Az előadás az 1944 és 1953 közötti időszakot elemzi, amikor Magyarországon a kommunisták megszerezték és birtokolták a hatalmat. Hogyan történt mindez, kik voltak az elkövetők és kik az áldozatok?
Állampolgárok ezreinek csak az volt a vétke, hogy nemkívánatos elemeknek, osztályidegennek, népellenségnek, osztályellenségnek, bélyegezték őket, emiatt internálták, üldözték, megfosztották őket munkahelyeiktől, jövőjüktől saját hazájukban, elvették nyugdíjaikat, megfosztották őket vagyonuktól, otthonuktól és erőszakkal falvakba és munkatáborokba zárták családokat.
Táborok Oroszországban és a többi Kelet- Európai országban
A szovjet táborrendszert 1918-ban a nagy októberi forradalom után hozták létre. E modellt importálták a második világháborút követően a szovjet érdekszférához tartozó országokban, miután a szovjet hadsereg ezen országokat leigázta.
A GULAG betüszó, a Táborok Főigazgatósága elnevezés rövidítése. Az idők során a “GULAG” szó már nemcsak a koncentrációs táborok igazgatóságára utal, hanem egyszersmind magát a szovjet rabszolgamunka rendszerét jelentette, annak minden változatát: a munkatáborokat, a büntetőtáborokat, a köztörvényes és politikai foglyok táborait, a női táborokat, a gyermektáborokat, az átmeneti táborokat. A „GULAG” még tágabb értelemben a szovjet elnyomó rendszert jelenti, letartóztatást, kihallgatást, utazást a fűtetlen marhavagonokban, a kényszermunkát, a családok szétzúzását, a száműzetésben töltött éveket, a korai és szükségtelen halált. A koncentrációs táborokba nem azért zárták az embereket, amit elkövettek, hanem azért, mert azok voltak, akik.
Kik voltak ők? A náci Németországban az első célpontok a nyomorékok és a szellemi fogyatékosok voltak, később a cigányok, a homokosok és alapvetően a zsidók. A Szovjetunióban és a többi Közép- kelet – Európai országban az áldozatok először a „múlt emberei” a régi rezsim feltételezett támogatói voltak. Később a „nép ellenségei” lettek az áldozatok, mely fogalom rendkívül tág értelmezésű, nemcsak a kommunista rezsim tényleges vagy csak feltételezett politikai ellenfeleire vonatkozott, akiket neveztek „osztályellenségnek”, „reakciósnak”, „kapitalistának” „a demokrácia ellenségének”, de kiterjedt nemzetiségi, etnikai csoportokra, ha azok veszélyeztetni látszottak a hatalmat. Mindezen csoportok tagjait kommunista ellenesként tartották számon. A besorolások önkényesek és sosem voltak szilárdak. Azokra vonatkozott a megjelölés, akik nem támogatták feltétel nélkül a kommunistákat.
Németország és Magyarország mindkét világháborút elvesztette. Ellentétben Németországgal, amelynek kettéosztása csak a második világháborút követően jött létre, Magyarországot a szövetséges hatalmak kétszer büntették, mindkét világháború után. Történelmi tény, hogy az I. világháború kitöréséért a Magyar Királyságot felelősség nem terhelte. Ugyanakkor az 1920. évi békeszerződés delegációi a háborús veszteségek miatt egyedül a Magyar Királyságot büntették meg a világtörténelemben példátlan módon, annak ellenére, hogy általánosan elfogadott tény, hogy egy nép vagy nemzet a vezetők bűneiért és törvénysértéseiért nem felel.
A békeszerződés előtt a Magyar Királyság területe Horvátországgal együtt 325.411km2 volt, lakosainak száma 20.886.000 fő. A békeszerződés következményeként az ország területe 92.863 km2-re, míg lakosainak száma 7.615.000 főre csökkent. A korábbi Magyar Királyságból a termőföld 61,4%-a, a faállomány 88%-a, a vasúthálózat 62,2%-a, a kiépített utak 64,5%-a, a nyersvas 83,1%-a, az ipartelepek 55,7%-a, a hitel- és bankintézetek 67%-a került a szomszédos országok birtokába. Mindezek mellett Magyarországot hatalmas összegű kártérítés megfizetésére is kötelezték.
Magyarország 1920. június 4-én írta alá a versailles-i Nagy-Trianon palotában az I. világháborút lezáró békét. A két, politikai értelemben jelentéktelen magyar aláíró személye szimbolizálta, hogy Magyarország csak a kényszer hatására írta alá a szerződést.1 A Trianoni békeszerződés gazdasági-társadalmi hatásait tekintve a magyar történelem legsúlyosabb tehertétele volt, mely egyaránt sújtott és sújt napjainkban is minden magyar ajkú állampolgárt nemzeti, vallási és politikai hovatartozás nélkül.
(térképek CD – terület- és népességvesztésről, gazdasági következményekről)
A II. világháború után a Nürnbergi Nemzetközi Bíróság 1946. október hó 2-án a II. világháború kirobbantásáért és a világháborúban elkövetett jogsértésekért Németország akkori vezetőit felelősségre vonta és megbüntette, azonban a német nép felelősségét nem állapította meg és mentesítette az egyébként törvénysértő kollektív felelősségre vonás alól.
Ezzel szemben a környező országok vezetői a kollektív felelősség elve alapján keményen bosszút álltak a magyar és német ajkú őslakosokon, akik Csehszlovákiában, Jugoszláviában és Romániában etnikai kisebbséghez tartoztak. (Benes dekrétum, román és jugoszláv telepes falvak.) Az „ellenség” első csoportját ők alkották. A német és magyar etnikai kisebbség egy részét hazájuk elhagyására kényszerítették, vagy családjaikkal együtt munkatáborba vitték 1945-1949 között. (D.O. telepes falvak) (térképek)
Közép-és kelet Európa országaiban a táborok 3 típusával találkozunk. Kényszermunkatáborok, más szóhasználattal „telepes falvak” a német és a magyar etikai kisebbség családi táborai, amelyekbe 1949 után már nemcsak a német és a magyar etnikai kisebbséghez tartozó politikailag megbízhatatlanná bélyegzett családok kerültek. A másik típus az internálótábor, amit a Szovjetunióban büntetőtábornak vagy a politikai foglyok táborának neveztek. A harmadik tábortípust a börtönök képviselték, amelyek a politikai foglyok munka és büntetőtáboraiként működtek.
