáéból újat és sajátosat, de az alapban, a lényegben, a döntő kérdésekben nincs külön nemzet út. Amíg a paraszt azt látja, hogy a kulák egészen jól boldogul, addig hiányzik neki a serkentés a szövetkezésre. Ez a Szovjetunióban is így volt. De gyökerében csak úgy tudjuk elintézni, ha elvesszük a földjét, házát, gépét és hogy mit csinálunk velük azt még nem tudjuk, talán külön kulák falvakat csinálunk, mint a Szovjetunióban, de azt látni kell, hogy ebből a kutyából nem lesz szalonna."26
A cél a kollektivizálás lett, bármilyen eszközzel. Gazdasági rendszabályokkal, pénzbüntetéssel, elzárással kényszerítették a gazdákat, hogy lépjenek be a szövetkezetbe, vagy hagyják el falujukat, otthonukat. 1951 nyarától a Budapestről kitelepítettek fogadása újabb gazdasági és erkölcsi súlyt rakott a gazdák és családjaik vállára. Az is előfordult, hogy a befogadott családdal együtt deportálták a kulákcsaládot a 12 Hortobágyon, Nagykunságban és Hajdúságban létrehozott rendőrhatósági őrizet alatt működő zárt táborok egyikébe. A kulákgazdaságok terheit úgy is növelték, hogy felnőtt fiaikat katonai szolgálat helyett munkaszolgálatra vitték.
A munkaszolgálatos alakulatokat27 a Magyar Dolgozók Pártja határozata alapján a Honvédelmi Minisztérium Vezérkara 05360/HVK. Hadkieg. 1951. számú rendelete állította fel. A sorozásnál az Osztályhelyzetet Megállapító Bizottság döntötte el, hogy ki a megbízhatatlan és kit kell munkaszolgálatra vinni. A Honvédelmi Minisztérium Kollégiuma 1950. június 27-én tárgyalt a kulákok és ellenséges elemek szerepéről a magyar néphadseregben. Janza Károly vezérőrnagy azt javasolta, hogy a kulák és egyéb megbízhatatlan elemeket és azok fiait is be kell hívni, de nem lehet fegyvert adni a kezükbe, hanem kemény építőmunkára kell fogni őket.
„A kósza hírek Rákosi Mátyásék munkaszolgálatáról ugyanis eléggé ijesztőek voltak. Valószínűleg alkalmazták a háború alatti zsidó munkaszolgálat kezelési utasításait, hiszen a cél akkor is, most is az volt, hogy a terhes és fölösleges állampolgárokat minél elviselhetetlenebb körülmények közé kényszerítve, a lehető legtöbb egyedtől szabadítsák meg a proletáriátus uralmára redukált államot. E háborús tapasztalatok nemcsak a módszerekben öröklődtek a kommunista államra, hanem az egyszerűség kedvéért továbbszolgálóként átmentették a nyilasokat, a szadizmusban jártas keretlegényeket is, az egykori emberszállítmányok szakavatott kísérőit.
Amennyiben vállalták az új rendszerben is a terror szolgálatát, eltekintettek előző terrorista múltjukért a felelősségre vonástól. Ők pedig örömmel folytatták, ahol abbahagyták, hiszen a szadizmus nem rendszerfüggő élvezet (…) És parasztgyerekek, akiket kuláknak minősített az osztályharcos állam. Jókötésű, izmos fiúk, akiket módos parasztcsemeteként is már kölyökkoruktól munkára fogtak, a falu ősi törvényei szerint, melyek nem engedik, hogy egyetlen munkaerő tartalék kihasználatlan maradjon, és egyetlen kukoricaszem vagy bármi maradék kárba vesszen a zseniálisan működő körforgásban, mely a betakarítástól a trágyadombig tartó folyamatállomásain minden morzsának megtalálja a megfelelő helyét és legtöbb hasznot hajtó funkcióját. (…)
Fizikai erejük ugyan szinte mindenre képessé tette őket, de lelkileg teljesen felkészületlenek voltak a szadizmus primitív találékonyságával szemben. Képtelenek voltak feldolgozni a legkegyetlenebb katonai szolgálat szelíd gyerekjátékká visszaminősítő munkaszolgálat embergyilkoló kísérleteit, a nap minden egyes percét kitöltő keretlegényi törekvést, hogy megaláztatást és fizikai tönkretételt kombináló aktusokkal önfeladó depresszióba kergessék áldozataikat. A városi fiúk fizikailag általában gyengébbek voltak, de intellektuálisan edzettebb és ravaszabb lelkivilágukkal mégis rugalmasabban vészelték át ezeket a pokoljárásokat”28
A családok élettörténetének és a kitelepítés iratanyagainak tanulmányozása kapcsán megdöbbentő az engesztelhetetlen gyűlölet, amely az új politikai elit magatartását irányította az un. „múlt embereivel” szemben, akikre „rasszista”, „antiszemita”, „reakciós”, „kizsákmányoló”, „kulák”, „áruló” stb. bélyeget sütötték. Politikai gyakorlattá vált, hogy a „múltat el kell törölni”, mind a tárgyakban, mind az emberekben élő múltat.
