Horváth Attila - Kommunista jogalkotás 1945-1949

A szovjet hadsereg – Sztálin utasítását követve – nem felszabadítóként jött Magyarországra.1 Erről tanúskodott a szovjet hivatalos szóhasználat is: még a Budapest elfoglalásáért kiadott érem hátoldalán is a „bevétel” szó szerepelt. (Ezzel szemben Prága esetében a „felszabadulás” kifejezést használták.)Bulgáriát, Csehszlovákiát, Kelet-Németországot, Lengyelországot, Magyarországot és Romániát formálisan nem kebelezték be, de szuverenitásukat megszüntették. Az egyes országok vezetőit Moszkvában nevezték ki, az államigazgatás, illetve a fegyveres erők irányítói mellé „szovjet tanácsadókat” küldtek. A csatlós országok területén a szovjet katonák és pártvezetők úgy közlekedtek, mintha az adott ország is a Szovjetunió része lenne. Ma már közismert Sztálin kijelentése, amit Milovan Ðilasnak2 mondott: „Ez a háború eltér a múltbéli háborúktól, ha valaki területet foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti saját társadalmi rendszerét. Ahova hadserege eljut, ott saját rendszerének szerez érvényt. Másképp nem is volna lehetséges.”3 Így történt Magyarországgal is.

 

A szovjet katonai megszállás időszaka a következő szakaszokra osztható:

Harcoló csapatok: 1944. szeptember 22-étől 1945. április 11-éig Magyarország kettős katonai megszállás alatt állt. Folyamatos hadszíntér, harcoló hadseregek összeütközéseinek a terepe volt. A Vörös Hadsereg hadműveletei nyomán jórészt szétesett a korábbi államigazgatás. A front mögötti terület újjászervezése, így az Ideiglenes Nemzeti Kormány felállítása is a harcoló csapatok minél tökéletesebb ellátása érdekében történt. A szovjet hadsereg az ország összes erőforrását ennek rendelte alá. Már ebben a szakaszban elkezdődtek a szovjet hatóság részéről a megtorló akciók, illetve azok az intézkedések, amelyek a totális diktatúra kiépítését készítették elő.4

 

Szovjet katonai megszállás (1945. január 2.–1947. szeptember 15.). A fegyverszünetet Magyarországnak minden megjegyzés és feltétel nélkül alá kellett írnia. (Az 1945. évi V. tc.-kel törvénybe is iktatták.) Ennek alapján, Magyarországon a békeszerződés aláírásáig a szovjet hadsereg állományából egy ún. Szövetséges Ellenőrző Bizottságot hoztak létre, amely ellenőrizte a fegyverszüneti feltételek végrehajtását. Ebben a szervezetben az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság képviselői tulajdonképpen csak megfigyelői státuszt kaptak. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság K. J. Vorosilov,5 a Vörös Hadsereg marsallja, a Politikai Bizottság tagja korlátlan hatalmú vezetésével működött. A szovjet megszálló hatóság hatáskörrel rendelkezett a kormány tagjai, illetve a köztársasági elnök kinevezése vonatkozásában, politikai utasítások, a pártok működésének engedélyezése, újságok kiadásának jóváhagyása, a rádióállomások, a posta, a távíró, a távbeszélő működtetésének engedélyezése és ellenőrzése, ki- és beutazások terén. A Szövetséges Ellenőrzési Bizottság szerteágazó feladatait, több százezer megszálló katona közreműködésével, központi, kerületi, megyei, városi és üzemi hálózattal, emellett Vorosilov hatalmas irodájának segítségével tudta ellátni. Még hírszerző és igazgató apparátussal is rendelkeztek. Különböző osztályokat, szakszervezeteket, intézményeket állítottak fel, amelyek meghatározott gazdasági, politikai területeket ellenőriztek. A hatalmas hadsereg és apparátus költségeinek fedezetét a magyar államnak kellett állnia, amely 1945–1946-ban meghaladta a nemzeti jövedelem 30%-át. Mindemellett a Szövetséges Ellenőrző Bizottság operatív módon is beavatkozott a magyarországi viszonyokba. Kiterjesztették a magyar állampolgárokra a Szovjet Büntető Törvénykönyvet, és az 58. cikkely alapján tömegesen tartóztattak le és ítéltek el ártatlan embereket (például Páter Kis Szalézt6 halálra ítélték és kivégezték).

 

„Az ausztriai szovjet megszállási övezettel való közlekedési vonalak fenntartására szükséges katonai egységek.” (1947. szeptember 15.–1955. május 15.). A párizsi békeszerződés révén a Szövetséges Ellenőrző Bizottság hivatalosan megszűnt, és Magyarország elvileg visszanyerte önállóságát. Valójában az ország katonai megszállása tovább folytatódott, hiszen a békeszerződés 22. cikkelyének első bekezdése szerint az Ausztriával megkötött békeszerződés hatályba lépéséig a Szovjetunió olyan csapatokat állomásoztathat Magyarországon, amelyek biztosítják az ausztriai szovjet megszállási övezettel az összeköttetést.7 A békeszerződés nem szabályozta, hogy milyen fegyvernemű és létszámú csapatoknak, milyen útvonalakat kell biztosítania. Így a szovjet csapatok a nemzetközi jog felhatalmazása alapján jóval nagyobb létszámú katonai egységeket tartottak Magyarországon, mint amire egyébként az útvonalak biztosítása érdekében szükségük lett volna. Ezt a feladatot ugyanis néhány ezres kontingens is megfelelően elláthatta volna. A valóságban azonban ennél jóval nagyobb létszámú, egyes források szerint 4 hadosztálynyi szovjet erő (két lövész hadosztály, egy bombázó és egy vadászrepülő hadosztály) állomásozott Magyarországon.8 A szovjet hadsereg elszállásolása, lövő- és gyakorlóterei, repülőterei érdekében laktanyákat, területeket foglaltak le. A tényleges létszámról és a fegyverekről a magyar hatóságok szinte semmilyen tájékoztatást nem kaptak.

 

A szovjet megszállás alá került ország tehát elvesztette szuverenitását, de a totális diktatúrát, kül- és belpolitikai okokból, 1945 és 1949 között fokozatosan vezették be, miközben teljes mértékben felszámolták a demokratikus intézményeket, a magántulajdonon alapuló piacgazdaságot és a civil társadalmat. Már ebben az átmeneti korszakban, amikor látszólag szabad választásokat tartottak és még több párt is bekerülhetett a parlamentbe, a Rákosi Mátyás által vezetett Kommunista Párt, a megszálló hatóságok hathatós támogatásával egymás után taktikázással és zsarolással olyan törvényeket fogadtattak el és jogszabályokat alkottak, amelyek egyrészt elősegítették a hatalom átvételét, másrészt a „fordulat éve” után kialakított diktatúra alapjává válhattak. A polgári demokráciát képviselő pártokkal és politikusokkal szemben az ún. szalámi taktikát alkalmazták, a papokkal, szerzetesekkel szemben pedig egyre nagyobb mértékben hozták a különböző diszkriminatív intézkedéseket. 1945 kora tavaszától kezdve egyre több törvénytelen letartóztatást, fogva tartást, rendőrhatósági intézkedést és bírói ítéletet foganatosítottak. Több ezer koncepciós pert konstruáltak.

 

2. A koncepciós perek fogalma és típusai

Koncepciós pernek nevezzük azokat a büntetőeljárásokat, amelyekben a politikai cél elérése érdekében jogsértő módon, megalapozatlanul, bűnösség nélkül hoznak elmarasztaló ítéletet. Az egész eljárást egy központból irányítják: a tényállás vagy egy fikcióra épül, vagy konstruált, manipulálják a bizonyítékokat, anyagi jogi és eljárásjogi szabályok megsértésével, vagy amorális jogszabályok segítségével bonyolítják le a pert. A végső cél: a vélt vagy valós ellenfelekkel való leszámolás és a társadalom folyamatos fegyelmezése, megfélemlítése. A koncepciós perek irányítói a közvéleményt is manipulálni próbálták, igyekeztek a tömegek hangulatát az elítéltek ellen fordítani. A koncepciós per tehát végső soron nem igazi per, mert hiányzik a kontradiktórius jelleg, a terheltnek esélye sincs arra, hogy igazságosan járjanak el vele szemben.9

 

Bár a koncepciós perek célja a vélt és valós politikai ellenfelek likvidálása, bebörtönzése volt, mégis tömegesen ítéltek el a rendszerhez hű, vagy a politikával egyáltalán nem foglalkozó állampolgárokat is. Így vált totálissá a terror. Az egyszeri kétkezi dolgozóktól kezdve a vezető állásokat betöltő személyekig bezárólag senki sem érezhette biztonságban magát. A koncepciós perek tehát nem egyedi jogsértések, hanem a terror szerves része. A koncepciós pereket többnyire az alábbi forgatókönyv szerint folytatták le: Az erre irányuló utasítás leginkább a pártvezetés részéről történt. Rákosi Mátyás még visszaemlékezéseiben is elismerte: „A kezdeményezés az én időmben a főtitkár funkciójának elengedhetetlen és szerves része volt.”10 Az illetékes szervek tudomására hozták, hogy milyen büntetőeljárásokra van szükség, azokat milyen számban és a társadalom mely része (vagy konkrét személyek) ellen kívánja lefolytatni, egyúttal azt tudatosítva, hogy milyen büntetést vár a bíróságtól. Jól illusztrálja ezt a gyakorlatot az Igazságügyi Minisztérium egyik leirata: „Vizsgálataim során megállapítottam, hogy a bíróságok távolról sem megfelelő eréllyel üldözik spekulánsokat, a hozott határozatok nagy számban enyhék, és mutatják, hogy bíráink még mindig nem ismerték fel az ilyen cselekmények társadalomra veszélyességének fokát…. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége november 29-i ülésén Gerő Ernő elvtárs nyomatékosan kihangsúlyozta, hogy kemény megtorló intézkedésekre van szükség…”11 Mindemellett a kor viszonyaira jellemző módon a hatóságok is igyekeztek elébe menni a hatalom elvárásainak, amit nagymértékben megkönnyített a pártfunkcionáriusok és a civil lakosság egyes tagjai köréből jelentkező tömeges méretű feljelentések is.

