Az 1945. májusi püspöki konferencián lett ismertté, hogy az azóta boldoggá avatott Apor Vilmos győri püspökön kívül, az ország különböző részein ötven pap esett áldozatul a megszálló hadsereg tobzódásának. Az ország romokban, hadifoglyok, letartóztatottak, málenkij robotra hurcoltak ezreinek sorai kígyóznak messze Szibéria felé, a rövid időre visszatért területekről védtelenek és kitelepítettek sokasága menekül az új gazdák bosszúszomja elől.
De az egyházra az igazi megpróbáltatások csak ezután következtek. A magyar egyház szétzilálására törekvő párthatalom támadássorozatának nagy hadműveletei zajlottak az elkövetkező években.
A totalitárius diktatúrák erőszakos, az emberek teljes kiszolgáltatottságára építő, őket félelemben tartó uralmával szemben az egyház mindent az isteni törvényeknek vet alá, tiszteletben tartva a szabad akaratot. Nem véletlen, hogy a kommunista diktatúra mindent megtett e tökéletes intézmény felszámolására, hiszen felfogásában a vallásszabadság csak a kultusz, a templomi istentisztelet szabad gyakorlását jelenti.
Az első lépés az egyház gazdasági hátterének megszüntetésére az 1945. évi földreform volt, aminek keretében az egyházi tulajdonban lévő földeket kárpótlás nélkül elvették. 845000 k.hold földet államosítottak, míg a megmaradt durván 100.000 k.hold föld zömét hat év múlva önként kellett felajánlani az államnak. Szeretném megjegyezni, hogy ezek a földek továbbra is nagybirtokok maradtak, mindössze két százalékot osztottak ki kis földművesek között.
A püspökök 1945-ös Választási Körlevéle határozott útmutatást tartalmaz: keresztény választó nem adhatja szavazatát olyan irányzatra, mely újabb elnyomást, újabb erőszakos uralmat valósít meg és a természettörvények mellőzését felelőtlenül és sűrűn elköveti. Keserűen szól az elképesztő biztonsági állapotokról, és arról, hogy a rendőrség ugyanakkor papokat tart fogva szentbeszédeik miatt és védtelen polgárok internálására rendezkedik be.
Következő év nyarán megkezdődött az egyházi hátterű szervezetek, egyesületek, társaságok felszámolása. A korabeli sajtó ehhez nagyszerű hátteret biztosított. Példának okáért idézek az Előre júniusi számából: „Papok és tanítványaik gyilkosságra, ellenforradalomra szövetkeznek. A fehérkeresztes csuhás páterek szeretnének még egyszer ártatlan magyar vérben gázolni.” És így tovább. A szervezetek feloszlatásához a közvetlen kiváltó ok július elején az un. kőrúti merénylet volt. Részeg orosz katonák egymásra lövöldöztek egy tiszt meg is halt, de a hatóságok egy oktogoni padlástérben megtalálták a kétségbeesésében öngyilkosságot elkövető KALOT egyenruhás cserkészt. A korabeli média hetekig cikkezett a fasiszta orvgyilkosságról. Még az sem volt fontos, hogy az írások egybevágóak legyenek. A Magyar Közlöny négy részletben sorolta fel a mintegy 1500 betiltott egyesületet.
Az 1947-es Mária-év ünnepségei százezres tömegeket mozgósítottak, ami újabb aggodalomra adott okot a hatalom gazdáinak. Az egyházi rendezvényeket egyre gyakrabban betiltották, lehetőségeiket korlátozták. Rendszeressé vált a zarándoklatok megzavarása, szétverése. A diktatúra vallásszabadságában nincs benne az egyház kulturális, társadalmi és karitatív tevékenységének engedélyezése. A hatalmat gyakorlók az összes egyházakat valamennyi vallási intézménnyel együtt a polgári reakció szervének tekintették.
Az 1947-es „kékcédulás” választásokat már nem bízták a véletlenre. Az új választási névjegyzékből közel egymillió választót hagytak ki, köztük papokat, szerzeteseket, apácákat, akiket például prostitúció vádjával fosztottak meg szavazati joguktól.
1948 nyarán törvény született az egyházi iskolák államosításáról. Júniusban 800 falu és város követelte az iskola-államosítás tervének elvetését. E feszült légkörben konstruálta az AVH a pócspetri ügyet, amiről újra harsoghatott a korabeli sajtó. 6505 iskolát államosítottak, ebből 5407 általános és népiskola, 113 gimnázium, 98 pedig tanítóképző és líceum volt. Az egyházi iskolák megszüntetését azzal indokolta a hatalom, hogy létre akarta hozni az egységes szocialista iskolarendszert, egységes materialista-ateista tananyaggal.