Magyarországot leigázott országnak tekintették, nemcsak a szomszédjaink, akik Magyarország területéből jelentős részeket kaptak, amit a második világháború utáni békeszerződés is megerősített. A Szovjetunió részéről ez volt a hivatalos álláspont.2 A második vesztes háborút követő szovjet megszállás a magyar társadalmat rombolta szét.
Történelmi helyzet Magyarországon 1944 végétől. A Horthy rendszer hatalmi szerkezetének felszámolása
1944. október 9-én Churchill és Sztálin befolyási övezetekre osztották Közép és kelet-Európát. A befolyás mértékének 80-20%-os megosztása a Szovjetunió javára azt jelentette, hogy a Szövetséges Ellenőrző Bizottság vezetését az angolok és amerikaiak szovjet parancsnokra, Vorosilov Marshallra bízták. A vörös hadsereg teljes hatalmat kapott Magyarország felett. A korlátlan hatalom a gyakorlatban egyrészt azt jelentette, hogy az 1945-ös választásokon fölényes győzelmet arató (57%) Kisgazda pártot koalíciós kormányzásra kényszeríthették a kommunistákkal. A legfontosabb, a belügyi tárca Erdei Ferencé lett, aki bár a Parasztpártban politizált, kripto-kommunista volt. Másrészt a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szovjet vezetőjének engedélyére volt szükség, a kormány vagy a helyi önkormányzatok döntéseinek végrehajtásához.
A pontos listákkal érkező NKVD tisztek 1944 utolsó hónapjaitól, ahogy a szovjet hadsereg magyar földre lépett, elfogatták a nemzeti ellenállás tagjait, kivéve azokat, akiket a Gestapo már korábban letartóztatott vagy koncentrációs táborokba hurcolt, s onnan szabadulva nem tértek vissza Magyarországra. A szovjetek tudták, hogy akik a németekkel szemben védték az országot, meg akarják védeni a szovjetekkel szemben is. Az 1944-ben induló letartóztatási hullám ennek megakadályozását célozta. Így kerültek internáló- és munkatáborokba, börtönökbe mindazok, akik a nemzeti, közösségi identitás védői voltak vagy potenciálisan annak számítottak.
E gyakorlatot legalizálta Erdei Ferenc belügyminiszter 1945. június 21-én kelt rendelete, amely máig nem került nyilvánosságra.3 E rendelet egyrészt lehetővé tette a hatalom számára „nemkívánatos elemek” rendőrhatósági őrizet vagy felügyelet alá helyezését bármikor, mégpedig az emberi jogok negligálásával. Ugyanis a személyek felelősségre vonása olyan eljárás keretében történhetett, amikor a rendőrhatósági felügyelet vagy rendőrhatósági őrizet alá vont személy meghallgatására nem került sor. E súlyos eljárás érvényesítését Erdei Ferenc szerint magasabb állami érdek, a megelőzés indokolták.
A moszkoviták is megérkeztek 1944 novemberében és az un. Horthy rendszer hatalmi szerkezetének felszámolása ezután kezdődött meg. Ezt Sztálin apparátusa már helyi rezidenseikre, a jobb terepismerettel rendelkező, magyarul beszélő moszkoviták által irányított pártkatonákra bízta.
A moszkoviták 1919-20 óta nem éltek Magyarországon. A hazarendelésüket megelőző időszakban félelemben és rettegésben éltek egy moszkvai ház, a Gorkij utca 10. szám alatti hírhedt LUX szálló 6. emeletén, ahova csak fényképes igazolvánnyal lehetett belépni. Ebben a házban laktak az akkori európai kommunista emigráns vezető politikusok és értelmiségiek. A családok általában csak egy szobával rendelkeztek. Fürdeni és zuhanyozni csak a közös fürdőszobában lehetett, a toalett is közös volt. Főzni is az emeletenkénti közös konyhában lehetett. Az 1930-as évektől egymással sem mertek beszélni, még a családtagjaikkal sem. A szállót rendkívül rideg, befelé forduló, elzárkózó légkör uralta. A tisztogatások ugyanis a LUX szálló lakóit is megtizedelték, valamint a letartóztatottak baráti körét is.
A fekete varjúnak nevezett fekete autó vitte el a szálló lakóit, a feleségeket és a gyerekeket sem kímélve.
Hazatérésük után a moszkoviták kiválaszthatták villáikat, lakásaikat a berendezéssel és a személyzettel együtt az elhagyott és kiürített a kommunisták által birtokolt lakásállományból. A villákat és a lakásokat addig használhatták, ameddig a párt engedélyezte számukra, a használati jogot a párt bármikor megszüntethette. Miközben lakás – és anyagi viszonyaikban minőségi változás következett be és példa nélküli hatalmat kaptak az állampolgárok felett, a kiszolgáltatott, Moszkvától függő viszony hazatérésük után is meghatározta helyzetüket. Hatalmukat meg akarták tartani, a LUX szállóban eltöltött években megtanulták, hogyan.
Tisztában voltak azzal, hogy vagy gondolkodás nélkül végrehajtanak minden parancsot, vagy ők is valamelyik koncentrációs táborba kerülnek itthon vagy a Szovjetunióban.
A moszkoviták értékrendje meghatározható a feltétel nélküli párthűséggel egyrészről, másrészről a valóság pontos ismeretével. George Orwell a pártvezetők az irányítók eszmevilágát a kettős gondolkodás, a szellemi AIDS fogalmaival írta le, amely a személyiség teljes morális leépüléséhez vezet. A párt parancsára bárkit elárultak, feláldoztak, barátaikat, családtagjaikat is.
