A hortobágyi – és a közép-tiszavidéki kényszermunkatáborok helye és szerepe a civil társadalom megszüntetési folyamatában.
A kérdés kapcsán három – időben lényegében együtt zajló – tényező szerepét kívánom vizsgálni. Az egyik tényező a „népességgondozás“. A Népgondozó Hivatal tevékenységi köréhez tartozó az egyik országból a másikba történő áttelepítés. Ehhez kapcsolódva a Magyarországon belül lebonyolított deportálással és kitelepítéssel is foglalkozom azzal, hogyan fosztották meg társadalmi-közösségi gyökereiktől az erre ítélteket. A rövidség kedvéért a gyökértelenítés fogalmát használom erre a jelenségre. A másik tényező a második világháborúban vesztes nemzetek kollektív felelősségének kiterjesztése a más országban élő nemzetiségekre, csehszlovákiai németekre, magyarokra, Magyarországon élő német nemzetiségűekre. A „bűnössé bélyegzés“, a kollektív felelősségre vonás együtt járt vagyonkorlátozással, illetve vagyonelkobzással. A bűnössé bélyegzés speciális válfaja volt Magyarországon belül a korábbi uralkodó osztályok felelőssé tétele (reakciós, osztályidegen, kizsákmányoló stb.). A harmadik tényező a magántulajdon korlátozása, majd megszüntetése – egyes társadalmi csoportoknál, majd össztársadalmi szinten – átalakítása állami tulajdonná, és szövetkezeti használatú csoporttulajdonná.
Magyarország vegyes nemzetiségi összetétele – 1945 előtt – olyan közösségi szervezeteket hozott létre, melyek nyitottak voltak a külső hatásokra, befogadó közösségekké váltak. Egymás számára azáltal váltak nélkülözhetetlenné, hogy bár a magántulajdonon alapuló gazdálkodási kultúrájuk különbözött, eltérő módon értettek a földműveléshez, állattenyésztéshez, iparhoz, kereskedelemhez, de a magukkal hozott és történetileg adaptálódott képességeiket települési közösségük érdekében fejlesztették és hasznosították. A különböző kultúrák együttélésének fontos következménye lett az egymásrautaltságból építkező közösségi szervezet, amely a kölcsönösség és a használati jogok szigorú szabályrendszerére épült.
1) Népességgondozás – „gyökértelenítés”
Más országba történő áttelepítés, országon belüli kitelepítés, deportálás
Az első tényező vizsgálatakor szeretném bemutatni a gyökértelenítés folyamatát. A második világháborúért, az elszenvedett emberi és anyagi áldozatokért a „kollektív felelősségben” osztoznia kellett a magyarországi és csehszlovákiai németajkúaknak illetve német nemzetiségűeknek valamint a Csehszlovákiában élő magyar nemzetiségieknek. A németek és a magyarok elleni európai szintű kollektív büntetési eljárás lényegében eldőlt a potsdami konferencián. Churchill és Sztálin 1944 októberi megállapodása döntő befolyást biztosított a Szovjetunió számára a magyar ügyekben is.
Így pl. a szovjet hadsereg 1944. december 22-én kelt 0060. számú katonai parancsa alapján a debreceni magyar Ideiglenes Kormány beleegyezett abba, hogy mindazok, akiknek ereiben csak egy csepp német vér folyik a Szovjetunióba kerüljenek helyreállítási munkára.[i] Ez volt a magyarországi németek háború idején elszenvedett második megpróbáltatása.[ii] A szovjet államvédelmi alakulatok pontos tervszámokkal érkeztek egy-egy településre, és ahol csupán német származású magyar állampolgárokkal nem sikerült a terv teljesítése, összeszedték a munkaképeseket is.[iii] Ennek a ténynek az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezményben egyetlen mondatot sem szenteltek. Az elhurcolásban érintett megyék főjegyzői Erdei Ferenchez, az Ideiglenes kormány belügyminiszteréhez fordultak, hiába.
„Január 5-én a gyulai kommunista pártszervezet nevében a megyei főjegyző, dr. Hraskó Gyula fordult Erdei Ferenchez. Tudatta, hogy a szovjet parancsnokság semmibe veszi a helyi vezetést és önállóan jár el a németekkel szemben…Elismételte a gyulai németek magyar érzelmeiről már ismert adatokat.”[iv]
Erdei Ferenc arról sem tájékoztatta az érintett megyék vezetőit, miként lehetséges, hogy a rövid időre szóló munkát,[v]a Szovjetunióban kell végezniük.[vi] Magyarországról 60-65 ezer német származású személyt vittek munkaszolgálatra, 17-48 év közötti férfiakat és 18-30 év közötti nőket.
A budapesti nemzeti bizottság 1945. április 11-i ülésén foglalkozott a német kérdéssel, ahol a Magyar Kommunista Párt minden német megbüntetését javasolta. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB) kérésére Dálnoki Miklós Béla miniszterelnök 1945. április 16-i keltezéssel jelentést írt Vorosilov marsalhoz a magyarországi németségről. [vii]
Erdei Ferenc belügyminiszter 1945. június 21-i bizalmas, közzé nem tett rendelete[viii] lehetővé tette a bírósági ítélet nélküli internálást is, kibővítette a politikai rendőrség hatáskörét. Ugyancsak belügyminiszteri belső utasításra vezették be azt a gyakorlatot, hogy a népbíróságok által jogerősen felmentett személyeket megelőző céllal internálhatták. A németség kollektív büntetésének harmadik állomása tömeges internálásuk volt arra az időre, amíg végleges sorsukról nem döntöttek, arról, hogy áttelepítik őket Németországba, vagy Magyarországon vonják felelősségre őket.
A magyarországi németeket sújtó kollektív büntetés negyedik állomása a földosztás kapcsán valósult meg. A törvény[ix] a földbirtok kisajátításának két formáját rögzítette: az elkobzást (II. fejezet) és a megváltást (III. fejezet). "Teljes egészében és nagyságra való tekintet nélkül" elkobozták a "hazaárulók, a nyilas, nemzet szocialista és egyéb fasiszta vezetők, a Volksbundtagok, továbbá a háborús és népellenes bűnösök földbirtokait." Az államra szállt az említett cselekmények elkövetőinek földbirtoka, a föld megművelésére szolgáló eszközei, élő és holt gazdasági felszerelései, a rajtuk lévő épületek.
Hazaáruló, háborús- és népellenes bűnösnek minősítette a törvény azokat a magyar állampolgárokat, aki "a német fasizmus politika, gazdasági és katonai érdekeit a magyar nép rovására támogatta, aki önkéntes jelentkezéssel német fasiszta katonai vagy rendfenntartó alakulatba belépett, aki valamilyen német katonai, vagy rendfenntartó alakulatnak a magyarság érdekeit sértő adatokat szolgáltatott, vagy mint besúgó működött, aki ismét felvette német hangzású családi nevét" (5.§)
A törvény értelmében aki Waffen-SS katonaként, Hunyadi páncélosként részt vett a háborúban, hazaáruló lett. Belépésük, mint köztudott, nem volt önkéntes. A Németország területén kívül élő németek mozgósítása a német hadsereg kötelékébe már 1940-ben felmerült.[x]A magyar és a német kormány 1944. április 14-én megállapodást kötött vegyes sorozó bizottság felállításáról. Szálasi hatalomra jutását követően a magyar haderő ujjászervezését tervezték 4 hungarista és 4 SS hadosztály felállításával.[xi]A német megszállás idején az önkéntes belépés elvéről megfeledkeztek és kötelezték a németeket az SS keretein belüli katonai szolgálatra. A szolgálatot megtagadók és a „Hűséggel a Hazához” mozgalom tagjai a Gestapó pincéiben és koncentrációs táboraiban kötöttek ki.
A Volksbund tagok jelentős része nem ismerte a tagsággal járó kötelezettségeket. Amikor tudomásukra jutott, sokan kísérelték meg a szervezetből történő kilépést, de ez csak keveseknek sikerült.