De ugyanígy nem tartottak igényt az egészségügyi és szociális területen dolgozó nővérek munkájára sem. A szociális és egészségügyi feladatok ellátását állami feladatnak nyilvánították, ahol teljesen feleslegesnek tartották az egyház jelenlétét. Az 1948-as névtár szerint összesen 69 kórházban és 173 szociális intézményben dolgoztak ekkor apácák.
Az iskolák államosításával, az egészségügyi és szociális munkaterületekről való kizárásukkal a hatalom óriási csapást mért a szerzetesrendekre: megszokott, évszázados tevékenységük után valami egészen másra kellett átállniuk.
A baloldali erőknek sikerült elsődleges céljukat elérni. Az egyházakat — mint társadalmi tényezőt — teljesen kikapcsolták a közéletből. Így a felbecsülhetetlen nemzeti értékeket képviselő intézményeket is lerombolták, mellyel nemcsak a vallás és a vallásosság szenvedett kárt, hanem a nemzeti kultúra egésze is. Az intézményeitől megfosztott egyháznak fokozatosan csak az istentiszteletek végzése és a szentségek kiszolgáltatása maradt.
Október és december között az addigra már új vezetéssel rendelkező, megfélemlített protestáns egyházakkal és az izraelita felekezettel a kormány megállapodást kötött. A katolikus egyházat még nem sikerült az egyenlőtlen megállapodásra rávenni. 1948 és 50 között a katolikus egyház maradt az egyetlen intézmény, amely ellenállt az egyre erősebb és szélsőségesebb totális hatalomnak.
1948 végén letartoztatták Mindszenty bíborost, a hit rendíthetetlen és meg nem alkuvó védelmezőjét. A következő év februárjában, mai szemmel nézve egy egészen nevetséges kirakatperben már elitélésére is sor került.
A bíboros tudta mire számíthat, Emlékirataiban tömören így ír: „A marxizmus olyan világnézeti, ideológiai irányzat, mely eszmeileg céltudatosan is ateista, gyakorlati módszereiben vallás és egyházromboló, uralmának a világra való kiterjesztését könyörtelenséggel hajtja végre s a szelíd képmutatástól kezdve a leggonoszabb terroreszközöket is hajlandó igénybe venni.”
Az ítélet kapcsán XII. Piusz pápa 1949. február 20-án rendkívül élesen nyilatkozott a Szent Péter téren. „Ismeretes, mit kíván a totális, vallástalan állam türelme árául: olyan egyházat, mely hallgat, amikor nyilatkoznia kellene; olyan egyházat, mely nem áll ellen a lelkiismeret megerőszakolásának és a nép jól megalapozott jogait és teljes szabadságát nem veszi figyelembe; olyan egyházat, mely szolgalélekkel bezárkózik templomainak négy fala közé…”
Mindezen időszak alatt érzékelhető politikai támogatást az egyház – dacára a bíboros és a pártvezetés közötti ellentétnek – a Demokrata Néppárt képviselőitől várhatott. Az 1944. végén megalakult Demokrata Néppárt a ’45-ös választásokon a megszerzett engedély ellenére sem indult. Kevés volt az idő az országos szervezettség kialakítására, valamint a kampányra. Amikor a terror és a megfélemlítés légkörében a Magyar Kommunista Párt Rákosi vezetésével elég erősnek érezte magát, feloszlatta a Nemzetgyűlést és 1947. augusztus 31-re kiírta a választásokat. Bár rövid volt az előkészületi idő, a DNP a kékcédulákkal is nehezített választáson biztosan jutott be a törvényhozásba.
A választások előtt az úgynevezett győri programban megfogalmazódott, hogy a néppárt világnézeti, de nem egyházi és nem felekezeti párt, amely nem az egyházak terhére, hanem javukra és jogaik biztosítása céljából akar a közéletben tevékenykedni. Ennek szellemében foglalt határozottan állást az egyház és iskolái ellen irányuló támadásokról, a vallási jellegű társadalmi, kulturális és ifjúsági szervezetek feloszlatásáról.
A Demokrata Néppárt képviselőinek többsége a keresztény reformmozgalmakban nevelődött tapasztalt, rátermett közéleti személyiséggé. A képviselők jó része életének alkotó korszakát áldozta fel meggyőződéséért, a keresztény és demokratikus értékek hitelességéért. 1949 után sorsuk állásvesztés, internálás, kilakoltatás, állandó zaklatás lett.
Tizenketten választották a kényszerű emigrációt, huszonkét képviselő szenvedett 3 hónaptól 19 évig tartó börtönbüntetést. Matheovits Ferenc összesen 19 évet, 4 hónapot, 17 napot töltött börtönben és internálótáborban.
1950-ben Magyarországon 23 férfi szerzetesrend működött 2582 fővel és 40 női szerzetesrend 8956 fővel 636 kisebb-nagyobb rendházban. A kommunista vezetők felismerték a szerzetesrendek szervezeti felépítéséből származó lehetőséget: míg az egyházmegyés papságot csak egyenként ritkíthatják, a szerzetesrendek mint önálló közösségek, teljes egészében likvidálhatók, egyszerű jogszabállyal megszüntethetők, s ezáltal egyetlen tollvonással tízezernél több, úgynevezett egyházi aktivista tevékenységét tehetik lehetetlenné a hívek körében.