Segítőiket, a végrehajtókat Robert Conquest Kegyetlen évszázad című könyvében (Reflections on a Ravaged Century) így jellemezte:
„Kétségtelenül minden országban léteznek olyan elemek, amelyek lélektanilag csak a megfelelő pillanatra és rezsimre várnak. … A Magyarországon az 1940-es években feltűnt szemforgató söpredék is már adva volt, s a Rákosiktól4 és Farkasoktól5 csak a nagy történelmi lehetőséget kapta meg. Az ilyen erkölcsileg és intellektuálisan félművelt réteg, különböző formákban a világon mindenütt létezik.”6
A moszkoviták a hatalom megtartása érdekében különleges módszerrel kívánták megszüntetni a nem kommunista pártokat. A módszert „szalámi taktikának” nevezzük. 1946 decemberétől a Kisgazdapárt ellen indítottak megsemmisítő kampányt, amelynek célja a Kisgazdapárt vezetőinek kompromittálása volt, hogy megtörhessék a párt parlamenti többségét, melyet az 1945 évi választáson nyertek. Nagy Ferenc a második világháború utáni első miniszterelnök visszaemlékezésében többször kifejtette, hogy a szovjetnek soha nem hittek, hanem azokban az egyezményekben bíztak, amelyek kifejtették, hogyan kell alakulnia a kisnépek jövőjének a háború után, és amelyekben a független állami lét folytatását is realitásnak látták. Reménykedtek abban is, hogy a napi kérdésekben való szovjethatás csak addig tart, amíg az ország megszállás alatt van. Ezt követően viszont már a nemzetközi egyezményekben lefektetett elvek biztosítják a független Magyarország létét, amelyet csak a kommunista kisebbség akadályozhat, ezt viszont a függetlenség visszanyerése után a polgári erők már megfelelően tudják ellensúlyozni.
Évtizedekkel később Rákosi Mátyás visszaemlékezéseiben azonban már azt írhatta, hogy a „vérmes remények, amelyeket a békeszerződéshez fűztek, – a polgári erők- H. Zs. - füstbe mentek. A szovjet hadsereg továbbra is az országban maradt, s így hiúnak bizonyultak mindazok a tervek, amelyek megvalósulásának egyik feltétele a szovjet csapatok kivonása lett volna.”7
A békeszerződés 1947. február 10-i aláírása után február 25-én az oroszok letartóztatták Kovács Bélát, akit mint a Kisgazdapárt főtitkárát védte a mentelmi jog, s az országgyűlés nem járult hozzá kiadatásához. Kovács Béla búcsúszavai a kialakult helyzetet pontosan rögzítették, mert ő akkor még hitt abban, hogy bíróság elé kerül és nem szovjet börtönbe.
„Oda fogunk állni a bíróság elé. Nem azért, hogy igazságot szolgáltasson, hanem, hogy a szavak igazi értelmének kimondására kényszerítsük őket. Hogy mindenki lássa végre, hogy egy kommunista számára a demokrácia proletárdiktatúrát, a koalíció kommunista uralmat, a magyar politika orosz érdekek szolgálatát jelenti.” 8
A Szövetséges Ellenőrző Bizottság amerikai tagja éles hangú jegyzékben tiltakozott Kovács Béla letartóztatása ellen, de gyakorlati beavatkozás nem történt. De ez a példátlan eset is hozzájárult a Truman-doktrínához, amely kimondta, hogy új totalitarizmus tör uralomra, ezt az Egyesült Államoknak fel kell tartóztatnia, és támogatnia kell a nemzeteket szabadságjogaik fenntartásában. Voltaképpen innen számíthatjuk a hidegháború kezdetét.
1948-ban a Kommunista párt úgy egyesült a Szociáldemokrata párttal, hogy beolvasztották. A vezetőket és a tagságot letartóztatták, s akik a beolvasztással nem értettek egyet, a recski internáló táborba vitték. Faludy György: Pokolbéli víg napjaim c. könyvében ezt írta róluk: „A nagyobb csoportokhoz tartoztak a szociáldemokraták, többnyire régi szakszervezeti emberek, sztrájkvezérek, akik nem tudták megszokni, hogy a munkásság helyett az álam érdekeit kell szolgálniuk.”9
A parlamenti ellenzék felszámolását követően csak az történt Magyarországon, amit a Kommunista párt, azaz Sztálin akart. Szisztematikusan törték meg a társadalomi szektorokat, - mely folyamat már 1945-től megindult a szovjet főparancsnok beavatkozása miatt -, kezdjük az igazságszolgáltatással.
A háborús bűnök vizsgálata Európa országaiban az igazságügyi minisztérium hatáskörébe tartozott, hazánkban a belügyminisztérium vette át ezen ügyek intézését Vorosilov a Szövetséges Ellenőrző Bizottság elnökének döntése alapján. A népbíróságok kivették ugyanis a polgári peres és a büntető eljárásokban illetékes szakbíróságok kezéből az ítélkezést. Bárdossy László perét tárgyaló a Népbíróság I. számú Major – tanácsának egyik tagja a hat elemit végzett Apró Antal volt. A népbírák számára elvi kérdéssé vált, hogy minden népellenesnek minősített cselekedet abban az esetben is büntethető, ha nem ütközött korábban érvényben lévő jogszabályokkal, vagy éppen azok végrehajtásával kapcsolatosak voltak. A nemzetközi határozatok emberiségellenes bűntettekről szólnak. A Nemzetközi Katonai Törvényszék megkülönböztetett béke elleni bűncselekményeket, háborús bűncselekményeket és emberiségellenes bűncselekményeket. A magyar jogszabályok szóhasználata a népellenes bűncselekményekről arra hívta fel a figyelmet, hogy a felelősségre vonás „osztályharcos” jelleget is öltött, mint Kelet - Közép Európában.10 A megyékben, megyei városokban és Budapesten létrehozott népbíróságok politikailag elkötelezett laikus bíróságok voltak.