Nem találtam arra vonatkozó információt, hogyan állapították meg, hogy valaki besúgó volt-e vagy sem, és hány ember birtokait kobozták el ezzel a váddal. Ugyancsak nincs információm arra vonatkozóan, hány német család birtokait sajátították ki amiatt, hogy ismét felvették német hangzású nevüket. A statisztika csak a hazaáruló, háborús- és népellenes bűnösök teljes számát jelöli, akiknek birtokait ezen a címen kobozták el. Az ötödik állomás[xii] az 1946-47-ben lebonyolított Németországba történő áttelepítésük.[xiii] A Népgondozó Hivatal adatai szerint 133.655 németet telepítettek Németország amerikai zónájába 1946 január és december között. 1947 tavaszától több, mint 50 ezer németet telepítettek Németország szovjet megszállású övezetébe.[xiv] Az áttelepítés kritériumai lényegében megegyeztek azokkal az indokokkal, amelyek értelmében a földosztáskor a németség egy részének birtokait elkobozták, ezek a Volksbund tagság, az SS-be történő önkéntes belépés, valamint a német hangzású név ismételt felvétele. Az áttelepítéshez egyetlen új szempont társult, annak aki az 1941-es népszámlálás alkalmával német nemzetiségűnek vallotta magát el kellett hagynia befogadó hazáját. A fennálló törvények értelmében ennek bizonyítására nem volt mód. A statisztikai törvény szerint a népszámlálás személyi adatai titkosak, egyéni adatok csak az adatszolgáltatónak adhatók ki. A Statisztikai Hivatal munkatársai így összeütközésbe kerültek a politikai rendőrséggel, akik elvitték a névjegyzéket. Eljárás indult az együttműködést megtagadó statisztikai hivatali munkatárak ellen, Thirring Lajost a népszámlálás irányítóját eltávolították hivatalából. A KSH történetében ez volt az első törvénysértés.
A felvidéki magyarok kitelepítésének indoka is az a „vád” volt, hogy a magyar anyanyelvűeket „kollektív felelősség” terheli a „fasiszta Német –és Magyarország” szövetségében viselt háború következményeiért. A „fasiszta magyaroknak” a „fasiszta Magyarországon” van a helyük. Az 1945 és 1948 között lebonyolított kitelepítések a „kollektív bűnösség„ kimondásán alapultak, miközben a nemzetközi jog a „kollektív bűnösség elvét” nem fogadta és ma sem fogadja el.
A magyar kormány igyekezett a legkisebb költséggel megoldani a felvidéki magyarok áttelepítését hazánkba. A magyar-csehszlovák lakosságcsere egyezmény végrehajtása a német lakosság ingatlanainak igénybevételével történt. Ezért olyan gazdaságokat írattak össze, amelyek nagysága megegyezett az áttelepítendő gazdálkodók egykori birtokaival. Baranya megyében volt a legtöbb gazdálkodásra megfelelő ingatlan.
A Baranya megyei alispán 1948 végén községszintű összefoglaló jelentést készített, mely szerint a községekben lakó németek száma 34413 fő volt.[xv]. A megye területéről a nagygazdákat kitelepítették, hiszen szükség volt a Felvidékről áttelepített magyarok számára gazdálkodásra alkalmas házakra és épületekre,
Tóth Erzsébet Schmidt Jenőnét 18 éves korában telepítették át a Baranya megyei Mágocs községbe, sok rokon maradt a felvidéki községben, ahol apja bíró volt. Az egész család a gazdaságban dolgozott, 22-23 kataszteri hold földet műveltek. Ő a Hanza szövetkezeti központban dolgozott könyvelőként.
"A magyar érzelmű nagygazdákat telepítették ki, mi nemesi származásúak voltunk, Nemes Tóth volt a nevünk. Mindent el tudtunk hozni, mi tizenkilenc vagonnal jöttünk át a határon, a házból, sőt az udvarból is minden mozgathatót elhoztunk. Állatok voltak tehenek, fiatal állatok, lovak. Fájó szívvel jöttünk és nem tudtuk, hová jövünk. Dombóváron álltunk két vagy három napig, mire eldőlt, hogy hova jövünk. Először Mohácsra irányítottak, majd Mágocsra kerültünk 1947 májusában. Inhóff Antal házát kaptunk, igen szép és jó állapotban volt a ház is és a gazdaság. Anyagilag kárpótoltak, ha erről lehet így beszélni, de nagyon nehéz volt beilleszkedni, a mi földünk sík vidéken volt, nagyon jó minőségű föld. A mi falunk Nemeskajal tiszta magyar község volt. Itt nagyon sajnáltuk az embereket, akiket kitettek a házukból. A kapuban álltak, de nekünk el kellett foglalni a helyet. Amikor minket beköltöztettek abba a házba, amit kaptunk, a kapuban állt a mama, papa mindenki sírt. Ezt nagyon nehéz volt elviselni, el kellett jönni az otthonunkból és be kellett költözni mások otthonába. Nekik mindent itt kellett hagyni, csak a ruhájukat vihették el. A házban a bútor is itt maradt. Miközben mi üres házat hagytunk ott a Felvidéken az ingóságainkat tizenkilenc vagonnal magunkkal hozhattuk, megfelelő házat és gazdaságot kaptunk az otthagyott helyett. Nekik mindent itt kellett hagyni. A bútort később elszállították, de nem tudjuk ki kapta. Nem az a család, amelyik itt lakott. A családnak borzasztó volt, de nekünk is, mert nem a miénk volt. A régi németek közül is sokan itt voltak és találkozni velük, nagyon szomorú volt mindannyiunknak.” [xvi]
A német nemzetiségűeket az ország határain kívüli áttelepítés mellett – mint láttuk - több atrocitás is érte. A Felvidéki magyarságot áttelepítették Magyarországra.
A Magyarországon élő horvát, a szerb és a bosnyák nemzetiségeket ért atrocitások a hidegháború korszakához kötődtek. 1949-ben a Tájékoztató Iroda határozata a második világháború legfőbb szovjet szövetségesét Jugoszláviát ellenséggé nyilvánította. Az összeütközés helyszínét Magyarország déli határövezeteibe prognosztizálták. A határsáv létrehozásának külpolitikai előzménye a szovjet-jugoszláv viszony megromlása, a jugoszláv kommunisták, s „Tito, a láncos kutya” kiközösítése a szocialista blokkhoz tartozó országokban. Belpolitikai országos előzménye a Rajk per, amelynek egyik, a külpolitikával összefüggő célja, a Tito- ellenes szovjet politika támogatása, a másik cél a feltételezett vetélytárs, illetve vetélytársaktól történő megszabadulás. A lokális, a határmenti előzmény egy gyilkosság, Lengyelkápolna párttitkárát egy tanyasi italozást követően megölték. A helyiek köztörvényes bűncselekménynek tekintették a párttitkár 1950. január 3-i halálát, a központi vezetőség[xvii]viszont az élesedő osztályharc megnyilvánulásává tette. A Titkárság jegyzőkönyvei bizonyítják, hogy az ÁVH kiküldöttei megértették a helyi pártvezetőkkel, hogy nem látták azt, ami nyilvánvaló, hogy „terror van”, a jugoszláv ügynökök irányította demokráciaellenes kulákszervezkedés tagjai a gyilkosok, Bodó István, Császár Antal és Ördögh Imre. A rögtönítélő bíróság 1950. február 2-án hozott ítéletét még aznap végrehajtották, kivégezték Bodó Imrét és Császár Antalt. Ördögh Imre életfogytiglani börtönbüntetést kapott.[xviii] Péter Gábor javaslata a kettős fenyegetettségről, mely szerint a külső titoista ellenség a belső reakcióval összefogott, hogy meggyilkolja az éjt nappallá téve dolgozó kiváló kommunistát, Kis Imrét a déli határsáv létrehozásának propaganda indoka lett. Meg kell akadályozni, hogy a legaktívabb pártmunkások a terror áldozatai lehessenek. A Titkárság 1950. január 18-i ülésén döntöttek a déli határsáv létrehozásáról és arról, hogy azt a 14 családot is, akik Péter Gáborék szerint tudtak a gyilkosságról, családjaikkal együtt ki kell tiltani lakóhelyükről.[xix] Ezt követően kidolgozták azokat a politikai és adminisztratív rendszabályokat,[xx]amelyeket érvényesíteni kellett a határsávban. A 15 kilométeres határsávba hat megye 15 járása került. 1950 július 1-től a határsáv állandó lakóit fényképes igazolvánnyal látták el, és ezeken a területeken csak ezen különleges igazolvány tulajdonosai tartózkodhattak.