A kitelepített nyugdíjasoktól nemcsak ingó- és ingatlan vagyonukat kobozták el, de nyugdíjukat sem folyósították egyik napról a másikra, indoklás nélkül, ha a korábbi eljárások során erre még nem került sor. Az aktívak, mint említettem csak fizikai munkát vállalhattak.
Az amnesztia, élet a „szélnek eresztés” után
Sztálin 1953. március 5.-i halála után jelent meg a Népköztársaság Elnöki Tanácsának a közkegyelem gyakorlásáról szóló 1953. évi 11. számú törvényerejű rendelete. Végrehajtási rendelet hiányában belső utasítások rögzítették, hogy mi vonatkozik az egyes állampolgárra az amnesztiát követő időszakban, így a Budapestről kitelepített családokra. Ellentétben az 1945. és 1946.29 évi törvényekkel és rendeletekkel, az emberi jogot sértő törvényeket 1953-ban nem semmisítették meg, a kitiltott családokat nem rehabilitálták, végzettségüknek megfelelő munkát többé nem végezhettek az aktív keresők, a nyugdíjasok elvont nyugdíjukat nem kapták vissza. Laktak, ahogy tudtak, éltek, ahogy tudtak, indulva a nulláról, megbélyegzettként. A közigazgatási határozattal elkobzott ingó- és ingatlan vagyont nem adták vissza.30
1945-ben az Ideiglenes Nemzetgyűlés első intézkedései közé tartozott a jogsértő törvények és rendeletek hatályon kívül helyezése, a visszatértek tulajdonának visszaadása és az örökös hiányában a hagyatékok külön alapnak történő átengedése. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés fontosnak tartotta annak rögzítését, hogy ezen rendelkezések „idegen befolyáson alapultak” és a magyar nép elismerését és háláját nyilvánította mindazoknak, „akik a külső és belső megfélemlítéssel bátran dacolva, önzetlenül és áldozatkészen álltak üldözött embertársaik mellé és ezzel sok ezer emberi életet mentettek meg a pusztulástól. Ez az ellenállás világossá tette, hogy a magyar nép nem azonosítja magát a faji üldözéssel”
A Budapestről kitelepítettek rehabilitálása illetve kárpótlása nemcsak az amnesztiarendeletet követően nem történt meg, de elfeledkeztek róluk az 1955 októberében meginduló rehabilitációs eljárások során is. A vezetők úgy döntöttek, hogy csak a kommunistákat rehabilitálják, mert az eljárás túl széles rétegeket érintene. 1956 tavaszán a határsávban megindult tiltakozó akciók eredményeképpen megkezdődött egy részleges kárpótlás a volt déli határsáv létesítésével érintett egyes személyek kizárólagosan vagyonjogi igényeinek érvényesítéséről. Családonként a kérvényt benyújtók 5000 forint értékű segélyt kaptak és családonként a gazdálkodás újrakezdéséhez 10 ezer forintig terjedő kölcsönt lehetett igényelni.31 A forradalom kitörése majd leverése után az eljárás nem folytatódott. Ez a részleges kárpótlás a nem a déli határsávból elhurcolt deportáltakat és a Budapestről kitelepítetteket nem érintette.