A népbíróságok politikailag határozták meg a „háborús bűnös”, a „népellenes bűntett”, és a „népellenes vétség” fogalmát a háborús illetve emberiségellenes bűncselekmények helyett. „A cél a teljes korábbi politikai elit vádlottak padjára ültethetősége volt.„11 A kommunisták az 1919-es tanácsköztársaság idején elkövetett bűntettekért is a népbíróság keretében kívántak ítélkezni. Perbe fogták a Horthy korszak azon bíráit és ügyészeit is, akik a kommunista perek idején tisztséget viseltek az igazságügyben. A népbírósági eljárások lehetőséget nyújtottak a legfontosabb minisztériumok irányítói pozícióit birtokló kommunistáknak arra, hogy az igazságszolgáltatás felhasználásával leszámoljanak politikai ellenfeleikkel.12 Felszámolták a bírói függetlenséget, több ezer bírót eltávolítottak hivatalukból és helyükre "gyorstalpalón" képzett pártszolgákat állítottak. Megszűnt a törvény előtti egyenlőség, helyébe osztálybíráskodás lépett, azaz a vádlott származása enyhítő vagy súlyosbító tényező lett. Az „osztályidegenek” ugyanazokért a cselekedetekért a kiszabható legsúlyosabb büntetést kapták. Megszűnt az ártatlanság vélelme, elég volt a bizonyíték nélküli vád, vagy a vádlott kikényszerített „beismerő vallomása”.
Azonban a háborús és népellenes bűncselekmények elítéltjei hiába töltötték le büntetésüket, nem indulhattak tiszta lappal. A háborús és népellenes bűntettekkel vádoltak közül azok, akiket jogerősen felmentettek, úgyszintén nem lehettek biztonságban. Megfigyelésük, letartóztatásuk és bíróság elé állításuk az 1970-es évekig folytatódott. Rendszeres zaklatásuk napirenden volt. Erdei Ferenc belügyminiszter titkos utasítására bevezették azt a gyakorlatot, hogy a népbíróságok által jogerősen felmentetteket preventív céllal internálhatták, a népbíróság ítéleteit rendőrök felülbírálhatták.
A hivatalnokokat igazoló eljárás során nem a tisztviselők szakmai munkáját, egyéniségét, cselekedeteit, meghozott intézkedéseit vizsgálták, hogy azok mennyiben feleltek meg a létező törvények és /vagy az emberiesség követelményeinek, hanem a bejelentések, az ellenük felsorakoztatott adatok alapján ítéltek. Nem vizsgálták sem a bejelentések és adatok valóságtartalmát, sem a bejelentő megbízhatóságát. Az igazolási eljárás nem volt nyilvános, - miközben egy hivatalnok cselekedeteit és azok következményeit csak a szűkebben vagy a tágabban érintett közösség tudta volna értékelni. A jogi alapot az biztosította, hogy nem határozták meg, hogy a vizsgált személy milyen magatartási szabályokat megszegve sértette meg a „nép érdekeit”, továbbá a fellebbezési eljárás menetét sem szabályozták, és az sem volt pontosan meghatározva, hogy melyik volt az az időpont, amikorra az igazoló bizottságok visszamehettek. Így egyfelől nem volt jogbiztonság, másfelől a bizottságokat sokszor későn, felsőbb nyomásra állították fel.
Ennek ellenére a munkáspártok az igazolási eljárások eredményeivel elégedetlenek voltak. Így került sor a közalkalmazottak létszámcsökkentésére, az ún. „B” listázásra, a „fasiszta maradványokat” felszámolni igyekvő eljárás „eredménytelenségének” ürügyén. A közalkalmazotti létszámot csökkentő „B” lista bizottság tagjainak a meghozott határozatot nem kellett indokolni, ezzel minden politikailag nem kívánatos személyt állásától, nyugdíjától meg lehetett fosztani. A cél az lett, hogy betöltendő állásokat biztosítsanak arra szakmailag érdemtelen, de politikailag megbízható kommunista káderek számára. A vizsgálat során háromféle névsort készítettek: A = megbízhatóak, B = elbocsáthatóak, de egy éven belül visszavehetők, C = politikailag megbízhatatlanok, nem visszavehetők.
Rajk László belügyminiszter 1946-os titkos rendelete alapján folyt egy külön „B” listázás. A tisztviselők egy részét a politikai rendőrség internálta vagy rendőrhatósági felügyelet alá helyezte. Állásaikat a kommunisták pedig azonnal betöltötték saját embereikkel. Az indok nélküli határozatokat néhány nap múlva visszavonták, de addigra a képviselők állása már megszűnt. A visszaszerzésért indított jogi harc hosszú időt vett igénybe, s addig a meghurcolt tisztviselő állás nélkül maradt.13
Feltétlenül meg kell említeni a nyugdíjasok „B” listázását. „B” lista rendelet hatályát kiterjesztette a nyugdíjasokra, az állami nyugdíjteher csökkentésének érdekében. A rendelettel kapcsolatban a Kisgazdapárt országos pártigazgatója rögzítette, hogy „a nyugdíjigény oly jogos tulajdon, melyet elvonni nem lehet”.14 A rendelet azért is meglepő, mert a hangoztatott cél a közigazgatás „megtisztítása” volt. Az egykori tisztviselők nyugdíjának elvonása azt jelentette, hogy megfosztották tőlük a megélhetéshez, az élethez való jogot. E rendelet ellen sem lehetett fellebbezni, és a nyugdíj elvételét indokolni sem kellett. Azzal támasztották alá ezt a lépésüket, hogy az „sértette a magyar nép érdekeit”.
A politikai üldöztetéssel párhuzamosan a „múlt embereinek” gazdasági létalapját is korlátozták majd megszüntették.