A magyarországi nemzetiségek kollektív felelőssé tétele mellett a lakosság különböző csoportjainak kollektív felelőssé tétele is igen változatos formában valósult meg. A hidegháború és a harmadik világháborútól való félelem az „ostromlott erőd” pszichózisát hozták létre Magyarországon, de a többi „szovjet blokkhoz“ tartozó országban is. Az állandó ellenségkeresés és a megfélemlítés tartotta életben Rákosiék hatalmát. Ellenségnek tekintettek mindenkit, aki 1945 előtt magántulajdonnal, elkobozható anyagi javakkal, házzal, földdel, bolttal, üzlettel rendelkezett, de azokat is akik csak szellemi tulajdonnal, esetleg mindkettővel. Hűen másolták azokat a rémtetteket, amelyeket Sztálin az 1920-as évek végétől elkövetett. Leszámoltak minden néven nevezhető tényleges vagy vélt ellenfelükkel, az arisztokratákkal, a nemesekkel, a katonatisztekkel, a csendőrökkel, a nagypolgársággal, a kispolgársággal, a nagybirtokos és a kisbirtokos parasztsággal, az egyházakkal, a szociáldemokratákkal. A leszámolás eszközei:
Az Objektum dossziék[xxi]tanúsítják, hogy 1945-től a „volt kizsákmányolókról”, „katonatisztekről”, „csendőrökről”, „földbirtokosokról, „egyes nemzetiségekről”, „földtulajdonosokról” folyamatosan listák készültek.. Ezeket a listákat később összevonták és elkészültek a „társadalmi listák”, az „osztályidegenek listái ” illetve a „kuláklisták”. E listák a „törvényen kívül helyezettek listájává” váltak. A "törvényen kívül helyezés" hosszú távra szólt. Egy 1951-ben született utasítás szerint, "aki a kuláklajstromban szerepelt, az kulák marad".[xxii]
Rendőri felügyelet és kitelepítés: A rendőri felügyelet alá helyezés, a rendőri szervek előtti jelentkezési kötelezettség a lakóhelyről történő kitiltás, kitelepítés nélkül is foganatosítható. Magyarországon az 50-es években a rendőri felügyelet alá helyezés együtt járt a kitelepítéssel. A nem kívánatos elemek Budapestről 1951. V. 21- 1951. VII. 18- közötti kitelepítéséről 1951. július 23-án írott zárójelentés szerint 5182 családot, 12704 főt telepítettek ki.[xxiii] Falvakba és tanyákra költöztették a kitiltottakat, többnyire kuláknak minősített családokhoz, Szolnok, Békés, Hajdú-Bihar, Szabolcs-Szatmár, Borsod- Abaúj –Zemplén és Pest megyékbe. A Belügyminisztérium 1953. november 23-i feljegyzése szerint, melynek aláírója Piros László, a Budapestről kitelepítettek száma: 13670 fő.[xxiv] A rendőri felügyelet alá helyezettek minden ingó- és ingatlan vagyonát elkobozták.
Internálás Az internálás a fennálló társadalmi rendre politikai vagy közbiztonsági szempontból veszélyes, de konkrét bűncselekményt el nem követett egyének őrizetben tartása vagy kijelölt helyen való elkülönítése. Az internálás nem járt együtt az ingó- és ingatlan vagyon elkobzásával.
Deportálás A deportálás, elszállítás személyek vagy csoportok idegenbe, kényszerlakhelyre vagy zárt táborba telepítése. A zárt tábor rendőri őrizetet jelentett, „K” azaz különleges őrsök, kutyás rendőrök őrizték a családokat, akiket megfosztottak minden ingó- és ingatlan vagyonuktól. Magyarországon a 12 hortobágyi és közép - tiszavidéki zárt táborrendszer volt az egyetlen, ahova családokat hurcoltak és különítettek el, a tehetetlen aggastyántól a csecsemőig 1950 június 23 és 1953. októbere között. Az odaszállítottakat munkavégzésre kötelezték, a 12 év feletti gyermekeket is. A 12 munkatáborba közel 10000 embert hurcoltak, számuk a szabaduláskor 7281 fő volt.[xxv]
Munkaszolgálat A munkaszolgálatos alakulatok, a katonai zsargon szerinti "hadtáp" egységek feladata a katonai létesítmények és infrastrukturális beruházások építése volt. A Honvédelmi Minisztérium Kollégiuma 1950. június 27-én tárgyalt a kulákok és ellenséges elemek szerepéről a magyar néphadseregben. Janza Károly vezérőrnagy azt javasolta, hogy a kulák és egyéb megbízhatatlan elemeket és azok fiait is be kell hívni, de nem lehet fegyvert adni a kezükbe, hanem kemény építőmunkára kell fogni őket. Az MDP határozata alapján a Honvédelmi Minisztérium Vezérkara 05360/HVK. Hadkieg. 1951. számú rendelete állította fel a munkaszolgálatos alakulatokat.
Rabmunkáltatás Rabmunkát, a rabok és az elítéltek végzik. Magyarországon 1949 és 1953 között kialakult a rabmunkáltatás rendszere, amikor nemcsak az elítéltek végeztek rabmunkát, hanem a bírói eljárás nélkül lakóhelyükről kitelepített személyek és családok is, akiket hatósági kényszerintézkedéssel rendőri felügyelet alá vagy zárt táborokban rendőrhatósági őrizet alá vontak. Az internáltak foglalkoztatása az ÁVH hatáskörébe tartozott, míg a fegyintézetek rabjainak foglalkoztatása az Igazságügy Minisztérium hatásköre volt. 1951 decemberétől a KÖMI (Közérdekű Munkák Igazgatósága) felállításával a rabmunkáltatás irányítása és ellenőrzése a Belügyminisztérium hatásköre lett.
„Kihágási bűntett” Az ötvenes évek társadalmi-politikai gyakorlatának volt még egy sajátos eljárása a megbízhatatlan, és más ellenséges kategóriába sorolt személyek elkülönítésére és állandó rettegésben tartására, az un. “kihágási bűntett”. Rendkívül nagy számukat mutatja az is, hogy 1953-ban Nagy Imre amnesztiarendelete több mint hatszázezer ember kihágási büntetését oldotta fel. A kihágási bíróságok 4697 személy elzárásbüntetése végrehajtását, valamint 188790 személy pénzbüntetését törölték, a pénzügyi kihágási bíróságok 217784 személy pénzbüntetését és 229263 személy ellen indított kihágási eljárást szüntettek meg.[xxvi]
Míg 1949-ig a társadalom egy része is asszisztált az átalakításokhoz, különösen azok, akikkel sikerült elhitetni, hogy munkás-paraszt diktatúrát építenek. Rákosiék visszaéltek az emberek bizalmával, egy jobb élet, egy jobb világ létrejöttének reményét ébresztették bennük. A közvéleményt azonban nem lehetett sokáig félrevezetni, 1951-1952-ben már mindenkinek egyformán terhes volt a diktatúra. A munkásoknak és a parasztoknak is, akiknek nevével visszaélve gyakorolták.
„1949-1950-re a kommunista pártnak sikerült felszámolnia a demokratikus köztársaság minden intézményét, megszüntetni a deklarált hatalommegosztást, és kiépíteni a pártállami diktatúrát. ..Az MDP ezután nyíltan vállalhatta a proletárdiktatúrát, mivel addigra a volt uralkodó osztályokat felszámolták, nem maradt más ellen gyakorolni a diktatúra elnyomó funkcióját, mint a ‚saját pártba befurakodott’ vélt ellenség, avagy a munkások és a parasztok ellen.“[xxvii]
A családok rendkívüli brutalitással végrehajtott „gyökértelenítését”, ingó- és ingatlan vagyonuktól történő teljes vagy részleges megfosztást a „népesség gondozás” kifejezéssel illette a hatalom. A Belügyminisztérium 1950. július 13-án kelt 00384/1950. B.M. IV. Ücs. számú utasítása[xxviii]a hortobágyi és közép tiszavidéki táborokba hurcolt személyek megnevezésére a „telepes”, „telepített” kifejezést használta. A telepes szabad munkavállaló, akikre egy terület elnéptelenedése esetén – pl. Mária Terézia a török kiűzése után németeket telepített többnyire a Dunántúl községeibe – volt szükség. Annak érdekében, hogy az eltérő gazdálkodási kultúrával rendelkező telepes (hospes) mielőbb beilleszkedhessen mind az államtól, mind a föld tulajdonosától több éves adómentességet és egyéb kedvezményeket kapott.
E különleges orwelli nyelv alkalmazását az NKVD apparátusától kölcsönözték, akik pl. a szovjet politikai rendőrség kínzókamráinak verőlegényeit testmechanikusoknak, a kivégzést a szocialista védekezés első fokának hívták.[xxix] A szavak a mögöttes politikai tartalom elfedésére szolgáltak, a lakosság megtévesztésére.