 

A pereket, különösen a kirakatpereket, mindig végigkísérte egy korábban ismeretlen intenzitású sajtókampány. A legkülönbözőbb formában: vezércikk, tudósítás, „olvasói levelek”, regények, novellák, versek, alkalmi csasztuskák stb. útszéli hangnemben követelték a vádlottakkal szembeni minél kíméletlenebb eljárást és ítéletet. Leírták pl. a letartóztatott korábbi nevét, ezzel is az idegengyűlöletet, antiszemitizmust sugallták. Minden eszközzel igyekeztek lejáratni a vádlottakat. Az Új Szó, a szovjet hadsereg magyarországi lapja így jellemezt a letartóztatott P. Kiss Szaléz kapucinus szerzetest: „…jól ápolt, kövérkés, feminin, beteges hajlamú páter”.12 A Pócspetri-ügyben elítélt Asztalos János plébánosról a Szabad Nép tudósításából megtudhatjuk, hogy minden hónapban 1200–1400 forint volt az italszámlája és 800–900 forintot költött édességre.13 Faludi György visszaemlékezésében leírta, hogy Déry Tiborral egymás mellett ültek a Pócspetri-per tárgyalásán: „A napnál világosabb volt, hogy a pap ártatlan, de amikor kijöttünk a teremből, Déry csak annyit mondott: „Írok egy cikket a bitang papról.” Így született meg Déry Tibor: A porban című műve.14 A Rajk-per idején az újságírók egymással versenyeztek, hogy ki tudja még alpáribb stílusban követelni a vádlottak likvidálását. Kónya Lajos még egy verset is írt a perről.15

 

A politikai rendőrség az elvárásoknak megfelelően elkészítette az ún. nyomozati tervet, ami aztán egészen az ítélet kiszabásáig meghatározta az egész büntetőeljárást. A nyomozati terv alapján véglegesítették, hogy kik lesznek a vádlottak, kik pedig a tanúk. A tanúk a legtöbb esetben megbízható káderek, vagy megzsarolt, megfélemlített emberek, akik egy másik perben szintén vádlottak lettek. A fontosabb perekben a vádlottak kiválasztásánál az ún. amalgámozás módszerét alkalmazták. Ezt a fogalmat még Fouiquer-Tinville,16 a jakobinus terror államügyésze találta ki azzal, hogy a vádlottakat különböző bűnözőkkel hozta kapcsolatba. „A per vádlottjait >>amalgám<< (sic!) módszerrel kell kiválogatni…”17 – hangzott el 1951. május 4-én a Magyar Dolgozók Pártja titkárságának ülésén. Találóan fogalmazta meg az amalgámozás ávós módszerét Károlyi Márton:18 „…ha egy embert ki akartak nyírni, egy bandát hoztak létre köré.”19 Ezután kitaláltak egy olyan tényállást, amely alapján az ügyész vádat emelhetett, és a bíróság meghozhatta az ítéletét. Ilyenkor a konstruált ügyet a büntető törvénykönyv valamelyik szakaszához rendelték hozzá, vagy amorális jogszabályok könnyítették meg feladatukat. A nem túlzottan művelt ávósoknak nagy erőfeszítéssel sikerült kitalálni különböző állam elleni összesküvéseket, kémkedéseket stb. Így lehetett pl. az amerikai titkosszolgálat tisztje Edgar Allan Poe, a franciáé Gay-Lussac.20

 

A bírósági szakasz a koncepciós per legkevésbé jelentős része. Sokszor futószalagon hozták az ítéleteket. A vádlottak védekezését meg sem hallgatták, az esetleges mentő tanúkat be sem idézték. Amikor mégis előfordult, hogy egy bátor ember tanúvallomásában elmondta: „Szemtanúja voltam annak, amikor Dancs György főhadnagy V. Z. lakásán elrejtette a szekrény mögé a házkutatásnál megtalált pisztolyt.”, a rögtönítélő bíróság maga cáfolta meg a tanú állításait: „Fel sem tételezhető tehát, hogy Dancs György rendőrnyomozó főhadnagy helyezte el… rendőrségünknek nincs szüksége arra, hogy bárki ellen is ilyen egészen együgyű és ponyvaregénybe illő módon koholjon és szerezzen bizonyítékot.”21 Gyorsan felolvasták a már előre elkészített ítéletet. A koncepciós pereket mind módszerében, mind pedig külső formájukban többféleképpen bonyolították le.

 

Konstruált perek 

Ezeknél a pereknél a forgatókönyv elkészítésekor fordított sorrendet alkalmaztak. Először a politikai vezetés vagy a politikai rendőrség kitalálta a koncepciót: kit és milyen tényállás alapján kell elítélni. Ezután indították meg a gyanúsított ellen az eljárást, gyűjtötték össze a hamis bizonyítékokat, kényszerítették ki a beismerő vallomást, készítették el a vádiratot és végül az ítéletet. Az ítéletek ilyenkor idegen hatalom részére történt kémkedésről, a fennálló rendszer elleni összeesküvésről, izgatásról, deviza-bűncselekményről szóltak, esetleg árufelhalmozással és spekulációval vagy kuláksággal vádolták őket. Az egyszerű állampolgárok ellen lefolytatott tömeges eljárásnál gyors és hatásos módszert alkalmaztak. Házkutatás esetében fegyvert vagy valutát „találtak náluk”, vagy ami még ennél is egyszerűbb megoldásnak bizonyult, elítélték őket „tiltott határátlépés kísérletéért.” Sokakat nem politikai, hanem valamilyen köztörvényes bűncselekménnyel vádoltak meg. Feladatukat megkönnyítette a Szovjetunió főügyészének az a tanítása, amely szerint a bíróságokat nem kell minden esetben a tárgyi bizonyítékok megállapítására kötelezni, az ítélet meghozatalához elégséges a tényállás valószínűsítése is.

 

A tényállás többé-kevésbé valós elemekből áll, de a jogi minősítés hamis 

Ide tartoznak azok az ügyek, ahol a vádlott ténylegesen elkövette a tényállásban leírt cselekményt vagy a bűncselekményt. Ilyen esetben a cselekményt bűncselekménynek minősítették. Ilyen esetek voltak, amikor különböző politikai szervezetekben, szerveződésekben résztvevőket ítéltek el. Lásd: az ún. köztársaság ellenes összeesküvést.22 A politizálást, néhány személy kapcsolatrendszerét államellenes összeesküvésnek minősítették.

 

Méltánytalanul súlyos ítéletek

Ezekben az esetekben a vádlott tényleg elkövetett valamilyen csekély súlyú bűncselekményt, amiért egy demokratikus berendezkedésű országban egészen enyhe büntetést szabnának ki, de a szocialista országokban politikai okokból akár a legsúlyosabb büntetéssel sújtották, akár halálra is ítélhették őket. Lásd: az ún. gyújtogató kulákok ügyeit.23

 

Amorális jogszabályok alapján hozott ítéletek 

A szocialista országokban jó néhány olyan jogszabályt alkottak, amelyek ellentétesek a nemzetközileg elismert jogelvekkel, az alapvető erkölcsi normákkal. Ezek a jogszabályok olyasmiért büntették az elítélteket, amelyek egy demokratikus berendezkedésű országban nem számítanának bűncselekménynek. Így aztán e jogszabályok alapján akár valódi tényállás és „jogszerű eljárás és ítélet” alapján is megbüntethették az állampolgárokat. Ezen jogszabályok között a leghírhedtebb a szovjet büntető törvénykönyv 58. §-a szellemében megalkotott 1946. évi VII. tc. volt, amely az államrend védelméről szólt. A legszélsőségesebb bírói jogalkalmazást lehetővé tevő jogszabály szerint a bűncselekményt meg lehetett valósítani jogellenesség nélkül is és nem volt szükséges erőszakos cselekmény elkövetésére, sőt elegendő volt a békés átalakulásra irányuló szándék vagy az erre célzó beszélgetés stb. is. A bíróságok jogértelmezése szerint a szándék célzat nélkül is elegendő. A bűncselekményt az is elkövette, aki pusztán csak résztvevője volt valamilyen szervezetnek, de ezen kívül nem csinált semmit sem. Esetleg még a szervezet valódi céljával sem volt tisztában. Az ilyen esetekre hosszú tartamú szabadságvesztést vagy halálos ítéletet is kiszabhattak. Az 1989-ben kinevezett kormánybizottság jogász albizottsága szerint a legtöbb koncepciós elemet tartalmazó eljárást az 1946. évi VII. tc. alapján folytatták le.24

 

Büntetni rendelték ezentúl a fennálló államrend elleni izgatást is. Ezt a bírói gyakorlat szerint a legváltozatosabb módon lehetett megvalósítani: pl. magánlevélben, baráti beszélgetés közben, külföldi sajtótermék továbbadásával, külföldi rádióadás hallgatásával, vagy „tréfás színben feltűnő kijelentésekkel” (politikai viccek). Az izgatás bűncselekményének a megvalósításakor elegendő pusztán a lehetőség a fennálló rend elleni gyűlölet keltésére. A kijelentésnek pedig nem kell kifejezetten a politikai rendszer, hanem elegendő annak megjelenítői, pl. a kormány, a párt, a pártvezetés, vagy valamilyen intézkedés, program ellen irányulnia. Ennek megfelelően nem kritizálható a beszolgáltatás, a téeszesítés stb. Nem vonhatók kétségbe a korábban született bírósági ítéletekben leírtak sem. Az 1946. évi VII. tv. révén 500 személyt ítéltek halálra és 38 ezer embert ítéltek el Magyarországon.