A rendszerváltás idején végrehajtott az ország teherbíró képességéhez igazodó kárpótlás csak újabb színjáték volt, mert a vagyon átcsoportosítása a volt nómenklatúra tagjai számára politikai tett volt.
A családfőkre embert próbáló feladat hárult az 1953-as amnesztiát követően, hogy az elemi létfeltételeket biztosítsák a családtagok számára, miután a családok kényszerlakhelyhez kötését megszüntették, hiszen azonnal kiderült, hogy minden csak színjáték volt. 1953. október 13-án kelt az Országos Rendőrkapitányság közrendvédelmi és kiképzési vezető-helyettesének Máté Mátyásnak 003/1953. számú utasítása, kötelezte a rendőrőrsöket a kulákelemekről, a volt tőkésekről és kizsákmányolókról és azok keresőképes felnőtt gyermekeiről kartotékrendszerű nyilvántartás készítését. A figyelés eredményéről, valamint a beérkező adatokból 3 hónaponként írásos feljegyzést kellett készíteni és azt "szigorúan titkos" jelzéssel a területileg illetékes rendőrőrs részére meg kellett küldeni32 A “múlt emberei” és leszármazottaik halálukig megfigyelés alatt álltak33.
Az elnyomás, a kiszolgáltatottság nem szűnt meg, csak a nyílt terrort a mindennapos fenyegetés váltotta fel. Az 1953-as amnesztiát követően az ÁVH–t a Belügyminisztérium szervezetébe integrálták, de a politikai rendőrség a rendszer legfőbb hatalmi biztosítéka maradt. A BM Politikai Nyomozó Főosztály néven tovább működő ÁVH-sok kulcsszerepet kaptak az amnesztia, a forradalom utáni megtorlás majd a restauráció időszakában is. A személyek, a módszerek nem változtak, csak néhány kompromittálódott vezető került a külképviseletek irányító apparátusába vagy hazai kulturális intézmények vezető pozícióiba. A politikai rendőrség vezető posztjait kommunista pártkáderek töltötték be, tevékenységüket mindvégig szovjet pártkáderek jelenléte és irányítása mellett végezték. E tevékenység során a társadalom tagjainak nemcsak közéleti, közhivatali szerepléseit tartották nyilván. A magánélet szférája az „öröklött” személyi adatok (szülők társadalmi státusza, vallása, politikai minősítése, a külföldön élő rokoni kör), a regisztrált magánlevelek hivatalból ellenőrzött belbiztonsági információkként rögzültek a nyilvántartásokban, amelyeket az egyre gyarapodó számú megfigyeltekről vezettek. Az információk a pártvezetők hatalomgyakorlásának eszközei voltak.
A szétszélesztés után a közösség, az összetartozás erősítő érzése is megszakadt. Az egyedekre szétszedett ellenség kézben tartható. Ahol az egymástól is rettegő rendőr, párttitkár és lakóbizalmi az úr, azaz elvtárs, ott módszeresen kell megtörni azok gerincét, akik nem félnek. Ők azok, akik csak akkor juthatnak munkához, hajlékhoz, ha megalázkodnak a rendőr, a párttitkár, a lakóbizalmi előtt. Szétszélesztve alig van mód az összefogásra, egymás segítésére. Így a közösség, az otthon helyett csak a család maradt az összetartó erő. A családi összetartozást is rombolta az amnesztia utáni „szélnek eresztés”. Kevés család tudott egy fedél alá kerülni, hiszen az albérleti szobák erre nem adtak lehetőséget. Az egyetlen albérleti szobába, mosókonyhába, átmeneti szállásra, rokonokhoz, ismerősökhöz bezsúfolódott család sem maradhatott együtt, hiszen a munkaképes családtagok munkahelye rendszeresen változott. Pártgyűléseken hívták fel az öntudatos párttagok figyelmét az egykori „kizsákmányolók” puszta jelenlétének kártékony következményeire. A megoldást abban látták, hogy a párttagok kiközösítik és erre kényszerítik a többi dolgozót is, mindaddig, amíg az „osztályidegenek” nem távoznak. Ezért egy-egy több nyelven beszélő, egyetemi végzettségű munkavállaló munkakönyvében 30-40 különböző munkahely pecsétje volt, mert erre kényszerítették őket. Sokszor csak több száz kilométer távolságban tudtak elhelyezkedni. Így a családot hetente, sokszor csak havonta tudták meglátogatni. Ugyanakkor olyan alacsony volt a segédmunkási, betanított munkási bér, hogy abból átmeneti szállásra, utazásra, s a család támogatására csak folyamatos éhezés és az egykor jó minőségű ruhadarabok „szitává” hordása árán volt lehetőség. A gyerekek az általános iskola elvégzése után csak egyházi középiskolákban tanulhattak tovább. Ha azokban nem jutott férőhely, dolgozniuk kellett, kizárólag segédmunkásként.