Az első vagyonfosztás majd újraelosztás
Az 1945. évi földosztás volt a nagybirtok elkobzásának első hulláma, amikor a föld jelentős részét agrárproletároknak parcellázták ki. Mivel a kiosztott fölterület átlaga 5 hektár volt, nem életképes farmgazdaságokat hoztak létre, amely lehetővé tette volna az újbirtokos családok megélhetését, különös tekintettel arra, hogy a föld műveléséhez szükséges eszközöket nem osztottak a föld mellé. A látszatföldosztással a politikai cél a szavazótábor létrehozásának akarata volt. A kiosztott, de gazdálkodásra alkalmatlan földterületeket 1948-tól államosították, amikor megkezdődött az u.n. kollektivizálás, amit megkönnyített az a tény, hogy ezen évek alatt nem került az újbirtokosok nevére a föld.
A marxizmus osztályharc elméletére hivatkozva 1945-55 között tulajdonképpen minden jelentősebb vagyonnal rendelkező réteget kifosztottak, beleértve a holocaust túlélőit is. Faludy György, a recski fogoly és Dénes Béla, a magyar cionista mozgalom 5 évig ÁVH börtönben ült elnöke könyvet írtak megpróbáltatásaikról. Zsidóként mindketten megélték a bolsevizmusa poklait. Igazán hiteles és pártatlan tanúk.
A kommunisták politika egyeduralma azt eredményezte, hogy a földbirtokosok tulajdonuktól történő megfosztásának, később a teljes ipari szektor államosításának haszonélvezői az új politikai nómenklatúra tagjai lettek. A társadalmi struktúra alapvetően megváltozott. Szelényi Iván megszakított polgárosodásként jellemezte a folyamatot, amikor egy „új proletáriátus” jött létre, miközben a korábbi középosztály elszegényedett.
Ezt a gyors és mindenre kiterjedő változtatást csak egy rendkívül agresszív erőszakszervezettel, a politikai rendőrséggel, hírhedt nevén, ÁVH-val lehetett véghezvinni. A kommunisták utasításra, szovjet tanácsadók irányításával a politikai rendőrség közreműködésével módszeresen törték és/vagy semmisítették meg a társadalom értékhordozó rétegeit, nemcsak vagyonuktól fosztották meg őket.
A politikai rendőrség második világháború utáni működésének legfontosabb sajátossága, hogy létrejötte kezdetétől egyetlen párt, a Magyar Kommunista Párt vezető garnitúrája, ezen belül Rákosi Mátyás pártfőtitkár közvetlen instrukciói szerint tevékenykedett.
Így még a koalíciós időszakban is megfigyelési körüket kiterjesztették az akkori legitim hatalom gyakorlóira is, elsősorban a Független Kisgazdapártra és szavazóikra. 1945. januártól a politikai rendőrség feladatának tehát nem a nemzetközi kötelezettség alapján a háborús bűnösök felkutatását, az antifasiszta intézkedések megtételét tekintették, hanem a Kommunista Párt számára lehetséges „ellenség” megfigyelését tartotta. Folyamatosan építette a hálózatot, bővítve az informátorok, ügynökök számát. A szigorú hierarchikus rendbe szervezett alárendelt egységek és a kiterjedt ügynökhálózat együttesen fedte le az ország teljes területét. Ennek a pókhálónak a szálai - melyek a hírszerzés során az ország határain is túlnyúltak – két kézben futottak össze 1953-ig. Az intézményi hierarchia csúcsán álló Péter Gábor15 ugyanis csak egyetlen politikai vezetőt ismert el maga felett, Rákosi Mátyást.
A politikai rendőrség e tevékenység során már 1945-től a társadalom tagjainak nemcsak közéleti, közhivatali szerepléseit tartotta nyilván. A magánélet szférája az „öröklött” személyi adatok (szülők társadalmi státusza, vallása, politikai minősítése, a külföldön élő rokoni kör), a regisztrált magánlevelek hivatalból ellenőrzött belbiztonsági információkként rögzültek a nyilvántartásokban, amelyeket az egyre gyarapodó számú megfigyeltekről vezettek. Az információk a pártvezetők hatalomgyakorlásának eszközei voltak.
A civil társadalom felszámolásának folyamata
Párhuzamosan a Horthy rendszer hatalmi szerkezetének felszámolásával megindult a civil társadalom felszámolási folyamata szovjet mintára. 1918. november elsején a szovjet politikai rendőrség16 egyik első főnöke Lácisz elvtárs a következőket mondta egy eligazítás során: „Mi nem egyes személyek ellen viselünk hadat. A burzsoáziát írtjuk ki, mint osztályt. Ha nyomoznak, ne irományok és bizonyítékok után kutassanak, hogy mit tett vagy mondott a vádlott a szovjet hatóságok ellen. Először is azt kérdezzék tőle, hogy melyik társadalmi osztályhoz tartozik, milyen származású, milyen nevelésben, oktatásban részesült, mi a foglalkozása.
Lenin és elvtársai eleve a könyörtelen „osztályharc” alapjára helyezkedtek, elpusztítandó ellenségnek tekintették a politikai, világnézeti ellenfelet, sőt még a tartózkodó lakosságot is, és úgy is bántak vele. A bolsevikok eltökélték, hogy mindenféle ellenzéket, az egyeduralmukkal szembenálló mindenféle, akár csak passzív ellenállást megsemmisítenek, nemcsak jogilag, hanem fizikailag is.”17
A második világháború végén embermilliók kényszerültek hazájuk elhagyására. A kisebbségben élő németek és magyarok Közép-Kelet-Európában, mint a világháború kirobbantói szerepeltek. A kitelepítés vagy „lakosságcsere” elvi alapját a kollektív felelősség kimondása teremtette meg.
A kollektív bűnösség fogalmát a kommunisták kiterjesztették a korábbi magyar uralkodó- és középosztályra is. A „bűnössé bélyegzés“, a kollektív felelősségre vonás együtt járt a vagyonkorlátozással, illetve vagyonelkobzással.