 

3. Az ún. szalámi taktika és a kiépülő diktatúra egyes jogintézményeinek létrehozása

 

A magyar politikai rendőrséget a szovjet titkosszolgálat irányításával, mintegy az NKVD „fiókszervezeteként” hozták létre már 1945 januárjától kezdve.

A Szovjetunió rendszeresítette a világ legnagyobb létszámú és felszereltségű titkosszolgálatát, amely ennek megfelelően a legszélesebb körű jogosítványokkal és hatáskörrel rendelkezett. Ehhez képest a CIA (Central Intelligence Agency = Központi Hírszerző Ügynökség) jóval kisebb és jelentéktelenebb szervezetnek tűnt.25

A szovjet politikai rendőrséget Lenin a legnagyobb titoktartás mellett, a hírhedt cári Ohrana26 mintájára hozta létre 1917. december 7-én. (Az 1917–1918. évi törvények és rendeletek gyűjteményében egyetlen jogszabály sem található róla.) Mégis lényegesek a különbségek: az Ohrana gyorsított eljárással kötél vagy golyó általi halálra csak parasztfelkeléskor ítélhetett embereket, vagy akkor, ha statáriumot vezettek be. A politikai foglyok Szibériába való deportálása csak bírósági ítélettel volt lehetséges. III. Sándor cár uralkodása alatt mintegy 4000 személyt tartottak fogva és hallgattak ki politikai bűncselekmény miatt, ám közülük csak keveset végeztek ki. Az 1860-as évek közepétől az 1890-es évek közepéig összesen 44 kivégzést hajtottak végre Oroszországban, valamennyit a cári család vagy a kormány tagjainak meggyilkolása vagy ellenük irányuló merénylet miatt.27

 

A CSEKA elnevezés egy mozaikszó: Vszerossziszkaja csrezvicsajnaja komisszija po porbe sz kontrrevoljucijeji szabotazsem = Összoroszországi Rendkívüli Bizottság az Ellenforradalom és Szabotázs Elleni Harcra.

 

A CSEKA-ban nem volt semmilyen hagyománya a törvényességnek, a testület tagjainak nem kellett követniük a fennálló jogszabályokat, nem kellett együttműködniük a rendőrséggel, bíróságokkal, ügyészségekkel vagy az igazságügyi népbiztossal. Lenin titkos utasításait egyetlen példányban kapták meg és azt a végrehajtás után rögvest meg kellett semmisíteni.

A CSEKA vezetőjévé az Ohrana börtöneit többször is megjárt, fanatikus forradalmárt, Feliksz Dzserzsinszkijt28 nevezték ki, aki a Népbiztosok Tanácsában így fejtette ki programját: „Ne gondolják, hogy a forradalmi igazságszolgáltatás formáit fogom keresni, semmi szükségünk most igazságszolgáltatásra. Most harcolni kell, test test ellen, élethalálharcot kell vívni, az győz, aki életben marad!”29 A Népbiztosok Tanácsa 1918. február 21-i rendelete lehetővé tette, hogy a CSEKA az „ellenséges ügynökökkel, spekulánsokkal, kártevőkkel, huligánokkal, ellenforradalmi agitátorokkal és német kémekkel” szemben bírói ítélet nélkül is eljárhasson és leszámolhasson velük. 1918. szeptember 5-én a Lenin által meghirdetett vörös terrort kellett végrehajtania a CSEKA-nak. A Krasznaja Gazeta, a Vörös Hadsereg lapja erről az alábbiakat írta: „Irgalom nélkül, kímélet nélkül, számolatlanul fogjuk megölni az ellenségeinket. Pusztuljanak ezrével, fulladjanak bele saját vérükbe. Lenin véréért […] ömöljön a burzsoázia vére – ömöljön még több vér, amennyi csak lehetséges.”30 Ennek megfelelően Dzerzsinszkij az alábbi utasítást adta embereinek: „Gyűjtsetek össze annyi elszánt embert, amennyit csak tudtok, akik képesek megérteni, hogy a tömegek ellhallgatása céljából semmi sem olyan hatékony, mint egy fejbe eresztett puskagolyó.”31

 

A polgárháború alatt a CSEKA körülbelül 250.000 kivégzést hajtott végre, s emellett barbár módon megkínozták a letartóztatottakat: Harkovban lenyúzták a bőrt az emberek kezéről, Voronyezsben a meztelen foglyokat szöggel kivert hordóban pörgették, Poltavában a papokat karóba húzták, Odesszában az elfogott fehér tiszteket deszkához kötözve csúsztatták be lassan a felfűtött kemencébe, Kijevben a foglyok testére ketrecben patkányokat engedtek.32

 

Lenin 1922 februárjában átalakította a CSEKA-t, amelyet ettől fogva a Belügyi Népbiztosság mellett működő Állami Politikai Főnökségnek neveztek (Goszudarsztvennoje Polityicseszkoje Upravlenie pri Narkomatye Vnutrennyih Gyelo, azaz GPU). A Szovjetunió megalakulása után OGPU néven (Egyesített Állami Politikai Hatóság) össz-szovjet rangra emelték és a tagköztársaságok GPU-it is ennek a szervezetnek rendelték alá. Egyúttal kiemelték a Belügyi Népbiztosság keretei közül és közvetlenül a Népbiztosok Tanácsának felügyelete alá helyezték. Valójában Lenin és a Politikai Bizottság irányította az OGPU-t. 1934-től GUGP-ként újra alárendelték a Belügyi Népbiztosságnak (NKVD), 1941-től Állambiztonsági Népbiztosság (NKGB) néven működött tovább, majd 1946-ban átkeresztelték Állambiztonsági Minisztériummá (MGB). Végül Berija likvidálása után, 1954. március 13-án jött létre a szovjet rendszer fennállása végéig működő Állambiztonsági Bizottság (KGB).33

 

A név és az államigazgatáson belül kijelölt helye tehát sokat változott, de feladata és tevékenysége Sztálin haláláig nem. Politikai, gazdasági bűncselekmények, „banditizmus”, „gyanús egyének”, száműzött állampolgárok tartoztak a hatáskörébe. Eljárása során saját hatáskörében halálos ítéletet is hozhatott. Koncentrációs táborok egész hálózatát működtették (GULAG), amelyek közül leghírhedtebbek a sarkkörön túli „különleges rendeltetésű északi táborok” voltak, amelyekben igen sok ember pusztult el. A legtöbb esetben nem is konkrét cselekményük miatt tartóztatták le az embereket, hanem inkább megadott „tervmutatók” alapján végeztek ki, illetve zártak táborokba milliókat.

 

Az állambiztonsági szervezet a szovjet típusú rendszer olyan konstans jelensége volt, amely nemcsak a rendszer vélt vagy valós ellenfeleivel szemben lépett fel, hanem váltakozó intenzitással, de általános érvénnyel ellenőrizte az egész társadalmat. Ezért Magyarországon is a hatalom megszerzése, majd megtartása érdekében szintén kiépítették a szovjet mintájú politikai rendőrséget.

 

Ennek megfelelően definiálta a Magyar Dolgozók Pártja Központi vezetőségének Titkársága az Államvédelmi Hatóságot: „Az ÁVH a proletárdiktatúra védelmének és megszilárdításának egyik legfontosabb szerve. Az ÁVH a proletárdiktatúra rendszerében betöltött fontos szerepe miatt a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének az állami gépezetben működő szerve. Feladata, hogy a párt Politikai Bizottságának utasítása szerint harcoljon a munkásosztály ellenségei ellen. Az ÁVH pártunk kezében olyan kiváló fegyver kell hogy legyen, amely a munkásosztály hatalma, vagy pártunk ellen irányuló minden ellenséges akciót idejében és sikeresen meg tud hiúsítani.”34

 

A fenti idézetből egyértelműen kiderül, hogy a magyar államvédelmet, a legfelsőbb pártvezetés, azon belül is Rákosi Mátyás vezette. Erről tanúskodik Farkas Vladimir:35 „Közel tíz év alatt, amíg az államvédelmi szerveknél dolgoztam, soha sem tapasztaltam, hogy az egy állami szerv lenne. Ez a szerv bármilyen nevet viselt is, a pártnak és az azon belül is személyesen Rákosi Mátyásnak volt egy különleges erőszakszervezete az államapparátuson belül, helyesebben azon felül.”36

 

Mindehhez még annyit kell hozzátenni, hogy a biztonsági szolgálatnál leplezték a legkevésbé, hogy szovjet „tanácsadók” irányításával működik, és a vezetők jelentős részét is a Szovjetunióban képezték ki.37

 

1945 januárjában Budán még dörögtek a fegyverek, amikor Pest elfoglalásának napján, január 18-án megalakult a Politikai Rendészeti Osztályt szervező csoport, Péter Gábor38 vezetésével. Hivatalosan február 2-án jött létre a Belügyminisztérium Politikai (Rendészeti) Osztálya, amelybe csak megbízható kommunistákat vettek fel. Erről Rákosi Mátyás így nyilatkozott: „Egyetlen hely volt, amelynek vezetését pártunk az első perctől kezdve magának követelte, és ahol semmi néven nevezendő megoszlásban, koalíciós számarányba nem ment bele: ez az Államvédelmi Hatóság volt. […] Keményen kézben tartottuk, s gondoskodtunk róla, hogy a demokráciáért folytatott harcnak biztos és éles fegyvere maradjon.”39

 

Míg a Magyar Kommunista Párt Központi Bizottsága Péter Gábort nevezte ki, addig a Debrecenben ülésező Ideiglenes Kormány Tömpe András vezetésével hozott létre egy nyomozócsoportot. A kezdetben párhuzamosan működő és egymással is rivalizáló két Politikai Rendészeti Osztályt (a budapesti és a vidéki politikai rendészeti osztályt) 1946 októberében belügyminiszteri rendelettel egyesítették. Így jött létre a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztálya (ÁVO) Péter Gábor vezetésével (535.059/1946. BM sz. rendelet).