3. A magántulajdon megszüntetése
Az 1940-es évek utolsó harmada valamint az 1950-es évek legfontosabb gazdasági következménye, hogy megszűnt a közösség működésének gazdasági alapja: a magántulajdon. A magántulajdon elvesztését követő értékválság időben egybeesett a már elemzett az erőszakosan végrehajtott „népesség-gondozással”: az át-és rátelepítéssel, a kitelepítéssel, a deportálással és a munkatáborba hurcolással.
Az 1945. évi földreform mellett a gazdaságban döntő szerepet kapott az államosítás, amely 1945 végén indult meg, 1947 nyarán a hároméves tervvel kezdődött el a tervutasításos gazdálkodásra való áttérés. Az államosítási törekvések lényege az volt, hogy a társadalom minden tagját gazdasági értelemben rendszerfüggő alattvalóvá degradálják. 1948 augusztusában Rákosi meghirdette a mezőgazdasági termelés szövetkezesítésének programját. A tulajdonviszonyok történelmileg példátlan méretben és gyorsasággal rendeződtek át. 1948 végén az állami tulajdon súlya a mezőgazdaságot kivéve a gazdasági élet minden területén meghatározó lett, ami kiegészült a magántulajdont korlátozó intézkedésekkel. A földmagántulajdon nyílt, jogszabályokkal történő intézményes megszűntetésére nem került sor.
Már a koalíciós időszakban megkezdték a nagy ipari üzemek államosítását.[xxx] A 100 főnél nagyobb létszámot foglalkoztató vállalatok állami tulajdonba vételéhez a jogi alapot az 1948.évi XXV. tc. megalkotása teremtette meg. Az 1949. évi XX. tvr-rel már a 10 főnél több alkalmazottat foglalkoztató vállalatokat államosították. 1948-50. között vették el az egyházak ingatlanait is. A folyamat csúcsaként az 1950-es években már a jogszabályi alap megteremtése nélkül vették el még a legkisebb műhelyeket, üzleteket is.
A föld magántulajdonának megszüntetése viszont nem az államosítások ismert folyamatával együtt történt. Rákosiék az 1919-es történelmi tapasztalatok miatt késleltették, majd rendeletekkel és belső utasításokkal elfedték a valóságot. A következőkben ezekből a tényleges gazdasági szabályozást elfedő jogi „bravúrokból” mutatok be néhányat.
Az MDP 1948. júniusi Programnyilatkozata csak általában vetette még fel a földtulajdon adásvételének korlátozását; az állam elővételi jogát és a nagybérleteknél is csak a kötelező felajánlást kívánta meg. Kevéssel ezután a gyakorlatban is gátat vetettek a gazdagparasztság ingatlan adásvételének. Azt kívánták megakadályozni, hogy kivonják magukat az eladásból származó adóterhek alól.[xxxi] A 9000/1948. Korm. számú rendelet értelmében igénybe vették a mezőgazdasággal foglalkozó személyek 25 katasztrális holdat meghaladó bérleteit.[xxxii]
A szövetkezetekről szóló 1947.évi X. tc. mellett a szövetkezeti szerveződéseket rendeletek szabályozták. Az 14ooo/1948. Korm. számú rendelet szerint Tszcs alatt azokat a mezőgazdasági termelőszövetkezeti csoportokat értették, amelyekben a kisparasztok a bevitt földdel gazdálkodtak, vagyis az a tulajdonukban maradt, csupán a termelés volt nagyjából közös. A jogszabály e termelőszövetkezeti csoportok három típusának megalakítását tette lehetővé:
I-es típusú, vagy táblás tszcs
Ebben a szántást és gépi vetést a vetésforgó alapján közösen végezték a tagok. A további művelés már egyénileg történt. A betakarított terménnyel mindenki maga rendelkezett, de a közös költségekhez hozzá kellett járulni.
II-es típusú, vagy átlagelosztású tszcs.
Hasonló az előzőhöz, azonban itt a földterület arányában viselték a közös költségeket, de oly módon részesedtek a javakból, hogy minden tag az össztermékből átlag szerint részesedett.
III-as típusú tszcs.
Az előző két típussal szemben - ahol a közös gazdálkodás nem feltétlenül terjedt ki a tagok összes területére – itt 1,5 hold háztáji föld kivételével - az összes saját, illetve bérelt földet bevitték a tszcs-be. Ezenkívül a haszonállatokat és értékesebb eszközöket is. Minden munkát közösen végeztek és azt munkaegységben mérték. A feleslegből való részesedés a munka alapján történt.
A 14000/1948. Korm. számú rendelet megjelenése után a földbérlő szövetkezetek és földműves-szövetkezeti bérlőcsoportok közti különbségek fokozatosan megszűntek. Ezt követően a kormányzati cél[xxxiii]az lett, hogy mindegyik közösen gazdálkodó szövetkezet III. típusú tszcs-vé, szóhasználatomban kolhozzá[xxxiv] alakuljon át.
1957 előtt az állam az általános szerzési jogcímeken kívül kártalanítás ellenében vagy földfelajánlás elfogadásával szerezhetett földet. A „termelőszövetkezetek” viszont 1967.-ig nem rendelkezhettek a földtulajdon jogával,[xxxv] csak csoporttulajdonként használhatták A „földbérlő-, majd a termelőszövetkezet” csoporttulajdon jellege azt jelentette, hogy a szövetkezet tulajdonában sem föld, sem termelőeszköz nem lehetett. 1950-től a mezőgazdasági termelőszövetkezeti jog és a földjog – mint tudomány - a mezőgazdaság társadalmasításának kérdéseivel foglalkozott. A „szövetkezet” nem személyegyesülés volt, hanem a magángazdaság megszűntetésének eszköze. Ezért hozták létre szovjet mintára a gépállomások intézményét, mert a gépállomások tulajdonosként rendelkeztek az államosított mezőgazdasági gépállomány felett.
A kolhozba belépő családfőnek a család tulajdonában és használatában lévő összes földet a kolhozba kellett vinnie, a föld viszont a korábbi tulajdonosok nevén maradt, de földbérleti díjat földjeikért nem kaptak. Többségük azt sem tudta, hogy a kolhozba vitt földjei továbbra is ő és családtagjai nevén maradtak bejegyezve.
A 4091/1949. Korm. Számú rendelet és a végrehajtásról intézkedő 15003/1949. FM számú rendelet szerint mezőgazdasági ingatlan tulajdonosa vagy haszonbérlője ingatlanát, annak élő és holt gazdasági felszerelését az állam számára vétel vagy haszonbérlet céljára írásban vagy szóban felajánlhatta.
A 4091/1949. Korm. Számú rendelet bevezetője magyarázatul szolgált a megjelenésére vonatkozóan:
„Az utóbbi időben számos földtulajdonos önként felajánlotta ingatlanát és gazdasági felszerelését tulajdonba vagy haszonbérletbe az állam részére. A felajánlások elbírálása megfelelő szabályozás hiányában nehézkes volt és méltánytalanul hosszú ideig tartotta bizonytalanságban az ajánlattevőt. Ennek a méltánytalanságnak a megszüntetése és a felajánlásokkal kapcsolatos jogügyletek gyors lebonyolítása érdekében bocsátja ki a Magyar Köztársaság kormánya ezt a rendeletet.
A kormány ezúton is kifejezésre juttatja azt, hogy az állam csakis minden kényszertől mentes és szabad akarat-elhatározásból eredő felajánlás alapján köt jogügyletet.”
1949 nyarán részletes kormányrendelet látott napvilágot a mezőgazdasági fejlesztési járulék kivetéséről.[xxxvi] Ennek alapján járulékot kellett fizetni a földingatlan meghatározott nagysága (25 kh.) és kataszteri tiszta jövedelme (350 aranykorona) után. A rendelet részletesen szabályozta azokat a variációkat, amelyek alapján e járulék fizetésével sújtottak egy-egy gazdát, azaz a „reakciósnak” „osztályidegennek”, „kuláknak”, „kizsákmányolónak” kikiáltott gazdálkodókat. A rendelet megjelenése tovább növelte az eddig is jelentős számú földfelajánlást. Az 5 katasztrális holdnál nagyobb területtel rendelkező, nem mezőgazdasági főfoglalkozású személyek megváltás nélkül, tömegesen ajánlották fel földjeiket az államnak, amelynek oka egyrészt a fokozottabb terhelés - beszolgáltatási kötelezettségek –, másrészt az attól való félelem volt, hogy kuláklistára teszik őket. Ekkor pedig nemcsak földjüket veszítették volna el, hanem mint osztályidegenek, az állásukat is.