A társadalmi tér az „osztályidegenek” számára óriási színpaddá változott, ahol ők lettek az új Antigoné, a katarzis nélküli több felvonásos tragédia szereplői. Az Új Antigoné arról szólt, hogy a hatalom felülírhatta az ősi erkölcsi parancsot, miszerint minden halottnak jár a végtisztesség, a betegnek az orvosi ellátás, az aktív korúaknak a képességüknek megfelelő munka végzésének lehetősége, és hogy a magántulajdon szent. Megjelentek a temetetlen holtak, akik halálukkal is bűnhődtek az életükben el nem követett vétkekért, úgy, hogy ezzel az élőknek mutattak példát, az élőket büntették. Az orvosoknak megtiltották – már akinek lehetett -, hogy „a nép ellenségeit”, sőt azok gyermekeit kezeljék, mondván „dögöljenek meg a pereputtyukkal együtt”. A „nemkívánatos elemek” csak nehéz fizikai munkát végezhetett, segéd, vagy betanított munkakörben. A vagyon elkobozható volt bírói ítélet nélkül, közigazgatási határozattal. Az erkölcsi parancs semmibe vétele a szocialista humanizmus nevében és szellemében történt, a kollektív bűnösség elvén, amelynek alapja a származás. Tízezreket üldöztek társadalmi osztályhoz tartozásuk miatt, börtönbe zártak, vagyonuktól megfosztottak, megaláztak, hazájuk elhagyására kényszerítettek
Az egyes ember vesztesége túlélhető, de azt gondolom az igazi vesztes a nemzet, ahol az erkölcsöt átértékelték, lenullázták. Ahol a közösségi érdeket szolgáló teljesítmény már nem lett érdem Ahol ma – 2012-ben is - a kitelepítettektől rabolt lakásokban és villákban élhetnek azok, akik a rendszer hű kiszolgálóiként 1951-ben megkapták használatra, illetve leszármazottaik és nem érzik, hogy nem illik. A privatizáció és a kárpótlás véglegesítette a kitelepítettek vagyonfosztását. A bérlők, a nómenklatúra tagjai jelképes áron megvehették a rablott vagyont s ma már telekkönyvileg bejegyzett magántulajdonként birtokolják. Ezzel szemben az egykori tulajdonosok jelképes értékű kárpótlási jegyet kaptak, amely – ma már tudjuk - nem igazolható az állam korlátozott teherbíró képességével. A vagyon átcsoportosítása politikai döntés volt.
„Ezekben a lopott házakban általában még azok laktak, akiknek, mint a rendszer kedvezményezettjeinek, annak idején, miután az osztályellenséget kisöpörték belőlük, kiutalták az ingatlanokat. Akik a bitorolt lakásokat és villákat nem csupán nevetséges áron vehették meg – a bűnös magántulajdont tagadó kommunizmus nagyobb dicsőségére -, hanem még erre is tizenöt éves OTP kölcsönt kaptak. A történelmi családok, az egykori uralkodó osztályok és polgárság tulajdona tehát végül oda került, ahol állítólag történelmileg a helye volt: a győztes munkásosztály funkcionáriusaihoz, illetve a rendszer hű kiszolgálóihoz. Telekkönyvileg bejegyezett magántulajdonként. Miközben az eredeti tulajdonosok lassan és többnyire nyomorúságosan elpusztultak.”34
Mindezek nyilvános bevallásáig, illetve bevallatásáig máig nem jutott el a magyar társadalom. A történelemkönyvek s emiatt a kollektív emlékezet alig tud valamit erről a korról. Azt gondolom a konferencia és a mögötte álló kutatócsoport hozzájárul a kollektív amnézia oszlatásához.