 

A szovjet állambiztonsági szervek kezdettől fogva irányították és ellenőrizték a Politikai Rendészeti Osztályt. Az Andrássy út 60.40 szám alatti nyomozó egységek mellé már 1945 februárjában tanácsosi rangba beosztottak egy Orlov nevű civil ruhás tisztet, aki összekötő volt a szovjet és a magyar politikai nyomozó szervek között. A szovjet hatóságok irányító–ellenőrző tevékenysége a későbbiekben intézményesült. Az NKGB 1945 elején beköltözött a Vilma királyné (ma Városligeti fasor) 34–36. szám alatti épületbe. Fjodor Belkin,41 a Baden bei Wienben székelő kelet-európai szovjet elhárító főparancsnokság vezetője lett.42

 

A Politikai Rendészeti Osztályt Péter Gábor bizalmas körözvényében megjelölt módon szervezték át Államvédelmi Osztállyá (ÁVO), amelyet kivettek a rendőrség szervezeti beosztásából. Elvileg közvetlenül a belügyminiszter ellenőrizte és felügyelte, s az egész országra kiterjedő hatáskörrel rendelkezett. A fent említett BM rendelet szabályozta az Államvédelmi Osztály szervezetét és feladatait. Utasítást csak Rákosi Mátyástól, Farkas Mihálytól, Gerő Ernőtől43 és Kádár Jánostól fogadhattak el. (Innen datálható Péter Gábor ellentéte Rajk László belügyminiszterrel.)

 

a demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló 1946. évi VII. tc.-be44 ütköző cselekmények nyomozása és feljelentése; a népbíráskodásról szóló és az 1945. évi VII. tc.-be iktatott háborús és népellenes bűncselekmények nyomozása és feljelentése;

az egyesületek keletkezésének és működésének figyelemmel kísérése;

a politikai vonatkozású röpiratok szervezőinek és bejelentőinek nyomozása és bejelentése;

a bejelentett és tudomásul vett gyűlések lefolyásának megfigyelése;

az államrendészeti vonatkozású bel- és külföldi adatok gyűjtése és nyilvántartása;

javaslattétel az illetékes rendőrhatóság vezetője számára az állambiztonság vagy közbiztonság szempontjából káros személyek kitiltására, internálására; titkos rádióállomások felderítése;

minden olyan államrendészeti ügy, amelyet a Budapesti Főkapitányság, illetve a kapitányság vezetője részére nem tartottak fent.

 

A szovjet MVD mintájára történő átszervezés során csak azokat vették fel az Államvédelmi Osztályra, akik elvégezték a pártiskolát és akiket a Magyar Kommunista Párt megfelelőnek tartott. A taglétszámot folyamatosan növelték, hamarosan több ezerre emelkedett. A tevékenységük is egyre szélesebb körű lett. Az egész társadalmat megfigyelésük alá vonták. A minisztereket, államtitkárokat, országgyűlési képviselőket, egyházi vezetőket, lelkészeket, vállalatok vezetőit – különösen az egyre nagyobb létszámú besúgóhálózat révén – folyamatos megfigyelés alatt tartották. A besúgások, feljelentések révén csak a budapesti politikai osztály által őrizetbe vettek száma megközelítette a 38 ezer főt.45

A korabeli dokumentumok szerint az információs szervezetben „részt vesznek fizetésből dolgozók, meggyőződésből dolgozók és olyanok, akik az organizációnak ismerete nélkül” szolgáltatnak adatokat. Felhasználták a horthysta politikai rendőrség által a szélsőjobboldali szervezetekbe beépített besúgó szervezet vezetőjét és más, a felderítő munkában részt vett személyeket.46

 

1947 áprilisában Péter Gábor arról tájékoztatta a szovjet illetékeseket, hogy kiterjedt információs hálózattal rendelkeznek (egyedül falun állnak rosszul). Még a miniszterelnököt, Nagy Ferencet is lehallgatták, megfigyelték.47

 

„A politikai rendőrség nagy segítséget nyújt a pártnak, pártközi tanácskozások előtt általában sikerül megtudnunk, mi a szándéka politikai ellenfeleinek, s ennek köszönhetően idejében tájékoztatjuk minderről a kommunista párt vezetőségét. Megszervezzük a telefonlehallgatásokat. Most lehallgatjuk a miniszterelnök és a pártvezetők minden fontosabb telefonbeszélgetését, a legfontosabbról jelentést teszünk Rákosi elvtársnak.”48

Kialakították a nyilvántartó kartotékrendszert az általuk fontosnak tartott személyekről és a pártokról.

 

Az Államvédelmi Osztály a kezdetektől fogva hatalmas mennyiségű anyagi javak felett rendelkezett az 1945 elején lefoglalt zsidó vagyonból.49

 

A szervezeti változás és önállósodás szempontjából a legjelentősebb lépés akkor történt, amikor Rajk Lászlót félreállították és a belügyminiszteri tárcát Kádár János kapta meg. Kádár legelső intézkedései közé tartozott ugyanis a 288.009/1948. BM sz. rendelet életbe léptetése. Egyrészt az Államvédelmi Osztálynak új elnevezést adtak – Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága (ÁVH) –, ami a hivatali hierarchiában is jelentősebb pozíciót eredményezett, másrészről kiterjesztették a hatáskörét: határőrizet, útlevélügyek, folyamrendészet, légi rendészet, Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság.

 

Az új állambiztonsági szerv hatásköre még tovább is terjedhetett a 288.010/1948. BM sz. rendelet kiadásával, hiszen ennek alapján az Államvédelmi Hatóság vezetője már az állam érdekei szempontjából aggályos személyek kitiltásának, rendőrhatósági felügyelet és őrizet alá helyezésének elrendelésében első fokú hatósági jogkört is gyakorolhatott. Két hónappal később, a 288.276/1948. BM sz. rendelet értelmében pedig a rendőrhatósági felügyelet és őrizet alá helyezési ügyekben már a felülvizsgálati eljárásokat is az Államvédelmi Hatóság végezte.

 

Eközben a Magyar Kommunista Párt Politikai Bizottsága 1948. március 4-én hozott határozata értelmében a párt belügyi és katonai bizottságát összevonták és a Politikai Bizottság alá rendelték. Az így létrejött új szerv neve Államvédelmi Bizottság lett. Elnöke: Rákosi Mátyás, tagjai: Farkas Mihály, Gerő Ernő, Kádár János, Rajk László, Marosán György,50

 

Pálffy György és Péter Gábor. Az Államvédelmi Bizottság utasíthatta az Államvédelmi Hatóságot, hogy kik ellen kezdjenek nyomozást, kit tartóztassanak le és milyen ítéletet kapjon. 1953. június 27-én a Magyar Dolgozók Pártja központi vezetőségi ülésén, amikor Rákosi Mátyást önkritikára szorították, így vallott erről: „Én vezettem az Államvédelmi Hatóságot. Ezzel kapcsolatban beleavatkoztam az ügyek vitelébe, beleszóltam abba, hogy kit tartóztassanak le, kit bántalmazzanak, kit hogyan ítéljenek el.”51

 

A második világháborút követően Magyarországon kezdetben külön szervezetben működött a Katonai Biztonsági Szolgálat. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság 1945 tavaszán engedélyezte a Honvédelmi Minisztérium keretében a katonapolitikai hírszerző osztály felállítását, amely Pálffy György52 vezérkari százados vezetésével 1945 áprilisában kezdte meg működését. A Katonapolitikai Osztályt 1947-ben csoportfőnökséggé szervezték át. Eredetileg négy osztállyal, amelyet rövidesen hétre bővítettek. 1949. február 1-jével tovább nőtt a katonai elhárítás súlya a Honvédelmi Minisztériumban. A Főcsoportfőnökséggé átszervezett részlegen belül négy csoportfőnökség és három önálló osztály alakult: Elhárító Csoportfőnökség, Katonai Csoportfőnökség, Rádiófelderítő Csoportfőnökség, Hírszerző Csoportfőnökség, illetve Káderosztály, Tanácsadó Elhárító Osztály, Törzsosztály.

 

A Katonapolitikai Osztálynak sem funkciói, sem pedig a módszerei nem különböztek a politikai rendőrségétől,53 de az államvédelmisekkel szemben folytatott rivalizálásban mégis alulmaradtak. Számos vezetőt és munkatársat Péter Gáborék börtönbe vetettek, kivégeztek. Végül is a katonai elhárítás önálló szervezeti működésének az Államvédelmi Hatóság 1949. decemberi feladat- és hatásköri kibővítése vetett véget.

 

Az 1949. december 28-án megjelent, 4.353/1949. MT sz. rendelet az Államvédelmi Hatóságot kiemelte a Belügyminisztérium kötelékéből és egyúttal – országos hatáskörű szervként – a Minisztertanács alá rendelte. Vezetőjét a Minisztertanács előterjesztésére a Népköztársaság Elnöki Tanácsa nevezte ki. Ezzel egy időben kebelezte be az Államvédelmi Hatóság a Honvéd Határőrséget is. Ekkor nyerte el az Államvédelmi Hatóság azt a formát, amely leginkább hasonlított a szovjet állambiztonsági minisztériumra.

 

Az Államvédelmi Hatóság Belső Reakció Elleni Harc Osztálya az alábbi feladatokkal és hatáskörökkel felruházott egységekből állt:

 

1.) A föld alatt trockista mozgalom, a „nyugatosok,” a politikai pártokba beférkőzött reakciós elemek és a megszüntetett pártok aktívan tevékenykedő maradványainak felderítése és ártalmatlanná tétele.