A tömeges földfelajánlásokat követően a kormány arra az álláspontra helyezkedett, hogy a térítésmentesen felajánlott földet el kell fogadni, de ki kell kötni, hogy a felajánlott birtokhoz tartozó összes gazdasági felszerelést és állatállományt is bérbe adják az egykori földtulajdonosok. 1949 tavaszán ugyanis még az volt az MKP hivatalos álláspontja, hogy a földbirtokokat nem tulajdon, hanem bérlet formájában kell átvenni. A korábban felajánlott földbirtokok az állam bérletébe, 1950-től tulajdonába kerültek, a létrejövő „szövetkezeteknek” felajánlott földbirtok viszont továbbra is a felajánló egykori tulajdonos nevén maradtak, – amiről az egykori tulajdonosok nem tudtak.
A nehézipar erőltetett fejlesztéséhez anyagi eszközöket és munkaerőt a mezőgazdaságtól vonták el, mert Gerő Ernő szerint a mezőgazdaság az akkumuláció forrása, ezért egyre jelentékenyebb mértékben igénybe kell venni. A mezőgazdaságban termelt javak ellenérték nélküli kisajátításának eszköze a kötelező beszolgáltatás volt. A háború alatt kialakított kötött gazdálkodást, a Jurcsek féle beszolgáltatási rendszert 1945 májusában eltörölték és helyette 1946 elején a minimálisra szabott önellátási szükségleteken kívül a. teljes gabona, liszt és olajkészletet az elszámoltatási bizottságok rendelkezésére kellett bocsátani.
A rendkívül szigorú beszolgáltatási kötelezettségek eleget tenni nem tudó parasztok közül a szegényparasztok és az újgazdák a szövetkezetekbe léptek, a kulákok viszont felajánlották vagy elhagyták földjeiket és az újonnan szerveződő nehézipari központokban, főleg Budapesten kerestek munkát. A beszolgáltatás a termelőszövetkezetek létrehozásának is eszköze volt, mert a szövetkezetek és az egyénileg gazdálkodó parasztok beszolgáltatási kötelezettségeit eltérően állapították meg, a szövetkezetek beszolgáltatási kötelezettségei enyhébbek voltak. Másrészt az adójogi és büntetőjogi eszközökkel megszervezett beszolgáltatási rendszert sokkal egyszerűbb volt néhány ezer termelőszövetkezettel, mint azt 1.6 millió magángazdasággal szemben alkalmazni.
1949 évi alkotmány, az 1949. Évi XX. tv. kimondta,hogy "biztosítja a dolgozó parasztok jogát a földhöz, a munkával szerzett tulajdont, az öröklési jogot" Az Alkotmány a társadalmi tulajdon két formáját különböztette meg, a szövetkezeti tulajdon csoporttulajdonként, míg az állami tulajdon, mint össztársadalmi tulajdon jelent meg.
1950-től a mezőgazdasági termelőszövetkezeti jog és a földjog a mezőgazdaság társadalmasításának kérdéseivel foglalkozott. A földbérlő-, majd a termelőszövetkezet csoporttulajdon jellege azt jelentette, hogy a szövetkezet tulajdonában sem föld, sem termelőeszköz nem lehetett. A szövetkezet nem személyegyesülés volt, hanem a magángazdaság megszűntetésének eszköze. Ezért hozták létre szovjet mintára a gépállomások intézményét, mert a gépállomások rendelkeztek az államosított mezőgazdasági gépállomány felett.
1957 előtt az állam az általános szerzési jogcímeken kívül kártalanítás ellenében vagy földfelajánlás elfogadásával szerezhetett földet. A földfelajánlás lehetőségét az 1956. Évi 15. Számú tvr. szűkítette és csak az elöregedett, élethivatásszerűen nem mezőgazdasággal foglalkozó személyek valamint az állami gazdaságban dolgozók számára tette lehetővé.
A kulákság korlátozásának politikájáról 1952-ben áttértek a kulákság likvidálásának politikájára, amit Gerő Ernő hirdetett meg. Első lépésben a termelés technikai bázisától (termelőeszköz, gazdasági épület, igavonók, állatállomány), majd a földtől fosztották meg a kulákokat, hiszen termelőeszköz hiányában kénytelenek voltak az államnak felajánlani földjeiket. A harmadik lépés a mezőgazdasági szektorból történő eltávolításuk volt. A likvidált kulákok nem helyezkedhettek el a termelőszövetkezetekben vagy a fontosabb ipari üzemekben, csak útépítéseknél, építkezéseknél és korlátozott számban állami gazdaságokban. 1953-ban az állami gazdaságokból is kitiltották a kulákokat.
A szövetkezetbe kényszerített parasztságot nemcsak magántulajdonától fosztották meg, hanem a begyűjtés intézménye segítségével munkája jelentős részét is kisajátították a szocialista iparosítás érdekében.
A forradalmat leverő Kádár kormány első földbirtok-politikai intézkedése a magánföldbirtokok területének maximalizálása volt. Az 1957. évi 9. Tvr. szerint egy család tulajdonában illetve haszonbérletében 20-25 katasztrális hold föld lehet. A törvény ugyanakkor lehetővé tette az állam vételi jogának gyakorlását, ha öröklés esetén a földtulajdonos mező- és erdőgazdasági ingatlanának területe a 20-25 katasztrális holdat meghaladja, ezt a mértéket meghaladó földterületet az állam megvásárolhatja.
A Nagy Imre kormány mezőgazdasági miniszterének, Gyenes Antalnak legfontosabb intézkedése a beszolgáltatás eltörlése volt. A beszolgáltatási kötelezettséget a Kádár kormány nem merte visszaállítani, viszont 1957-től 1967-ig Magyarországon burkolt beszolgáltatási rendszer érvényesült, melynek eszköze az 1959-ben hatályba lépett Polgári törvénykönyv által bevezetett "terményértékesítési szerződés" volt. Csak az a termelőszövetkezet kapott ingyenes vagy hosszú távra szóló állami támogatást, mezőgazdasági gépet, állam által fizetett mezőgazdasági szakembereket, amelyik a szerződést megkötötte.
Kulákság elleni intézkedések
1.Adminisztratív módszerek, „kihágási” eljárások, pénzbüntetés, elzárás
Rendszeresen ellenőrizték a kulákok gazdaságait és mindig találtak pénz és/vagy börtönbüntetést követelő "kihágást". Minthogy az elnevezés szovjet tükörfordítás, nehéz értelmezni. A „kihágás” büntethető cselekedet, súlyossága attól függött, hogy a rendőrség vagy a tanácsok büntettek-e?
2. A kulákok gazdasági korlátozásának korszaka – kuláklista
A falvak szocialista átalakítását akadályozó „ellenség” a korabeli fogalomhasználat szerint minden tulajdonnal rendelkező lakos, az „osztályidegenek”. Tehát nemcsak a földtulajdonosok, hanem a malom, cséplőgép, üzlet és kisüzem tulajdonosok is, ők is felkerültek a listára. Az 1953. évi 2. tvr. szellemében elkészült kuláklisták 71603 főt írtak össze az 1953. évi februári állapotnak megfelelően. Az 1953. évi gazdalajstrom 38090 kuláknak minősülő gazdát tartott nyilván.