A „belső ellenség”, a „reakciósnak”, az „osztályidegennek” bélyegzettek elleni harc
Internálás
A kommunista párt számára az internálás kiemelt jelentőségű eszköz volt. Gerő Ernő az igazolóbizottságok18felállítását követően a közigazgatás megtisztításával foglalkozó vitában kijelentette, ha valaki fasiszta vagy nyilas volt, de nincs elég ok arra, hogy a népbíróság foglalkozzon ügyével, munkatáborba kellene utalni. A fasiszta és nyilas mellett megjelent a „reakciós” kifejezés is, aki a fasisztákkal és nyilasokkal együtt nemcsak munkatáborba vihető, de internálható is, miközben a tényleges kisnyilasok a kommunista párt tagjaiként teljesítettek szolgálatot.
Az internálást és munkatáborba küldést lehetővé tette Erdei Ferenc ugyancsak titkos utasítása 1945-ben, amely a népbíróság által jogerősen felmentettre is kiterjesztette a „prevenciót”.1945 és 1949 között a fővárosban és vidéken 40000-nél több főt internáltak.
Munkaszolgálat
A munkaszolgálatos alakulatok, amelyeket a hivatalos katonai zsargon "hadtáp" egységeknek nevezett, feladata körébe katonai létesítmények és infrastrukturális beruházások építése tartozott."19A Honvédelmi Minisztérium Kollégiuma 1950. június 27-én tárgyalt a kulákok és ellenséges elemek szerepéről a magyar néphadseregben. Janza Károly vezérőrnagy azt javasolta, hogy a kulák és egyéb megbízhatatlan elemeket és azok fiait is be kell hívni, de nem lehet fegyvert adni a kezükbe, hanem kemény építőmunkára kell fogni őket. A sorozásnál az Osztályhelyzetet Megállapító Bizottság döntötte el, hogy ki a megbízhatatlan és kit kell munkaszolgálatra vinni. Az Magyar Dolgozók Pártja határozata alapján a Honvédelmi Minisztérium Vezérkara 05360/HVK. Hadkieg. 1951. számú rendelete állította fel a munkaszolgálatos alakulatokat.20
Rabmunkáltatás
Magyarországon 1949 és 1953 között alakult ki a rabmunkáltatás rendszere, amikor nemcsak az elítéltek végeztek rabmunkát, hanem a bírói eljárás nélkül lakóhelyükről kitelepített személyek és családok, akiket kényszerintézkedéssel rendőrhatósági felügyelet alá helyeztek, vagy zárt táborokban rendőrhatósági őrizet alá. A rabmunkával a hatalomnak kettős célja volt. Egyrészt megkísérelték a rabmunkát beilleszteni a szocialista tervgazdálkodás rendszerébe, másrészt személyiségükben kívánták megalázni az un. „ellenséges elemeket”
A Népgazdasági Tanács 407/21/1951. számú határozatával létrehozta a Közérdekű Munkák Igazgatóságát (KÖMI) 1951. december 1-i hatállyal, mivel népgazdasági érdek, hogy a letartóztatottak termelőmunkát végezzenek. A KÖMI kezdetben az Igazságügyi Minisztérium felügyelete alatt működött, majd az 1952. március 29-én megjelent 2033/10/1952. M.T. rendelet értelmében a KÖMI a letartóztató intézetek őrtestületével együtt a belügyminiszter felügyelete alá került.
Kihágási bűntett
Az ötvenes évek társadalmi-politikai gyakorlatának volt még egy sajátos eljárása a megbízhatatlan, és más ellenséges kategóriába sorolt személyek elkülönítésére és állandó rettegésben tartására, az un. “kihágási bűntett”. Rendkívül nagy számukat mutatja az is, hogy 1953-ban Nagy Imre amnesztiarendelete több mint hatszázezer ember kihágási büntetését oldotta fel.21
Kitiltott családok
1950-től nemcsak egyéneket, hanem teljes családokat, köztük a csecsemőket is, felelőssé tették a népi demokrácia építésének akadályozásáért. Az elhurcolás indoka a család osztályidegenné minősítése volt. A kitiltás együtt járt az ingó és az ingatlan vagyon bírói ítélet nélküli, közigazgatási határozattal történő elkobzásával. A kitelepítő közigazgatási végzés 1939-ben megszüntetett rendeletre és törvényre22 hivatkozott, amely csak háborús veszély esetén tette lehetővé a kitiltást. A mai olvasó számára az 1939-ben megszüntetett rendeletekre való hivatkozás azért is meglepő, mert létezett Erdei Ferenc belügyminiszter titkos rendelete az internálásról és a kitelepítésről, mint preventív intézkedés. E rendelet lehetővé tette a részleges és a teljes vagyonelkobzást is politikai okokból.23 Erdei Ferenc nevével fémjelzett és a megszüntetett rendeletek is csak egyénekre vonatkoztak, nem családokra.
Az otthonukból erőszakkal elűzött családok két kategóriáját különböztethetjük meg:
a deportált és munkatáborba hurcolt családokat, és a Budapestről kitiltott és falvakban, kulákcsaládokhoz beszállásolt családokat.
Deportálás
A deportáltak a Hortobágyon, Nagykunságban és Hajdúságban létrehozott 12 zárt tábor „lakói” voltak. Ez a táborrendszer volt az egyetlen az országban, ahova családokat vittek és a 12 éven felüli gyerekeket is munkavégzésre kötelezték. Internáló és kényszermunkatáborok voltak, melyeket a rendőrök különleges, vérebekkel ellátott „K” egységei őriztek.
A táborok lakói 1950 júniusától a nyugati és déli határsávból kerültek ki, később az ország minden megyéjéből, összesen 515 településről.
A táborok túlzsúfoltak voltak. Mezőgazdasági célokat szolgáló épületek és istállók lettek a deportáltak szállásai – gépszín, kukoricagóré, marhaistálló, juhakol, tyúkól, disznóól. Több száz ember élt egy fedél alatt, egy embernek 40-50 centiméteres lakótér jutott. A luxuselhelyezést a tyúk- és a disznóól jelentette, ahová 2, 4 illetve 6 tagú családok egyedül költözhettek. Fűtés nem volt, zuhany, mosdóhelyiség ugyancsak hiányzott, az elhurcoltakra bízták, hogy megteremtsék maguknak a higiéniát. Később e deportáltakat arra kötelezték, hogy „szabadidejükben” vályogházakat építsenek maguknak, melyekhez a szükséges alapanyagot a rendőrök kispórolták. Ezekben a táborokban közel tízezer embert élt 40 hónapon keresztül.