 

2.) A klerikális reakció, a központi katolikus szervezetek és rendek, a protestánsok, a szekták központi szervei, a szabadkőműves páholyok, a cionista-nacionalista szervezetek államellenes tevékenységének felderítése, megszüntetése, és ezen szervezetek bomlasztása. 

 

3.) A „múlt emberei” ellenséges tevékenységének felderítése és megbüntetése (volt földesurak, magas rangú állami tisztviselői a régi rendszernek, a csendőrség volt tagjai, a Horthy-rendőrség volt tagjai stb.).

 

4.) A társadalmi tömegszervezetek, a városon és falun élő, állami vállalathoz vagy termelőszövetkezethez nem kapcsolódó lakosság különböző társadalmi szerveiben levő reakciós elemek felderítése és ártalmatlanná tétele. Külön részleget kellett biztosítani a kulákreakció és a kulákszabotázs elleni küzdelemre. 

 

5.) Az államapparátusban és az értelmiség között, valamint a kultúra, a tudomány, a művészet terén tevékenykedő reakciós elemek felderítése és ártalmatlanná tétele. 

 

6.) Nagy Budapest lakóterein hálózati-operatív munka végzése.54 

 

7.) Az Államvédelmi Hatóság emellett irányítása alá vonta a koncentrációs táborokat (Recsk), illetve azokat a büntetés-végrehajtási intézeteket, amelyekben politikai elítélteket őriztek55 (váci fegyház, budapesti gyűjtőfogház, Markó utcai fogház, Mosoni utcai börtön és a budapesti pestvidéki fogház). 

 

8.) Az Államvédelmi Hatóság beosztottjai a honvédséggel azonos rendfokozatot viseltek, azzal a különbséggel, hogy a rendfokozat megjelölése előtt „államvédelmi” elnevezést (illetve áv. rövidítést) kellett használni. Az Államvédelmi Hatóság állománya a karhatalomnál, a határőrségnél (itt voltak sorozottak is),56 folyó- és légirendészetnél szolgáltak.

 

9.) Széles körű ügynök- és besúgó hálózatot építettek ki, amely egészen 1990-ig tömegével gyártotta a jelentéseket. Az idővel informátoroknak nevezett személyek többnyire a rendszer hívei közül verbuválódtak. Az utólagosan terjesztett dezinformációval szemben párttagokat is be lehetett szervezni, ha az operatív érdek úgy kívánta: „Párttagot beszervezni és foglalkoztatatni csak olyan indokolt esetben szabad, amikor az adott fontos hálózati feladat más személy bevonásával nem és csak szervezetszerű titkos együttműködéssel oldható meg. Párttagok beszervezését az illetékes csoportfőnök hatáskörét meghaladó esetben a III. főcsoportfőnökség, illetve a belügyminiszter engedélyezi. Hálózati személy pártba lépését tilos megakadályozni, vagy késleltetni.”57 Az informátorokat, a „hazafias alapon” beszervezett ügynökök tekintélyes részét a hatvanas évek második felétől titkos munkatársnak nevezték. Jellemzőjük a teljes lojalitás és megbízhatóság. Őket még kormánykitüntetésre is fel lehetett terjeszteni, természetesen csak akkor, ha ez nem hordozta magában a lelepleződés veszélyét.58 A következő csoportba a titkos megbízottakat sorolták, akik ugyan még nem voltak teljes mértékben megbízhatóak, de a titkos munkatársak utánpótlása közülük kerülhetett ki. Ezért csupán egy-egy feladat elvégzését bízták rájuk. Az alkalmi kapcsolatnak nevezett kategóriába tartoztak azok, akiket nem foglalkoztattak folyamatosan, de ha szükség volt rájuk, igénybe lehetett venni szolgálataikat.

 

10.) A beszervezés természetesen sok esetben nem „hazafias alapon” történt, hanem közönséges zsarolással, börtönnel való fenyegetéssel. 1945 előtti tevékenység, ’56-os múlt, a közelmúltban elkövetett valamilyen cselekmény, szégyenletes és eltitkolni akart cselekedet, családtagokkal kapcsolatos valamilyen fenyegetés stb. Emellett jellemzően alkalmazták a megvesztegetés különböző formáit: útlevél megadása, lakáskérelem kedvező elbírálása, munkahelyi karrier, művészeknél szerződés, íróknál megjelenési lehetőség, jó állás stb. Időnként előfordult, hogy a besúgók tevékenységükért pénzt is kaptak, de ezen a téren nagyon szűkmarkúak voltak a szolgálatok: „Az ügynöknek a „Kancsal” fn. jelzésben végzett munkájáért a találkozón átadtam 800 forint jutalmat. Ennek során értékeltem eddigi munkáját.”59

 

Az állambiztonsági szervek a zsarolással, megvesztegetéssel beszervezetteket is igyekeztek „hazafias”elvek alapján működő ügynökké minősíteni: „Törekednünk kell arra, hogy a jelölt lehetőleg minél rövidebb időn belül a terhelő adatok alapján kilátásba helyezett felelősségre vonás helyett a hazafias meggyőződés alapján szerveink segítségét válassza.”60

 

1951-ben az összes őrizetbe vett személy 4,5%-át, 1952-ben 9%-át, 1953-ban 12%-át ügynöki munka nyomán tartóztatták le. 1953. augusztus 1-jén 527 rezidens,61 33.036 informátor és 1902 konspirált és találkozólakás volt Magyarországon.62

 

Ez a nagy létszámú testület folyamatosan tartoztatott le embereket, gyűjtötte az információkat, az Államvédelmi Bizottság mégsem volt teljesen elégedett velük. Felrótták nekik, hogy „hiányzik belőlük a kellő vadászszenvedély”. Rákosi Mátyás egyenesen utasította őket: „keressék és találják meg a soraikba befurakodott ellenséget”.63A magát addig érinthetetlennek képzelő szerv elkezdett félni. Státusuk, rangjuk már nem jelentett védelmet a törvénytelenségekkel szemben. A végletekig fokozták az „éberséget” és egyre több embert tartóztattak le, egyre kegyetlenebb módon jártak el velük szemben, nehogy gyengeséggel, vagy árulással vádolhassák őket. Már az Államvédelmi Hatóságon belül is elkezdődött a tisztogatás.64 Sok ÁVH-s úgy gondolkodott, hogy aki előbb jelenti fel a másikat, az maradhat életben.

 

Magyarországon a bíráskodás funkciójába az évszázadok óta állandóan beépült tradíciók és elvárások folytán kiemelkedett a jogászi hivatások közül. Ezért a kommunista pártvezetés a II. világháború után a bíróságokat is szovjet (orosz) mintára építették ki. Oroszországban nem alakulhatott ki a bírói függetlenség, a bírói hivatás presztízse. Ez még a felvilágosultabb cárok uralma alatt sem változott. Miklós cár igazságügy-minisztere Panyin gróf több ízben kifejtette alárendeltjei előtt, hogy „az állam számára veszélyes és káros, ha mélyreható jogi ismeretek terjednek el az állami szolgálatban nem álló emberek osztályában.”65

 

A cári birodalomban a bíróságok a belügyminiszter irányítása alatt, mint államigazgatási tisztviselők működtek. Döntésük ellen fellebbezni nem lehetett, csak alázatos kérelemmel lehetett fordulni a felettes hatóságokhoz.66

 

A szovjet bírósági szervezet Lenin útmutatása alapján ezt a gyakorlatot nem változtatta meg.67

 

Az 1936-os Sztálini alkotmány alapján 1938-ban a bíróságot szorosan egybeépítették az államigazgatási szervezettel. A területi, városi és helyi bíróságok igazgatását a területi, városi és a helyi szovjetek keretében működő igazságügyi osztályok látták el.68

Magyarországon először a 81/1945. ME sz. rendelet, illetve az 1945. évi II. tv. alapján a háborús és népellenes bűnösök felelősségre vonása érdekében szervezték meg a népbíróságokat. A népbíróságokon természetesen csak a szovjetek által legyőzötteket vonhatták felelősségre. A Vörös Hadsereg által elkövetett atrocitások ügyében nem járhattak el. A vádat a népügyészségek képviselték, a népbírósági tanács tagjait a Magyar Nemzeti Függetlenségi Frontba tömörült 5 párt (Magyar Kommunista Párt, Magyar Szociáldemokrata Párt, Független Kisgazda Párt, Nemzeti Parasztpárt és a Polgári Demokrata Párt) jelölte ki. Az igazságügy-miniszter minden tanács mellé jogvégzett tanácsvezető bírót és helyettes bírót nevezett ki, de nekik nem volt szavazati joguk. Az 1440/1945. ME sz. rendelet a népbírósági tanácsok létszámát 5-ről 6 főre emelte és a 6. rendes és póttagot az addigra teljes mértékben kommunista vezetés alá vont Országos Szakszervezeti Tanács helyi szerve jelölhette ki. Az 1947. évi XXXIV. tv. megszüntette a szakszervezetek és a Polgári Demokrata Párt bíróküldési jogát. Egyúttal a szakbíró a tanács teljes jogú tagjává vált.

 

A népbíróságoktól a Népbíróságot Országos Tanácsához lehetett fellebbezni, melynek tagjai az említett öt párt 1–1 bírói és ügyvédi képesítéssel rendelkező kiküldöttjéből álltak. A tanács elnökét (szintén Major Ákost) az igazságügy-miniszter jelölte ki.69

 

Az alaprendelet abból indult ki, hogy a népbíróság rendkívüli különbíróság. Ennek értelmében számos olyan elemet építettek be működésébe, amelyre addig nem volt példa. Újdonságnak számított a népbíráskodás hatásköre, amely kiterjedt polgári egyénekre és a fegyveres testületek tagjaira, a miniszterekre, valamint a magyar állam területén elfogott vagy a magyar államnak kiadott személyekre, állampolgárságukra való tekintet nélkül. A jogszabály újszerűen értelmezte a politikai jellegű bűncselekmény fogalmát is.