3. A kulákok korlátozásának egy különös formája: otthont adni a Budapestről kitelepítetteknek
“1951 júliusában, amikor kitelepítették apával és anyával, elhurcolván őket a Talizmán utcai villából és először a Bobák - tanyán kötöttek ki, majd fél év után nagy nehezen sikerült bevergődniük egy elhagyott házba a faluban, így a farkasordító telet már nem kellett a jászsági pusztán tölteniök, s ez óriási előrelépés volt a civilizációban, a földes padlójú tanya után az a meglehetősen omlatag falusi ház, udvarán a kúttal - Ádám akkor tanulta meg igazán becsülni a fürdőszoba gyönyöreit -,mégsem tartott sokáig az egzisztenciális szorongásokkal telített, rendőri zaklatásokkal tűzdelt viszonylagos nyugalom, mert 1952 februárjában, hogy a hatóságok tovább színesítsék a kitelepítés idilljét, Ádám megkapta az osztályellenség kordában tartására és ritkítására hivatott munkaszolgálat katonai behívóját. Annak ellenére, hogy januárban a sorozó orvos, konstatálva Ádám asztmáját, azt mondta neki, hogy fel fogja menteni. E humánus biztatás után persze néhány hétre megérkezett a bevonulási parancs!”[xxxvii]
„Sokáig úgy tudtam, hogy 1951. június 16-án érkezett a gonosz papír, hogy lennénk ha szívesek huszonnégy órán belül a számunkra kijelölt kényszerlakhelyre elhordani az irhánkat, ami nemcsak avval a morális haszonnal járt, hogy a nép ellensége, ez voltam lényegében én (egyébként véletlenül az én nevemre lett a papír kiállítva, de apámék úgy tettek, mintha nem vették volna észre) móresre lett tanítva, hanem avval a gyakorlatival is, hogy egy kellemes lakás üressé vált, konkrétan a nép számára vált üressé, még konkrétabban G. J. elvtárs számára, hogy vinné el őt a fekete fene. Vagyis mindenki jól járt, mi erkölcsi balanszba kerültünk, a nép meg stb. Június 16-a a jó dátum, de július 16-a is az, mert ez volt a kiköltöztetések utolsó napja. A legeslegutolsó. Szóval el lett húzva a mézesmadzag a szüleim szája előtt, akikkel így mégis megesett a legnagyobb baj, ami diktatúrában érheti az embert: reménykedni kezdtek. De ez azután többet nem fordult elő…
Nem szabad izgulni Lilike. Nem izgulni kell, hanem várni. Várni nem azért kell, mert az segít, hanem mert kell. Ha valaki elment vagy elvitték, akkor azt várni kell, aztán vagy megjön, vagy meghozzák”[xxxviii]
Pallavicini Andrássy Borbála a Szolnok megyei Besenyszög községbe, a Szurmai családhoz, de közben megváltozott a befogadó család. „Hiába adom meg ismételten is a végzésen szereplő címemet, azt mondják, hogy megváltozott, és elvisznek a falu másik végére, egy üres telek mellett lévő kis házhoz. A gazda Cseh Ignác börtönben van, mondja a felesége, aki felöltözve alszik, mert egész éjjel várta érkezésünket. A lakóházban nincsen hely., mert gépállomási emberek laknak az egyik szobában, a másikban ő és a fiai. Az udvari szobában pedig egy család lakik. Éppen most gyerek születik. Engem csak az úgynevezett nyári konyhába tehet. Ez különálló kis épület, pincelejárat és füstölő egyben. Van egy beépített kis tűzhely, két kis ablak. Alig tudjuk az ágyat és a koffereket bevinni.”[xxxix]
4. A politikai-gazdasági korlátozás következő stációja: „Kulákfalvak létrehozása, mint a Szovjetunióban” – a likvidálás korszaka
Családok munkatáborban
A Budapestről kitelepített családoknak ’otthont’ adó kulákok egy részének el kellett hagynia lakóhelyét, mert pusztán jelenlétük akadályozta a falvak „szocialista átalakítását”. A „szocialista humanizmus“[xl]szellemében történt eltávolításuk a náluk lakókkal együtt történt. Így találkozott a családok munkatáborba hurcolásának és a kulákfalvak létrehozásának politikai igénye, és gyakorlata.
"A szocializmus építésének módjában és formájában minden nép adhat a magáéból újat és sajátosat, de az alapban, a lényegben, a döntő kérdésekben nincs külön nemzeti út… Amíg a paraszt azt látja, hogy a kulák egészen jól boldogul, addig hiányzik neki a serkentés a szövetkezésre. Ez a Szovjetúnióban is így volt. .De gyökerében csak úgy tudjuk elintézni, ha elvesszük a földjét, házát, gépét és hogy mit csinálunk velük azt még nem tudjuk. Talán külön kulák falvakat csinálunk, mint a Szovjetunióban, de azt látni kell, hogy ebből a kutyából nem lesz szalonna."[xli] mondta Rákosi Mátyás a központi vezetőség 1948 november 27-i ülésén, aki a szocializmus hagyományok nélküli építése akadályának tartotta a korábbi uralkodó osztályt, a középosztályt és a birtokos parasztságot, akit „kuláknak” minősítettek. Közülük csaknem mindenkit kiűztek az otthonukból.
Összegzés
Kollektív felelősséggel terhelt személyek: három csoportját különböztettük meg. A háború miatt kollektíven felelősségre vont népesség, a magyarországi németség a felvidéki magyarok, a Szovjetunióból hazakerült hadifoglyok. A kommunista vezetők egymás közötti háborúja („Títo, láncos kutya”) során felelősségre vont népességcsoportok, a magyarországi horvátok, szerbek, bosnyákok. A belső reakció elleni harcban „reakciósnak”, „osztályidegennek” bélyegzett embercsoportok. A bűnössé nyilvánítás, a „népesség gondozás”, az áttelepítések, kitelepítések és a deportálás, a magántulajdon erőszakos megszüntetése, megbontotta a gazdasági, az etnikai és a kulturális egyensúlyt, zavart és bizalmatlanságot idézett elő a társadalom egészében és a szűkebb közösségekben, családokban is. Akik átvészelték e megpróbáltatásokat egy életen át sem tudták kiheverni annak borzalmait. Erkölcsi megalázásukat, fizikai szenvedésüket, anyagi veszteségeiket a magyar kormányok a rendszerváltásig nem ismerték el, meg sem kísérelték kompenzálni. A betegen visszaérkezők munkalehetőségei leszűkültek a legalacsonyabb szintű fizikai munkavégzésre, nem járt számukra sem táppénz, sem más járadék. A fiatalok pályája derékba tört. A magyar hatóságok úgy kezelték őket, a magyar állampolgárokat, mintha elhurcolásuk önhibájukból eredt volna.
Erősödtek a dezintegráló hatások, a település, mint közösség folyamatosan elértéktelenedett és adminisztratív egység lett a településszervezési hierarchia rendszerében. Eltűnt és/vagy parkolópályára került a gazdálkodói kultúra hagyományos színessége, sokfélesége. Kiveszett a vállalkozói szellem, kialakult a havi fix fizetés rendszere, „bérmunkás” szemléletté torzult a tulajdonosi tudat.
Új stratégiákat kellett kialakítani, amelyek nem a gazdasági tőkén: a föld, a bolt, az üzem és az ehhez kapcsolódó eszközökön alapultak, hanem egyéb kapcsolati, kulturális, hatalmi és átváltható un. szimbolikus tőkén. A történelem során ezek a tőkék mindig együttesen voltak jelen és mindig meghatározóak voltak, de a gazdasági tőke hiánya miatt – a magántulajdon megszüntetését követően - nélkülözték a gravitációs rendező erőt.
Az igazi cél ugyanis egy gondolkodásmód, az emberi tartás, a civil kurázsi megsemmisítése volt. Azoknak az embereknek a kiiktatása, akik nem tettek különbséget a diktatúrák között, egyformán harcoltak a náci és a szovjet diktatúra ellen is. Szent-Iványi Domokos az 1944-ig terjedő német- és nyilasellenes ellenállás fejeként a „Farkas“ elleni mozgalom élvonalában állt, majd egyik vezéregyénisége lett Magyarországnak a „Medve“, a szovjetek elől való megmentéséért és a demokratikus társadalom felépítéséért küzdő akcióknak. 1947 december 24-én letartóztatták Szent- Iványi Domokost és az un. „köztársaság-ellenes összeesküvési“ per vádlottjaként 10 évre ítélték.[xlii]
Esterházy „János tragikus sorsa csak egy a számtalan közül, de példa arra, hogyan bánt el a keleti államok politikai rendőrsége és bírósága azokkal, akiket meg kellett semmisíteni, mert útban voltak.“[xliii]
Úgy gondoljuk, az utókor kötelessége felvilágosítani gyermekeit, hogy a diktatúra minden fajtája emberek műve, ahogy erre József Attila figyelmeztetett „Világosítsd föl gyermeked” című versében.
„Világosítsd föl gyermeked:
A haramiák emberek;
…
És vigasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen szabad, ami jó.”