Kitelepítés Budapestről
1951. május 5-én Gerő Ernő24 jegyzőkönyvet készített a budapesti nemkívánatos elemek kitelepítéséről. Az elköltöztetés május 21-én kezdődött. Hetente, a páratlan napokon 120-150 családot telepítettek ki. A kitelepítési végzés átvételét követően 24 órát adtak a családoknak a csomagolásra. Egy családnak fél teherautónyi hely jutott a személyekkel és a csomagokkal együtt. A családokat vonattal szállították, egy kocsiba több család került. Az ország keleti felén lévő megyék kuláknak bélyegzett családjaihoz kerültek, városok és termelőszövetkezeti községek nem lehettek kitelepítési helyek. Kitelepítési helyüket csak rendőrhatósági engedéllyel hagyhatták el.
Az 1953. évi amnesztia
Sztálin 1953. március 5.-i halálát politikai és személyi változások követték a Szovjetunióban. Ezek a változások eredményezték Magyarországon a sztálini politika korrekcióját. Júniusban találkoztak a szovjet és a magyar pártvezetők Moszkvában. A tárgyalások eredményeként Nagy Imre lett Rákosi helyett a miniszterelnök. A szovjet pártvezetők a kézi vezérlés módszerével avatkoztak be ismét hazánk belpolitikájába. Miután a magyar pártvezetők hazatértek június 27-28-án tartották meg a Központi vezetőség ülését, ahol az instrukciókat párthatározattá emelték. A párthatározatot nem hozták nyilvánosságra. Először 1984-ben jelent meg a Beszélő c. folyóiratban.
A közkegyelem gyakorlásáról megjelent rendelet nem hozta nyilvánosságra azokat a törvényeket és jogszabályokat, amelyeket törvényen kívül helyezett. Végrehajtási rendelet nem született, ezért belső utasítások rendelkeztek azokról az állampolgárokról, akik a közkegyelemben részesültek. A törvénysértések végrehajtói és a közkegyelmi rendelet végrehajtói ugyanazok voltak, mert a vezetőket – Rákosit kivéve - nem távolították el.
Ellentétben az 1945. és 1946.25 évi törvényekkel és rendeletekkel, az emberi jogot sértő törvényeket 1953-ban nem semmisítették meg. 1945-ben az Ideiglenes Nemzetgyűlés első intézkedései közé tartozott a jogsértő törvények és rendeletek hatályon kívül helyezése, a visszatértek tulajdonának visszaadása vagy örökös hiányában a hagyatékok külön alapnak történő átengedése. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés fontosnak tartotta annak rögzítését, hogy ezek a rendelkezések „idegen befolyáson alapultak” és a magyar nép elismerését és háláját nyilvánította mindazoknak, „akik a külső és belső megfélemlítéssel bátran dacolva, önzetlenül és áldozatkészen álltak üldözött embertársaik mellé és ezzel sok ezer emberi életet mentettek meg a pusztulástól. Ez az ellenállás világossá tette, hogy a magyar nép nem azonosítja magát a faji üldözéssel”
Megszűntek a táborok és a kényszerlakhelyhez kötöttség 1953-ban, de a közkegyelemben részesültek az amnesztia után sem választhatták meg szabadon lakhelyeiket, mert Budapest, a kiemelt városok és a határsáv tiltott terület maradt 1956-ig. Az internált, börtönbe zárt személyeket, a deportált és kitelepített családokat nem rehabilitálták, sem jogi, sem erkölcsi, sem anyagi vonatkozásban. Végzettségüknek megfelelő munkát többé nem végezhettek az aktív keresők, sem a nyugdíjakat, sem a közigazgatási határozattal elkobzott ingó- és ingatlan vagyont nem kapták vissza. Laktak, ahogy tudtak, éltek, ahogy tudtak, indulva a nulláról, megbélyegzettként.
Pallavicini Andrássy Borbála színjátéknak nevezte az amnesztiát.
„Micsoda színjáték játszódik itt le? Hát nem lesz senki felelős, akitől számon lehet kérni azt a sok tönkretett életet, azt a sok szenvedést, gyászt, szégyent? Hát csak úgy, operettszerűen. Átjátsszák a hatalmat, büntetlenül félreáll az egyik, míg a másik a megváltó szerepében lép föl? Így egyszerűen, egy politikai húzással át lehet ruházni a politikai hatalmat, felelősségre vonás nélkül félreállni? Csak úgy félreállni és tovább élni? Itt valami nagy becsapás van. Ez nem parlamentáris ország, itt nem lehet megbukni és egy új kormányt kinevezni. Itt már régen diktatúra van, azaz önjelölt, önválasztott önkényuralom.”26
A júniusi amnesztiát követően az Országos Rendőrkapitányság vezetője 1953. október 13-án kelt utasításában, a rendőrőrsöket a kulákelemekről, a volt tőkésekről és kizsákmányolókról és azok keresőképes felnőtt gyermekeiről kartotékrendszerű nyilvántartás készítésére kötelezte. "A nyilvántartásokat betűrendben, egy ládában, vagy dobozban kell továbbra is gyűjteni és a területfelelősök kötelesek őket rendszeresen, saját személyükben, valamint T. egyéneik útján figyelni, illetve figyeltetni. A figyelés eredményéről, - rendkívüli eseteket kivéve - valamint a beérkező adatokból 3 hónaponként írásos feljegyzést kell készíteni és azt gemkapoccsal a kartonlaphoz csatolni. Amennyiben a kartoték nyilvántartásban szereplő személyek közül bárki más területre költözik, a kartotékokat a járás területén belül, futár útján, a járás területén kívül a kapitányság útján "Szigorúan titkos" jelzéssel a területileg illetékes őrs részére meg kell küldeni."27
A túlélők nem alakíthattak ki 1989-ig jövőképet, mert egyetlen lehetőségük volt, hallgatni. „Ha túléled, hallgass.”28 A nyílt terrort a mindennapos fenyegetés váltotta fel. Az alapvető célkitűzés: "a szocializmus építésében nincs külön nemzeti út”, nem változott.