 

Így a népbíróság elé kerültek azok is, akik háborús és népellenes bűncselekményekkel összefüggésben követtek el pl. gyújtogatást, közegészség elleni bűncselekményeket, vagyonrongálást stb. Mivel a nyilas terrorban sok fiatal vett részt, a rendelet korlátozta a fiatalkorúak javára fennálló speciális rendelkezéseket. Lehetővé tette a halálbüntetés alkalmazását azokkal szemben, akik a bűncselekmény elkövetésekor betöltötték 16. életévüket. Az alaprendelet minden korábbi joggyakorlattól eltérően szabályozta a tanácsvezető bíró, a védő és a vádlott jogait, valamint a fellebbezési rendszert és a vádképviseletet.

 

A népbíróság az alábbi büntetéseket alkalmazhatta: 1./ halál; 2./ fegyház; 3./ börtön; 4./ fogház; 5./ internálás; 6./ vagyonelkobzásig terjedő pénzbüntetés; 7./ állásvesztés vagy foglalkozástól való eltiltás; 8./ a politikai jogok gyakorlásának felfüggesztése. A jogszabály a büntetések közé felvette az igazoló eljárás során alkalmazható fegyelmi jellegű büntetéseket is. A felsorolt büntetésnemek mindegyike lehetett főbüntetés, míg az utolsó hármat alkalmazhatták mellékbüntetésként is. A rendelet a háborús és népellenes bűntettek elkövetőivel szemben a halálbüntetés mellett a különböző szabadságvesztési fokozatokat állította előtérbe. Az internálás enyhe büntetésnek számított, időtartama nem haladhatta meg a két évet. Ezen belül a bíróság csak az internálás legrövidebb idejét határozta meg. Az internálási idő kitöltése után az elítéltet azonban csak akkor bocsátották szabadon, ha magaviselete példásnak bizonyult.

 

A rendelet áprilisi módosításakor mellékbüntetésként jelent meg a vagyonelkobzás, amely lehetett teljes, de kimondható volt a vagyon meghatározott hányadára vagy egyes vagyontárgyakra. Új jelleget és tartalmat kapott a foglalkozástól való eltiltás. Az elítélt öt évig nem folytathatta foglalkozását a bíróság által meghatározott helységben. A politikai jogok gyakorlatának felfüggesztése népbírósági büntetőjogban kötelező volt. Időtartam tekintetében nem volt felső határ, szólhatott egész életre is. A módosítás a főbüntetések közül a pénzbüntetést kizárta, a fogházat pedig teljesen megszüntette. Helyette - a halál és fegyház közti fokozatként - bevezette a kényszermunkát azzal az indoklással, hogy akik Magyarország lerombolói voltak, azok a felépítéséhez is járuljanak hozzá. A kényszermunkát életfogytiglan vagy határozatlan időtartamra lehetett kiszabni. Legrövidebb időtartama 5 év volt, de a fizikailag alkalmatlanokra életfogytiglani vagy 10-15 évi fegyházbüntetés várt. Az említett áprilisi módosítás (1440/1945. M. E.) kiterjesztette a testületek hatáskörét azokra a cselekményekre is, amelyek a háború után vélt vagy valós módon a békekötést, a népek közötti együttműködést nehezítették. Ebbe a sorba illik a demokrácia és a köztársaság védelméről hozott 1946. VII. tv., amely erre a célra a népbíróság kebelében külön ötös tanács felállítását is elrendelte.

 

A Magyar Kommunista Párt kezdettől fogva ellenőrzése és irányítása alatt tartotta a népbíróságokat, ezt Major Ákos, a Budapesti Néptörvényszék elnöke, majd a Népbíróságok Országos Tanácsának vezetője is elismerte.70 Időnként még a szovjet hatóságok is beavatkoztak. Ennek ellenére, ha mégis felmentő ítélet született, az Államvédelmi Osztály a legtöbb esetben internálta a népbíróság által ártatlannak nyilvánított embereket.

 

A Népbíróságok a valódi háborús és népellenes bűnelkövetők mellett egyre több ártatlant ítéltek el. A Horthy-rendszer politikusait és minden, a kommunistákkal nem szimpatizáló közéleti személyt igyekeztek bebörtönözni, sőt halálra ítélni. Főleg a demokrácia és a köztársaság védelméről hozott 1946. évi VII. tv. adott lehetőséget arra, hogy a népbíróságok koncepciós pereket is tárgyalhassanak. A népbíróságok hoztak ítéletet az összeesküvési perekben, mint a köztársaság elleni összeesküvés, a Földművelésügyi Minisztériumban „leleplezett” mozgalom71 és a MAORT ügyei72, Mindszenty József elleni per73, Rajk per74.

 

Zinner Tibor adatai az 1945. évi VII. tc. alapján 1945. február 3. és 1950. április 1. közötti időszakban 58 953 fő került Magyarországon a népbíróságok elé. Közülük 26 286 kapott marasztaló, 14 683 felmentő ítéletet. A többi esetben az ügyek egyéb módon fejeződtek be (eljárás megszüntetve; kegyelmi úton eljárás megszüntetve; más – polgári vagy nem politikai – bíróságnak az ügy átadva; valamely külföldi állam kikérte a bűnöst, s az eljárás ott zárult le stb.) és 3274 személy ügye maradt folyamatban. 476 főt ítéltek halálra, ezek közül – kötél által vagy golyóval – 189 főt végeztek ki. Szabadságvesztés büntetésben részesült: 1 évnél kisebb 12 533 fő, 1-től 5 évig terjedő 9286 fő, 5-től 10 évig terjedő 1342 fő, 10-től 15 évig terjedő 481 fő, életfogytiglan tartó 167 fő. Kényszermunka büntetésben részesült: 3 évig terjedő 250 fő, 3-tól 5 évig terjedő 535 fő, 5-től 10 évig terjedő 594 fő, 10-től 15 évig terjedő 576 fő, életfogytiglan tartó 314 fő.

A magyar népbíróságok 5513 esetben mondtak ki vagyonelkobzást mellékbüntetésként.

 

Adatainkat kiegészíti az 1946. évi VII. tv. alapján elítéltek listájának áttekintése. E törvény a demokratikus állam és köztársaság büntetőjogi védelmét mondta ki, s azt, hogy az ez ellen vétők a népbíróságok ún. ötös tanácsa elé kerüljenek. Ilyen ötös tanács működött Budapesten, Debrecenben, Győrött, Pécsett és Szegeden. Összesen 10 878 személy került eléjük. 5861 marasztaló, 2304 felmentő és 2713 az ügyet egyéb módon befejező ítélet született. 11 halálos ítéletet hoztak a „külön tanácsok” az öt városban. Szabadságvesztés büntetésben részesült: 1 évnél kisebb 3983 fő, 1 évtől 5 évig terjedő 1488 fő, 5-től 10 évig terjedő 127 fő, 10-től 15 évig erjedő 14 fő, életfogytiglan tartó 13 fő, szabadságvesztés büntetéssel végződő ügye még nem zárult le végleg 127 főnek. Kényszermunka büntetésben részesült: 3 évig terjedő 7 fő, 3-tól 5 évig terjedő 14 fő, 5-től 10 évig terjedő 41 fő, 10-től 15 évig terjedő 47 fő.75

 

A II. világháború után a háborús és népellenes bűncselekmények elkövetőinek elítélése érdekében felállították a büntetőjogi felelősségre vonás anyagi és eljárásjogi szabályait (1945. évi VII. törvénnyel törvényerőre emelt 81/1945. (II. 5.) ME sz. rendelet és a 1440/1945. (V. 1.) ME sz. rendelet). A háborús és népellenes bűnözők felelősségre vonására szolgáló jogszabályokat azonban a Magyar Kommunista Párt a politikai ellenfeleivel való leszámolásra is felhasználta. A büntetőjog megkettőződése már ezzel elkezdődött. Ennek megfelelően másfajta jogszabályok és jogpolitikai irányelvek vonatkoztak a politikai jellegű bűncselekményekre és büntetőperekre, mint a büntetőpolitika által kevésbé érintett köztörvényes bűncselekményekre.

 

A népbírósági jog egyes elve ellentétes volt a jogállamiság alapelveivel (pl. a kollektív bűnösség alkalmazása annak révén, hogy valaki tagja volt valamilyen szervezetnek, belépett esetleg a Magyarországon szervezett Volksbundba (Népbírósági rendelet 17. § 2. pont). Az is háborús bűnössé vált, aki a nyilas hatalom „megszerzése után kapott kinevezés alapján a nyilas közigazgatásban vagy honvédelem keretében önként … fontos állást vállalt” (Népbírósági rendelet 13. § 3. pont). Az idézett büntetőjogi rendelkezések alapján olyanokat is elítéltek, akik beosztásukat arra használták fel, hogy másokat mentsenek.

 

c. Az 1946. évi VII. tv. az ún. hóhér törvény

Minden diktatúrának alapvető problémája a legitimáció hiánya és az, hogy a lakosság nagyobb része előbb-utóbb konfliktusba kerülhet a hivatalos ideológiával, a párttal, az egyes állami szervekkel, a rendszert meghatározó intézményekkel (pl. kuláktalanítás, téeszesítés, propaganda stb.) Mindemellett az ún. politikai bűncselekmények a legalkalmasabbak a koncepciós perek kreálására.