Források:
MOL – Magyar Országos Levéltár
M-KS-276 MDP központi szervei
XIX-A-2-j Minisztertanácsi Titkárság Tanácsszervek Osztálya, Kuláklista 1953
XIX-A-2-v Nagy Imre, Minisztertanács Elnökének titkársága
XIX-A-2-z Minisztertanács Titkársága Helyi Tanácsok Titkársága
XIX-B-1-j Belügyminisztérium Közrendészeti Főosztály és szerveinek iratai
XIX-B-1-q BM Helyi Tanácsok Főosztálya TÜK iratok 1949-1953
ÁBTL – Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára
A - 423, A - 477 , A - 478, A - 479 osztályidegenekről, internáltakról jelentések
A - 505, A - 508 közkegyelemmel kapcsolatos intézkedések
K- 1140 – Hortobágyra kitelepítettek ügye
V-16434 Bodó István és társai ügye
XII- 7/c, 7/d - Mosonyi utcai Fogház iratai
2. 5. 6 . 30. doboz. 1945-1955 - Internálási Iratok
Objektum dossziék:
O-9557- Bácsszentiván, Bácsszentgyörgy község
O-9558 Csátalja község
O-9558/1 – Csátalja 2. (Bács-Kiskún megye)
0-9-553, 0-9-553/1, 0-9-553/2 - Hercegszántó község
0-8950 - Hortobágyi Állami Gazdaság Egyesülés Kónyai Gazdasága
BML - Baranya Megyei Levéltár
MSZMP iratok 36 fond
ÁVH megyei osztály hangulat- és helyzetjelentései
Irodalom
Bank Barbara: Az internálás és kitelepítés dokumentumai. In: Trezor 3. Az átmenet évkönyve. Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, Budapest, 2004
Bank Barbara-Őze Sándor: A „német ügy” 1945-1953. A Volksbundtól Tiszalökig, Budapest-München-Backnang, 2005
Barát Magdolna: Gerő Ernő Phd. Értekezés, kézirat, 2004.
Csonkaréti Károly: Szigorúan titkos dandár, Zrínyi Kiadó, Budapest 1994
Dér Ferenc (bevezető tanulmány és dokumentumválogatás): A Nagy Imre vonal. Reform, Budapest 1989
Dessewffy Tibor - Szántó András: "Kitörő éberséggel". A budapesti kitelepítések hiteles története. Lap és Könyvkiadó, Budapest, 1989
Ember Mária: Hortobágy, szociális tábor. 1952-1953. In: Forrás 1981/6
Erdman Gyula : Deportálás, kényszermunka. Békési és csanádi németek szovjet munkatáborokban. Gyulai Füzetek 4, Gyula, 1990
Esterházy Lujza : Szívek az ár ellen, Püski Kiadó, Budapest, 1991
Esterházy Péter: Harmonia Cealestis, Magvető Kiadó, Budapest, 2000
Fehér István : A magyarországi németek kitelepítése 1945-1950, Budapest, 1988
Faludy György: Pokolbeli víg napjaim. AB Független Kiadó, Budapest, 1987
Fehér István :
Fónay Jenő – Vasvári Vilmos: A POFOSZ egy évtizede, Magyar Politikai Foglyok Szövetsége 1999
Füzes Miklós :Törvénysértéssel. Baranya Megyei Könyvtár kiadása, Pécs, 1992
Füzes Miklós (szerk.) Dokumentumok a hortobágyi zárt táborokról. Kitaszítottak II. kötet. Alterra Kiadó Budapest, 2002
Görgey Gábor: Adria szirénje, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999,
Gulyás Gyula - Gulyás János: Törvénysértés nélkül. Láng Kiadó, Budapest, 1999
Gyarmati György: Sztálin legjobb magyar tanítványa: Rákosi Mátyás. In: Rubicon 1995/10
Gyarmati György (szerk.) Államvédelem a Rákosi korszakban. Állambiztonsági Történeti Tár. Történeti Hivatal, Budapest, 2000
Gyarmati György: Előszó. In: Államvédelem a Rákosi-korszakban. Állambiztonsági Történeti Tár, Történeti Hivatal, Budapest, 2000:
Hambuch Vendel (szerk.): 300 éves együttélés – A magyarországi németek történetéből. I-II. (Budapesti Nemzetközi Történészkonferencia 1987. március 5-6., Tankönyvkiadó, Budapest, 19888
Hantó Zsuzsa: Nagy Imre harca a kisparaszti földtulajdonért. In: Gazdálkodás 1992::5
Hantó Zsuzsa (szerk.) „Magukkal fogjuk megzsírozni a földet”. Kitaszítottak I. kötet, II. kiadás .Alterra Kiadó, Budapest, 2002
Hantó Zsuzsa (szerk.) Családok munkatáborokban I. Kitaszítottak III. kötet, Magyar Ház Kiadó, Budapest, 2006
Méray Tibor: Nagy Imre élete és halála. Bibliotéka Kiadó, Budapest, 1989
Nagy Imre: Egy évtized Válogatott beszédek és írások I-II. Szikra, Budapest, 1954
Hans Werner Neulen: An Deutscher Seite. Internationale Freiwillige von Wermacht und Waffen SS, München, 1985
Kövesdy Zsuzsa –Kozma László (szerk.) Élned, halnod…Kairosz Kiadó, Budapest, 2005.
Kun Miklós: Struktúrális változások a Lubjankán. In: Államvédelem a Rákosi-korszakban. Állambiztonsági Történeti Tár, Történeti Hivatal, Budapest, 2000
Losonczy V. László: Kézikönyv azoknak, akiket figyeltek, akiket figyelnek, akiket figyelni fognak. Pallwest Kiadó, Budapest, 1990
Orgoványi István: A déli határsáv 1948 és 1956 között. In: Tóth Ágnes (szerk.) Bács-Kiskún megye múltjából Évkönyv. 17. Kecskemét, 2001
Palasik Mária: A jogállamiság megteremtésének kísérlete és kudarca Magyarországon 1944-1949, Politikatörténeti Füzetek XVII, :2000
Pallavicini Andrássy Borbála kitelepítési és 1956-os naplója. Gondolat Kiadó, Budapest, 1990
Pető Iván - Szakács Sándor: A hazai gazdaság négy évtizedének története 1945-1985. I. kötet Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1985
Rainer M. János: Nagy Imre. Vince Kiadó, Budapest, 2002
Rainer M. János - Urbán Károly: "Konzultációk". Dokumentumok a magyar és a szovjet pártvezetők két moszkvai találkozójáról 1954-1955-ben. Múltunk 1992.4.
Romsics Ignác: Magyarország története a XX. században. Osiris Kiadó, Budapest, 1999.
George H. Stein: Geschichte der Waffen SS..Atheneum/Droste Taschenbücher Geschichte 1978
Szakács Sándor – Zinner Tibor: A háború „megváltozott természete” Genius Gold Kiadó, Budapest, 1997
Szenti Tibor: Parasztvallomások, Gondolat Kiadó, Budapest, 1985
Tál Gizella – Raffai István (szerk.): Neházsorsúak. Magyarok szovjet rabszolgaságban. Sára Sándor dokumentumfilmje tanulmányokkal. Új Horizont, 2006
Tóbiás Áron szerk.: In memoriam Nagy Imre. Emlékezés egy miniszterelnökre. Szabad Tér Kiadó, Budapest 1989
Török Bálint: Farkas esz meg, medve esz meg… Szent – Iványi Domokos és a Magyar Függetlenségi Mozgalom, Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem, Basel – Budapest, 2004
T.Varga György: A rabmunkáltatás rendszere. In: Rubicon 2002/6-7. szám
[i] Bank Barbara – Őze Sándor 2005, Erdmann Gyula, 1990, Fehér István 1988, Füzes Miklós 1992, Hambuch Vendel 1988.
[ii] Az első megpróbáltatás: a magyarországi németek kollektív büntetésként élték meg, hogy a németek megszállókként 1944 márciusát követően szabad kezet kaptak az SS alakulatokba történő besorozásukra. Azok útja, akik az „önkéntes belépést“ megtagadták, a koncentrációs táborokba vezetett. A koncentrációs tábort túlélő és Magyarországra visszatért németek sorsa megegyezett az erőszakkal besorozottakéval. Háborús bűnösként vagyonelkobzásra ítélték őket.
[iii] Az elsősorban németeket sújtó szervezett deportálást meg kell különböztetnünk az ország egész területén zajló „hadifogoly” szerzéstől.
[iv] Erdmann Gyula 1990, 12. old.
[v] „malenkij robot“
[vi] Ezért a nemzetközi joggal ellentétes munkavégzésre kötelezéssel kapcsolatban a Szovjetúnió és utódállamai sosem fizettek kárpótlást azoknak, akiket jogalap nélkül dolgoztattak. A nemzetközi jogi szabályozásnak erre a kérdésre választ kellene adnia, vagy a meghurcoltaknak kellene ezt kikövetelni.