A szerzetesek deportálása a június 9-ről 10-re virradó éjszaka kezdődött. A Jugoszláviával határos déli területekről mintegy kétezer szerzetest szállítottak el, sokszor csak néhány percet hagyva a készülődésre, embertelen körülmények között.
Ez az esemény volt az állam utolsó lépése, hogy a püspököket tárgyalóasztalhoz kényszerítse. A hatalom ezzel a stratégiával tökéletesen elérte célját, a végső megoldást. Egyrészt a hazai szerzetesrendeket először eszközül használta fel arra, hogy a püspöki kartól kicsikarja a régóta várt megegyezés szövegét, másrészt éppen e megegyezés árnyékában, ennek garanciáit felhasználva fölszámolták a szerzetesrendeket.
Az elmúlt húsz esztendőben megjelenő visszaemlékezések, emlékiratok lassan elénk vetítik a borzalmas 1950-es esztendő megrendítő eseményeit és az utána következő negyven év sanyarúságát. Emlékszem, hogy hallgattuk kis baráti körben az idős pálos atyák elbeszélését a Sziklatemplomban, illetve a mellette lévő kolostorban az ÁVH-sok megjelenéséről. Az éppen reggelinél ülő szerzetesekhez tucatnyi ÁVH-s legény rontott be. Egyikük letett egy pisztolyt az asztalra, majd a következő: „Ni, egy fegyver!” felkiáltással felvette, s a felocsúdni sem tudó atyákat már tuszkolták is a teherautóra. Se szeri, se száma a hasonló történeteknek.
Az 1950-es megegyezés negyven esztendőre meghatározta az egyház sorsát, mely még a passzív ellenállásról is lemondott. Létrejött az Állami Egyházügyi Hivatal, megbízottjai beköltöztek a püspöki palotákba, irodákba. Magukhoz vették a hivatali pecséteket, pénztárak és levéltárak kulcsait. Ellenőriztek minden érkező és kimenő postát. Engedélyük nélkül nem kereshették fel a főpásztort a papok, hívek. Ők jelölték meg, kik lehetnek papnövendékek, kit lehet felszentelni, ki milyen állásba jut.
A katolikus oktatást negyven esztendőn keresztül mindössze a négy, töredékeiben megmaradt szerzetesrend által működtetett nyolc gimnázium fémjelezte, ehhez jött még egy református és egy zsidó gimnázium. Ez lett az egyházi oktatásból. S gondoljunk csak bele, hogy a negyven év alatt itt végzett diákok zöme derekasan megállta a helyét az életben.
A magyar biztonsági szervek évtizedeken keresztül minden vallásos, informális csoportképződménynek politikai-felforgató tevékenységet tulajdonítottak, és tevékenységüket államellenesként jellemezték. 1945-77 között a Rákosi-Kádár rezsim kegyetlenkedései idején nevezték el a váci fegyház egyik zárkasorát „Vatikán-nak”. Ott évtizedeken keresztül állandóan száz körül volt a katolikus papok száma. Az egyéni ítéletek mellett, állandó napirenden voltak az egyházpolitikai perek. 1961-ben mintegy hetven papot és ötven világit, 1965-ben újabb harminc egyházi személyt ítéltek el, de volt még csoportos per a hetvenes években is.
A diktatúra évtizedeiben mintegy 1200 pap szenvedett börtönbüntetést, internálást, és akkor még nem beszéltünk a határokon túli területekről. Az elcsatolt területek gazdái ideológiai elkötelezettségükön túl mindent elkövettek a magyarság karizmatikus vezetőinek elpusztítására. Gondoljunk csak a Kárpátalján meggyilkolt Romzsa Tódor püspökre, a börtönben meghalt Scheffler János és Bogdánffy Szilárd püspökökre, vagy Márton Áronra; a szibériai lágerek, vagy a Duna delta poklára.
De az embertelen diktatúrák eltűnnek a történelem süllyesztőjében. Hol van ma már a „nagy Szovjetunió”, az ateizmus fellegvára? Darabjaira hullott. Kárpátalján pedig a Magyarországról érkezett ferences misszió munkálkodik.
Az elmúlt húszegynéhány esztendőben megjelenő visszaemlékezések, emlékiratok lassan elénk vetítik a háború utáni évek megrendítő eseményeit és az utána következő negyven év sanyarúságát. Az emberek hajlamosak gyorsan felejteni, ma már egyre többen más szemüvegen át látják a megszállás éveit. Őket csak arra kérném, időnként olvassanak el egy gulág emlékiratot vagy egy ötvenhatos visszaemlékezést.