 

A XX. századi diktatúráknak jellegzetes vonása az, hogy sokkal szigorúbban ítélték meg az ún. politikai bűncselekményeket, mint az ún. köztörvényeseket. Éppen ellentétes tehát a jogpolitikai felfogásuk, mint a XIX. század magyar büntetőjogi gondolkodása volt. Az 1878. évi V. tv. miniszteri indoklása ugyanisis hangsúlyozta, hogy politikai bűncselekmények elkövetésére „legtöbb esetben nem aljas indokok vezettek – a közmeggyőződés is más tekinti azok elkövetőinek bűnösségét, mint a magánszemélyek és a vagyon megtámadóit.”76 Ennélfogva a büntetésük is csak „custodia honesta” jellegével történt, az elítélteknek csupán személyes szabadságát korlátozták, minden más téren számtalan kedvezményben részesültek. Az államfogházban letöltendő szabadságvesztésre ítélt államfogoly munkára nem kényszeríthető, saját ruháit hordhatja, gondoskodhat élelmezéséről, napi két órát szabad levegőn tölthet, naponta látogathatják stb.77

 

Az I. világháború utáni, a fennálló törvényes rend elleni lázadások, kommunista hatalomátvételi kísérletek hatására megváltozott a politikai bűncselekményekkel szemben addig tanúsított enyhébb büntetőjogi szabályozás. Ezért alkották meg az 1921. évi III. tc.-t az állami és társadalmi rend hatályosabb védelméről, amely az állam és a társadalom fennálló törvényes rendjét jogellenes úton történő bármiféle felforgató törekvéssel szemben lépett fel és szigorú szankciókat léptetett életbe. A miniszteri indoklás mindazonáltal leszögezte, hogy „nem célja a törvénynek az egészséges állami és társadalmi élethez szükséges szabadságjogokat, elsősorban a vélemény-nyilvánítás és a meggyőzés szabadságát elnyomja.”78

 

Az 1921. évi III. tc. 1 §-a szerint: „Aki az állam és társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására vagy megsemmisítésére, különösen valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló mozgalmat vagy szervezkedést kezdeményez vagy vezet, bűntettet követ el és öt évig terjedhető fegyházzal büntetendő.” Igazán súlyos büntetést azonban csak akkor szabhattak ki a bíróságok, ha az elkövető az állam és a társadalom törvényes rendjének erőszakos felforgatására vagy megsemmisítésére, különösen valamely társadalmi osztály kizárólagos uralmának erőszakos létesítésére irányuló mozgalommal vagy szervezkedéssel összefüggően és annak céljára büntettet vagy vétséget követ el.

 

A korabeli jogpolitikai álláspontoknak megfelelően az állami rendhez tartozott az alkotmány, az államforma, a törvényhozói, bírói és a végrehajtó hatalom megfelelő szervezettsége és működése, a fegyveres erő és a rendőrség kellő organizáltsága, a kül- és belvédelem helyes megszervezése, a gazdasági és a kultúrerők kihasználásának és összehangzó működésének biztosítása, a termelés, az ipar, a kereskedelem, a forgalom, valamint a művelődés irányainak megszabása, keretbe foglalása stb. A társadalom rendjéhez tartozik a tulajdon és házasság, a gondolat- és sajtószabadság, a gyülekezési jogok, a gazdasági életben a jóhiszemű forgalom, a vallási türelmesség, a vallási tevékenység védelme, az élet-, a testi épség, a vagyon- és a becsület védelme.79

 

Az 1921. évi III. tc. elemzésekor arról sem szabad megfeledkezni, hogy a két világháború között e jogszabály alapján összesen két embert végeztek ki (kettőt statáriális eljárás alapján a háború alatt). A köztudatban szinte kizárólag a kommunista hatalomátvétel megakadályozását szolgáló jogszabály révén ítélték el 1938-ban 3 évre Szálasi Ferencet, a Nyilaskeresztes Párt vezetőjét.80

 

A II. világháború után a Magyar Kommunista Párt számára nem volt megfelelő hatalmi pozíció védelme szempontjából az 1921. évi III. tc. alkalmazása. Ők a népbíróságoknak sokkal szélesebb körű és szinte teljesen kötetlen felhatalmazást akartak adni a politikai ellenfelekkel való leszámolás érdekében. Ezért is fogadtatták el a Nemzetgyűléssel az 1946. évi VII. tc.-t, amely a demokratikus államrend és a köztársaság81 büntetőjogi védelméről szólt. Ennek a jogszabálynak a mintája már egyértelműen a Szovjetunió büntető törvénykönyvének hírhedt 58. §-a82 volt. Emellett ugyanazt a szerepet töltötte be, mint Adolf Hitler Harmadik Birodalmában a berlini Reichstag felgyújtása után az 1933. február 28-án elfogadott törvény („zum Schutz von Volk und Staat”).

 

A demokratikus államrend és a köztársaság büntetőjogi védelméről szóló törvény szerint bűntettnek volt tekintendő: 

Az ilyenfajta önkényesen alkalmazható, tágítható kerettényállások révén mindenfajta, a politikai vezetés által üldözendőnek vélt magatartással szemben fel lehetett lépni. A törvény ugyanis nem definiálta, hogy milyen társadalmi rendszer védelméről van szó. A „demokratikus állami rendszer” túlságosan is elvont fogalom. Meghatározását a törvény a bírói gyakorlatra bízta és ezért nem sorolta fel, hogy milyen intézmények védelméről is intézkedik.83 Míg az 1921. évi III. tc. csak az állami és a társadalmi rend erőszakos felforgatására irányuló kezdeményezést és cselekményt büntette, addig az 1946. évi VII. tv. a békés cselekményeket is. A Legfelsőbb Bíróság kimondta: „A bűnösség szempontjából nincs jelentősége annak sem, hogy a vádlottak tartózkodtak a véres erőszakoskodástól.”84 Már önmagában az ellenzéki gondolkodás is bűncselekmény lett, hiszen a törvényi tényállás szerint már a szándék is büntetendő. (Pl. ha valaki azt mondta valamelyik ismerősének, hogy milyen jó lenne, ha nem a kommunisták vezetnék az országot, a törvény ezt egyértelműen bűncselekménnyé tette.)

 

Mindenkit el lehet ennek alapján ítélni, aki „reakciós.” A „reakciós” fogalmát Révai József már 1945-ben meghatározta: „A kommunista párt hivatalos lapjában, a Szabad Népben felsorolta a reakció csalhatatlan ismertetőjeleit. Elsősorban „reakciós az, aki antikommunista, aki az ország háborús vereségéről sokkal nagyobb szerencsétlenségnek tartja azt, hogy a Kommunista Párt a magyar dolgozó nép hatalmas pártjává, a nemzeti és állami élet fennálló tényezőjévé lett… Aki a Kommunista Párt politikai elszigetelésén dolgozik: a reakciós, népellenes, mert a Kommunista Párt a magyar munkásság, a magyar dolgozók nagy pártja, amely a nép milliós tömegeit képviseli.”85

 

Mindezt erősítette az is, hogy a szövegbe nem tették be a „jogellenesség” kifejezést sem. A „szervezkedés” fogalmát is rendkívül tágan értelmezték. Minden, a rendszert bíráló asztaltársaság, baráti, ismerősi kör, beszélgetés, kijelentés, még ha teljesen komolytalan is volt, annak minősülhetett. Nagyon tágan értékelték és összemosták a tevékeny részvétel és az előmozdítás fogalmát. A szervezkedéshez való csatlakozás minden egyéb cselekmény nélkül részvételt, a csatlakozási szándék, még az azonnali visszavonás esetén is előmozdításnak minősült.86 A bírói gyakorlat ráadásul Jankó Péternek a koncepciós perek hírhedt bírájának az álláspontját követte, amely szerint a szándék célzat nélkül elegendő a bűncselekmény megvalósításához.87 Az 1946. évi VII. tv. alapján halálos ítéletet szabtak ki az alábbi indokolással: „…a dolgozó nép szabadsága ellen támadtak a vádlottak, amikor a külföldi segítségben bízva és arra számítva ugrásra készen álltak, hogy népünk szabadságát eltiporják és rabszolga sorba döntsék.”88 Így bűncselekménynek minősítették azt is, ha egy feltételezett csoport nem tett semmit, de az ítélet szerint „ugrásra készen várták a rendszer összeomlását,” vagy „ha belügyminiszter lett volna, lövetett volna a tüntető dolgozókra.”89

 

A népi demokratikus államrend alappilléreinek számított a párt,90 a pártbizottság, a párttitkár, a kormány, a tanácsrendszer, a termelőszövetkezetek, a termelőszövetkezeti mozgalom (2560/1949. Korm. sz. rendelet), de a beszolgáltatás és a megszálló szovjet hadsereg91 is.92 A Legfelsőbb Bíróság külön kiemelte: „…a párt – melynek a pártbizottság egyik fontos szerve – a népi demokratikus államrend legfontosabb alappillére. Ilyesképp a párt és annak szervei ellen bármely formában indított ellenforradalmi jellegű támadás végső célja a népi demokratikus államrend legfontosabb alappillére.”93

 

A 3. §-ban még azt is kimondták, hogy magát a törvényi tényállást, illetve az azok által meghozott ítéleteket sem szabad kritizálni, a politikai okokból elítéltek mellett állást foglalni.