Az igazi cél ugyanis egy gondolkodásmód, az emberi tartás, a civil kurázsi megsemmisítése volt. Azoknak az embereknek a kiiktatása, akik nem tettek különbséget a diktatúrák között, egyformán harcoltak a náci és a szovjet diktatúra ellen is. Az „osztályidegenné”, „reakcióssá”, „bűnössé” nyilvánított emberek hontalanná, kitaszítottá váltak hazájukban. Dzsingiz Gábor író apjának sorsa mutatja a kitaszítás állomásait. „1945-ben kizárták a közéletből, megfosztották állásától és ettől fogva internálótábor, börtön, fizikai munka, romeltakarító, sírásó, köszörűs, szőlőmunkás és raktáros, majd 1956 után megint börtön volt az osztályrésze.”29
Mi történt a rendszerváltás után?
A legnagyobb probléma ma is a közvélemény tudatosságának hiánya.
Sem az orosz sem a magyar kormányok nem indítottak semmiféle vizsgálatot, nem vonták felelősségre a kínzások vagy tömeggyilkosságok elkövetőit, még azokat sem, akiknek a személye azonosítható volt. A közbeszéd arról szólt, hogy le kell zárni a múltat, építsük a jövőt, mely mögött az cél húzódott, hogy elkerüljék a mélyebb vizsgálódást a sztálinizmus és annak örökségét illetően.
A legfontosabb kérdés még napjainkban is, inkább azok hatalma és presztízse, akik jelenleg a legtöbb szovjet utódállamot kormányozzák. Nem véletlenül játszanak domináns szerepet a korábbi kommunisták és leszármazottaik. A társadalmi, kulturális élet irányítói pozícióit évtizedeken át betöltők szakmai ismereteket szereztek a politikai elkötelezettség mellé. Őket ismerik a világban, mert csak ők utazhattak, tárgyalhattak, írhattak alá szerződéseket. A rendszerváltás idején kapcsolati tőkéjüket gazdasági tőkévé konvertálhatták.
A párttól használatba kapott lakás- és ingatlanvagyont a privatizáció folyamatában tulajdonná változtatták. Ők voltak abban a helyzetben, hogy az állami vállalatok irányítóiként megvásárolhatták az állami vagyon működőképes részét. Ma hazákban ők nagy vállalkozók és jelentős ingatlan vagyon birtokosai lettek. S bár személy szerint semmi közük a múlt bűneihez, érdekeltek családi múltjuk takargatásában. Ezt mutatta például, hogy 2001-ben a szocialistává avanzsált kommunista párt vállvetve az SZDSZ tagjaival elkeseredetten küzdött a Terror Háza múzeum megnyitása ellen.
Anne Appleaum GULAG könyvében fontos következményekre mutat rá:
„Fél évszázaddal a háború vége után a németek még mindig gyakorta folytatnak nyilvános vitákat az áldozatok kártérítéséről, az emlékművekről, a nácizmus történetének új interpretációiról. Fél évszázaddal Sztálin halála után Oroszországban – Magyarországon sem – H-Zs - semmilyen hasonló eszmecserére nem került sor, s a múltra való emlékezés nem eleven része a közbeszédnek.
Semmi sem ássa alább inkább a törvénytiszteletet, mint a viselt dolgaikat megúszó, a közvélemény arcába nevető csirkefogók látványa. A titkosrendőrök megtartották a lakásaikat, a dácsáikat és a nagy nyugdíjaikat. Áldozataik szegények és marginális helyzetűek maradtak.”30
Az egyes ember vesztesége túlélhető, de azt gondolom az igazi vesztes a nemzet, ahol az erkölcsöt átértékelték, lenullázták. Ahol ma – 2012-ben is - a deportáltaktól és a kitelepítettektől rabolt lakásokban és villákban élhetnek azok, akik a rendszer hű kiszolgálóiként 1951-ben megkapták használatra, illetve leszármazottaik és nem érzik, hogy nem illik. A privatizáció és a kárpótlás véglegesítette a deportáltak és a kitelepítettek vagyonfosztását. A bérlők, a nómenklatúra tagjai jelképes áron megvehették a rablott vagyont. Ezzel szemben az egykori tulajdonosok jelképes értékű kárpótlási jegyet kaptak, amely – ma már tudjuk - nem igazolható az állam korlátozott teherbíró képességével. A vagyon átcsoportosítása politikai döntés volt.
„Ezekben a lopott házakban általában még azok laktak, akiknek, mint a rendszer kedvezményezettjeinek, annak idején, miután az osztályellenséget kisöpörték belőlük, kiutalták az ingatlanokat. Akik a bitorolt lakásokat és villákat nem csupán nevetséges áron vehették meg – a bűnös magántulajdont tagadó kommunizmus nagyobb dicsőségére -, hanem még erre is tizenöt éves OTP kölcsönt kaptak. A történelmi családok, az egykori uralkodó osztályok és polgárság tulajdona tehát végül oda került, ahol állítólag történelmileg a helye volt: a győztes munkásosztály funkcionáriusaihoz, illetve a rendszer hű kiszolgálóihoz. Telekkönyvileg bejegyezett magántulajdonként. Miközben az eredeti tulajdonosok lassan és többnyire nyomorúságosan elpusztultak.”31
Mindezek nyilvános bevallására illetve számonkérésére máig nem került sor a magyar társadalomban.
Magyarország 2011-ben született új alaptörvénye lehetővé teszi a kommunista diktatúra reális értékelését az elkövetők és áldozataik pontos meghatározását. Létrejött a Kommunizmus bűneit kutató munkacsoport, melynek feladata, hogy segítse a parlament munkáját e feladat elvégzése kapcsán. Ennek a munkacsoportnak tagja vagyok én is.