[vii] MOL XIX-A 1 doboz
[viii] MOL XIX-A-e 4. doboz idézi Palasik Mária, 2000, 76-77 old.
[ix] 1945 évi VI: törvénycikk a nagybirtokrendszer megszüntetése és a földmíves nép földhözjuttatása tárgyában kibocsátott kormányrendelet törvényre emeléséről.
[x] George H. Stein, 1978
[xi] Hans Werner Neulen, 1985
[xii] A németséget ért hatodik kollektív büntetés az 1949 után hazatért egykori német hadifoglyok internálása a tiszalöki és kazincbarcikai táborokba.
[xiii] 12.200/1947. Korm. számú rendelet a magyarországi német lakosság Németországba áttelepítéséről szóló 12.330/1945. M. E. számú rendelet, valamint az ezzel kapcsolatos egyéb rendeletek módosításáról, kiegészítéséről és összefoglalásáról
A magyar köztársaság kormánya a követezőket rendeli:
1. § (1) Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár,
a) aki az 1941. évi népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vallotta magát;
b) aki a Volksbundnak tagja volt;
e) aki valamelyik fegyveres német alakulatba (SS., stb.) önként belépett;
d) aki magyarosított nevét német hangzásura változtatta vissza.
10. § A jelen rendelet értelmében Németországba áttelepülésre kötelezett személynek az az ingó és ingatlan vagyona, amely a 12.330/1945. M. E. számú rendelet 3. §-a, illetőleg a jelen rendelet 8. §-ának (1) bekezdése értelmében zár alá vettnek tekintendő, az áttelepülési kötelezettség megállapításával egyidejűleg - amennyiben a 4.300/1947. M. E. számú rendelet 3. §-a értelmében még nem történt volna meg - tehermentesen az államra száll át és a Földbirtokrendező Alap állagához tartozik. Kivétel az az ingóság, amelyet az áttelepülésre kötelezett személy Németországba való áttelepülés esetén magával vihet [8 § (3) bek.].
8. § (1) Az áttelepülésre kötelezett személyek - tekintet nélkül arra, hogy az ország területén, vagy azon kívül tartózkodik - minden ingatlan és ingó vagyonát zár alá vettnek kell tekinteni. A zár alá vett készletekből (élelmiszer, takarmány, tüzelő, stb.) a tulajdonos (birtokos) csak a rendes háztartási és gazdasági szükségletnek megfelelő mennyiséget használhatja fel.
(2) A zár alá vettnek tekintendő, de még nem leltározott vagyont leltározni kell. A leltározás tekintetében az 5.300/1947. M. E. sz. rendelet 8. §-a (1) és (2) bekezdésének rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni.
(3) Azt, hogy az áttelepítésre kötelezett milyen ingóságait viheti magával, a belügyminiszter rendelettel állapítja meg.
[xiv] Bank Barbara – Őze Sándor, 2000, 24. old.
[xv] BML XXI. 3. Alispáni iratok 1948.2.
[xvi] Részlet a Schmidt Jenőnével 2001-ben készített interjúból
[xvii] MOL M-KS-276.f 54.cs. 82. öe. 1950. január. 10-i jegyzőkönyv
[xviii] ÁBTL V-16434 Bodó István és társai ügye
[xix] MOL M-KS-276.f 54.cs. 82. öe.
[xx] Orgoványi István: A déli határsáv 1948 és 1956 között. In: Tóth Ágnes (szerk.): Bács- Kiskún megye múltjából. Évkönyv. 17. Kecskemét, 2001.
[xxi] Objektum (vonal) dosszié - A kémelhárítás, a belső reakció elhárítása, a büntetésvégrehajtás, a határőr-felderítés és a fegyveres erőknek a katonai elhárításhoz tartozó szerveinél parancsokban, utasításokban meghatározott objektumokra (intézmények, üzemek stb.), illetve egyes meghatározott témákra (ún. vonalakra) vonatkozó adatok összegyűjtésére szolgáló dosszié. (ÁBTL Tájékoztató)
[xxii]MOL- XIX-K-7c
[xxiii] MOL M-KS-276f – 65.cs. – 183. öe., ÁBTL A - 287
[xxiv] MOL M K-S 276 f. 65. cs. 184. öe
[xxv] ÁBTL Á-505
[xxvi] Hantó Zsuzsa: Az 1950-es évek törvénysértései. In: Kövesdy Zsuzsa –Kozma László (szerk.) Élned, halnod…Kairosz Kiadó, Budapest, 2005. 25-28. old.
[xxvii] Palasik Mária, 2000, 324. old.
[xxviii] MOL XIX-B-1-j 42. d., 0012
[xxix] Kun Miklós, 2000
[xxx] pl.: 1946. évi XIII. tc. és az 1946. évi XX. tc. a villamos-művek államosításáról, a 23.550/1946. ME. Számú rendelet a nehézipari vállalatok állami kezelésbe vételéről vagy pl. az 1948. évi XIII. tc. a bauxitbányászat és az alumíniumgyártás állami tulajdonba vételéről stb.). Az 1947. évi XXX. tc. rendelkezései alapján vették állami tulajdonba a Magyar Nemzeti Bank és a Pénzintézeti Központ magyar tulajdonú részvényeit.
[xxxi] 13100/1948. Korm számú. rendelet és a 330100/1948. FM számú rendeletek
[xxxii]Ha a bérlő saját tulajdona és bérleménye a 40 holdat meghaladta, az e feletti területeket ki lehetett sajátítani. Akiknek nem a mezőgazdaság volt az élethivatása, 5 katasztrális holdnál húzták meg a kisajátítási határt. Így biztosították az 1945-ös földreformból kimaradt földmunkások elő-haszonbérleti jogát.
[xxxiii] 1948 nyarán lényegi változások kezdődtek a magyar agrárgazdaságban. Sztálin Rákosihoz írt sürgető levelében figyelmeztette leghűségesebb tanítványát, hogy a szocializmust a falvakban is fel kell építeni. A szocializmus a kollektivizálást, azaz a kolhozok és nem a termelő szövetkezeti csoportok létrehozását jelentette. Rákosi ezt követően az 1948. évi. augusztusi kecskeméti beszédében hirdette meg a kollektivizálást. A kolhozok létrehozása nem gazdaságpolitikai döntés, hanem külső kényszer következménye volt.
[xxxiv] Kollektyvnoje hozjajsztvo. Ezért használom a hivatalon földbérlő- és termelőszövetkezetek mellett a kolhoz fogalmát, a szövetkezetet a továbbiakban idézőjelbe teszem.
[xxxv] Az 1967. Évi IV. törvény lehetőséget biztosított a paraszti földmagántulajdon bekebelezésére és a szövetkezeti földtulajdonjog és ugyanakkor a korlátozott "személyi földtulajdonjog" létrehozására.
[xxxvi] 4113/1949. (VI.26.) Korm. számú rendelet
[xxxvii]. Görgey Gábor: Adria szirénje, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999, 25-26. old.
[xxxviii]Esterházy Péter: Harmonia cealestis. Magvető Kiadó, Budapest, 2000, 573., 675. old.
[xxxix] Pallavicini Andrássy Borbála kitelepítési és 1956-os naplója. Gondolat Kiadó, Budapest, 1990, 20. old.
[xl] „Vannak köztünk egyesek, akik a szocialista humanizmus elvét helytelenül értelmezik. E megtévedt társaink néhány órával ezelőtt, hamis szentimentalizmusuktól vezettetve gyűjtést rendeztek egy áruló feleségének javára. Hadd mondjam ki nyíltan és félreérthetetlenül, elvtársak: az árulónak nincs felesége, az árulónak nincs gyermeke, az árulónak nincs családja – az áruló dögöljön meg pereputtyával együtt.” In: Faludy György, 1987, 289-290. old. Az áruló Justus Pál, aki országgyűlési képviselő, a Szociáldemokrata Párt felszámolása után a rádió igazgatójává nevezték ki. Az 1949-es Rajk per VIII. rendű vádlottja, akit a Népbíróság különtanácsának tagjai dr. Jankó Péter tanácselnök vezetésével 1949 szeptember 24-én hirdetett ítélet életfogytiglani fegyházra kényszerített.
[xli] MOL-M-KS-276f 52 cs.4 öe.
[xlii] Török Bálint, 2004, 47. old.
[xliii] Esterházy Lujza, 1991, 230. old.