 

Az 1946. évi VII. tv. rendelkezéseit elvileg egy többpárti parlamentáris demokrácia védelmére alkották meg, ennek ellenére a már pártállami országgyűlés politikai, valamint alkotmányjogi és közjogi bizottsága egy jelentést fogadott el, amely szerint: „…az 1946:VII. tc.-ben a Magyar Köztársaság védelmére törvénybe iktatott büntető rendelkezések ezután értelemszerűen a Magyar Népköztársaság büntetőjogi védelmét szolgáló rendelkezéseként alkalmazandók.” (Már előre tudták, hogy meg fogják szavazni az új alkotmányt!) Ezután az ilyen módon módosított jogszabályt a Büntető Szabályok Hivatalos Összeállítása a Különös rész első fejezetében külön cím alatt: Az állam belső biztonsága elleni bűncselekmények megnevezéssel vette át. Az 1961. évi V. tv. a szervezkedés és mozgalom bűntettek helyett az összeesküvés és lázadás törvényi megnevezését vezette be. Az 1971. évi 28. sz. tvr. nem az értelmezés kiterjesztése, hanem a cselekmény veszélyességével arányban álló enyhébb büntetési lehetőség megteremtése érdekében felvette a törvényi tényállások közé a szervezkedést. Eszerint összeesküvésnek minősítették a Magyar Népköztársaság állami, társadalmi vagy gazdasági rendjének „megdöntésére” irányuló cselekményt, szervezkedésnek pedig az „aláásására” vagy „gyengítésére” irányuló cselekményt. A gyakorlatban azonban ezeket a tényállásokat nehezen lehetett elhatárolni egymástól, ezért az 1978. évi IV. tv. a szervezkedést újra elhagyta és az összeesküvés megnevezést hagyta meg.94

 

A törvényi tényállás négy fordulata közül az izgatás szerepelt leginkább a bírói gyakorlatban. A korábbi joggyakorlatban az izgatás alatt a nyilvános felhívást értették. A törvény életbelépésétől akár egy személy előtt a rendszer, ill. annak képviselői ellen tett megjegyzés, vagy bírálat izgatásnak minősülhetett.

 

A vádhatóságnak nem kellett bizonyítania, hogy a gyűlöletkeltés valóban megtörtént. Nem kellett pl. szakértőt kirendelni, tanukat meghallgatni. Elegendő volt a bíró egyéni döntése arról, hogy az adott kijelentés „objektíve alkalmas” a gyűlöletkeltésre, ez bőven elegendő volt a bűnösség megállapítására. (Ez teljes mértékben szakított a korábbi gyakorlattal. Az 1921. évi III. tc. 6. §-ára vonatkozóan a Királyi Curia ugyanis kifejtette, hogy a törvény alapján izgatáson oly nyilatkozat értendő, melynek tartalma az állami és társadalmi rend védelmére rendelt szervezet ellen támadólag lép fel. Nem valósítja meg ezt a tényállást az a nyilatkozat, hogy a fegyveres erőnek köszönhető a drágaság.)95

 

Egy kommunista párttag szidalmazása még akkor is bűncselekménynek számított, ha nem politikai motívum, hanem személyes harag volt a sértő kijelentés kiváltó oka. 

Az izgatás tényállásait a bírói gyakorlat tovább bővítette: izgatásnak számított a Szabad Európa Rádió más jelenlétében (tehát egy ember jelenlétében is) való hallgatása.96 A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsának iránymutatása szerint: „…a bíróságnak hivatalból tudomással kell bírni, hogy a „szabad európa” (sic!) a szocialista államok ellen létrehozott kém-, hírszerzési- és propagandaközpont, melynek tevékenysége a szocialista társadalom fellazítása, az államrend megdöntése… Az ellenséges központtal való egyetértés demonstrálásával megvalósítható az izgató cselekmény.” Izgatásnak számított még a külföldi országok budapesti követségei által terjesztett sajtótermékek továbbadása,97 a tréfás színben feltűnő kijelentések, vagyis politikai viccek mesélése,98 valamint a levélben elkövetett izgatás99 (természetesen ez a bűncselekmény a levéltitok megsértésével juthatott a hatóság tudomására).

 

A Kádár-rendszer „jogfolytonossága” az izgatás terén is megfigyelhető: 1957 júniusában a már megszüntetett begyűjtési rendszer (1956. évi 21. sz. tvr.) kritikája miatt marasztalták el a vádlottat, mert „a szocialista állam alapintézményének tekintélyét csorbította”. Ugyanígy „alapintézménynek” számított Sztálin, Rákosi stb. „irodalmi munkássága”, szobrai, képei.100

 

1965-ben felállították a Központi Kéz- és Gépírásminta Irattárat, amelynek feladatai közé tartozott kategorizálni az izgatást megvalósító kézzel, írógéppel, egyéb sokszorosító eljárással készült anyagokat. A röpcédulák terjesztését nagyszámú rendőri erővel figyelték.101 A nyomozó hatóságok ez irányú feladatait „Az állam elleni izgatást megvalósító írásos anyagok terjesztésével, megelőzésével, elkövetőinek felderítésével kapcsolatos operatív- és rendőri feladatokról szóló” 1965. április 12-én kiadott, 0018-as számú belügyminiszteri parancs szabályozta.102 Külön figyeltek a falfirkákra is. Egy ötfős társaságot, akik tégladarabbal a Múzeumkert falára 1969. április 26-án felírták Bauer Sándor103 nevét, kegyetlenül megbüntették (3 év 6 hónap, 2 év, 1 év 8 hónap, 1 év 6 hónap, 10 hónap szigorított börtönben letöltendő szabadságvesztésre ítélték) őket.104

Az izgatás bűncselekményének eszközeként való felhasználása a 70-es 80-as években jelentős mértékben csökkent. Ennek ellenére egészen furcsa ügyeket is kreáltak. Pl. 1972-ben a Legfőbb Ügyészség Politikai Osztálya egy terhelt ellen azért emelt vádat, mert Babits Mihály: Petőfi koszorúi című versének osztogatásával egyetértett, amely cselekménye „alkalmas a népi demokratikus államrend elleni gyűlölet felkeltésére”.105 Azonban még az 1978. évi V. tc. 148. §-a is rendkívül szigorúan büntette, hiszen az alapeset 1–5 évig terjedő szabadságvesztéssel, a minősített eseteket még 2–8 évig terjedő szabadságvesztéssel fenyegette. A vád tárgyává tett állítás igazságtartalma mellékes, továbbra is a „gyűlölet felkeltésére” irányuló célzata, vagy az erre való alkalmassága tette bűncselekménnyé.106 Külön büntetni rendelték még az előkészületet is. Ezzel továbbra is korlátozták a szólásszabadságot, a szabad véleményalkotást.

 

A szocialista országokban az emberélet nem sokat számított. A Szovjetunióban 1935 után egy ideig 12 éven felüli gyermekeket is kivégezhettek.107 Mindezek az elvek Magyarországon is érvényesültek. A halálbüntetés kiszabhatóságát 1945 és 1957 között jelentős mértékben kiterjesztették: az 1945. évi VII. tv. a népbíráskodás tárgyában kibocsátott kormányrendeletek törvényerőre emeléséről (81/1945. ME sz. rendelet, 1440/1945. ME sz. rendelet), az 1946. évi VII. tv. a demokratikus államrend és a köztársasági büntetőjogi védelméről, A 8800/1946 ME. sz. rendelet a gazdasági rend büntetőjogi védelméről, a 9480/1945. ME sz. rendelet a közszükségleti cikkek engedély nélkül való kivitelének megtorlása tárgyában, a 60/1946 ME sz. rendelet az orgazdaság szigorúbb büntetőjogi megítéléséről, valamint a 14200/1947. Korm. sz. rendelet a három éves gazdasági terv megvalósításának büntetőjogi védelme tárgyában. A halálbüntetés alkalmazását az is megkönnyítette, hogy széles körben lehetőség nyílt 1945 és 1953 között a rögtönbíráskodás bevezetésére. Ezzel a lehetőséggel a kormányzat nemcsak országos, hanem helyi szinten is élt.108

 

A kommunista vezetők a halálbüntetés végrehajtását is embertelen módon képzelték el. Vas Zoltán rendezte meg a nyilas keretlegényeknek az Oktogonon egy lámpavasra való felakasztását.109 Amikor a két nyilas már ott lógott a lámpaoszlopon, a tömeg nekik ment és elkezdték ütlegelni a már himbálózó testeket.110 Szálasi Ferenc akasztásánál a karhatalomnak kellett riasztólövéseket leadni a tömegindulatok megfékezésére. Végül is Ries István igazságügy-miniszter szüntette meg a nyilvános kivégzéseket, és 1947-től a halálos ítéleteket újra a régi Gyűjtőfogházban (a kisfogház udvari részében) hajtották végre, most már a nyilvánosság kizárásával. A kivégzésekre „szoktatásként” kivezényeltek egy-egy újonc Államvédelmi Hatóság vagy büntetés-végrehajtás alkalmazásában álló katonai egységet. A beosztott tisztek és kiképzők hangos, becsmérlő megjegyzéseket tettek a kivégzés alatt a szerencsétlen halálraítéltekre.111 Rajk László és társainak kivégzését Kádár János, Péter Gábor és Farkas Mihály nézte végig.

 

Az internálások már 1945-ben megkezdődtek. Kezdetben mint antifasiszta megtorló intézkedést az igazolóbizottságok és népbíróságok alkalmazhatták, de a végrehajtást a politikai rendőrségre bízták (81/1945. ME sz. rendelet). Erdei Ferenc belügyminiszter egy 1945. június 21-i titkos rendeletével (138000/1945. BM sz. rendelet) korlátlan jogosultságot adott a politikai rendőrségnek, így bírósági ítélet nélkül is internálhattak.112 (Ekkor alakult ki az az eljárás, hogy a népbíróságok által felmentett vádlottakat is az Államvédelmi Osztály internálta).113 1945–1948 között ennek révén az internáltak száma hamarosan elérte a 40 ezer főt.

 

Az 1948. szeptember 6-i 288.009/1948. BM sz. rendelettel megalakult a Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága, majd egy átszervezés után már országos hatáskörű szervként működő – a politikai rendőrség szervezetén belül a VI. Jogi és Börtönügyi Főosztály, majd a Vizsgálati Főosztály vezetése alá helyezték az ÁVH börtöneit és internálótáborait.114 Ekkortól vált általánossá az a gyakorlat, hogy akit valamilyen okból nem akartak bíróság elé állítani, azt internálták. A választás alapja sok esetben kideríthetetlen és irracionális volt.