Dr. Heinrich-Tamáska Péter - Fiatalkorúak börtöne Tökölön

Az alapvető változást az 1963-as esztendő hozta, amikor Tökölön az év juliusában üzembe helyezték az új, kizárólag fiatalok befogadására létesített börtönt és fogházat. Pedagógiai célként a rosszul sikerült szocializáció kóros kinövéseinek megnyírbálását és a személyiségnek a munkán keresztül való átformálását jelölték meg. Az 1960-ban felszámolt internálótábor  épületeit - amelyekben főképp ítélet nélkül fogva tartott 56-osok raboskodtak - részben lebontották, részben átalakították. Évekkel később felépült egy nyolc tantermes iskola tornateremmel és sportpályával, látogatási helységet, szabadidő központot és szakköri szobákat alakítottak ki. A kezdetben 71 főt (63 fiút és 8 lányt) befogadó intézet létszáma rohamosan nőtt, 1966 márciusában már elérte a 370 főt.  A parancsnok, Kardos Gyula ezredes - aki részt vett a váci éhségsztrájk elfojtásában - harcos természet volt. Mintaintézetet akart, s a makarenkói egy (vagy több) pofon elvét vallotta, s mivel az aranycsapat idején a Bp. Honvéd tartalékcsapatában játszott, különös súlyt fektetetett a testedzésre és a focira. (Az akkori Honvéd tartalékcsapatában játszani annyi volt, mint ma a Reál Madrid vagy a Barcelona második csapatába bekerülni.) „1963-ban kerültek a fiatalkorú elítéltek Tökölre - jegyezte fel 1971-ben-, a volt internálótábor barakkjaiban nyertek elhelyezést. Már akkor megállapítást nyert, hogy e barakkrendszer nem alkalmas erre a célra.  Egy barakk 116 férőhelyes. Ez az elhelyezés rendkívül megnehezíti egyrészt az őrzést, másrészt az egészségügyi követelmények betartását, és az egész korszerűtlen. Az ágyak elhelyezése direkt kedvez a homoszexualitás terjedésének, mellyel szemben ilyen körülmények között csaknem tehetetlenek vagyunk.” (3) (Oroszos barakkokról van szó, amit az elítéltek csurmának neveztek, s 100-120 gyerek elhelyezését tették lehetővé, 12-15 fős, a folyosó felé sűrű dróthálóval lezárt zárkákban.)

 

Kardos egy másik, 1971 nyarán készült jelentését, mint az országos parancsnokságon megállapították, türelmetlenség, „de a jó ügy érdekében kifejtett erőfeszítés inspirálta, felvetései azonban nem mindig reálisak és néhány vonatkozásban megalapozatlanok, sértők.” Egy ilyen, a szocialista álszemérem diktálta főnöki vélemény akkortájt felért egy kemény feddéssel: még jó, hogy liberalizmusra (szitokszó volt a pártzsargonban) és homoszexualitásra való hajlammal nem gyanúsították meg. Persze sok minden megoldatlan maradt már csak azért is, mert a hetvenes évektől a fogva tartottak létszáma állandóan hétszáz fő körül mozgott, a nyolcvanas évek közepére pedig az ezret is meghaladta. (S ezen belül nőtt az életellenes cselekményekért elítéltek száma. Akar nyolcvan gyilkost látni? – kérdezte egyszer az egyik őr az illetékes pártreferenstől.) Mint a börtönügyek avatott szakértője, Lőrincz József  megállapította, az előző évtizedekben (tehát már a Horthy-korszaktól) kialakult „merev függési viszonyok a személyzet és a fiatal elítéltek között, a bizalmatlanságot hibernáló rigid érintkezési szabályok és a kaszárnyai légkör jóformán érintetlenül túlélték a 60-as évek kriminálpedagógiai törekvéseit”. Az osztályozási kritériumot a végzendő nehéz munkához szükséges fizikai és szellemi adottság határozta meg, ám a Betonelemgyár és az 1974-ben alakult börtönüzem, a Dunai Vegyesipari Vállalat nem tudta a fiatal fogvatartottak munkaerejét teljesen felszívni. S a tétlenség - mint azt a protestánsok mondogatták már 16. századtól -  nem más, az ördög öreganyja. Így aztán Kardosnak és feletteseinek, az országos parancsnok Szalay Zoltán és az őt követő Sárdi Károlynak az a hite, hogy a munka s az állam erőteljes beavatkozása, paternalizmusa előbb-utóbb megteremti a fiatalkorúak büntetőintézetének a pedagógiai munkát és a sportot felvirágoztató légkörét, végülis téveszmének bizonyult. (Gondoljunk csak a Fekete Doboznak Tökölről készített filmjére, amely a nyolcvanas évek végén a brutalizmust kihangsúlyozó tárgyilagossággal mutatta be azt az informális zárkavilágot, amelynek titkaiba a nevelők és őrök sem igen láthattak be.)

 

„Egy 1975-ös vizsgálat megállapította - olvashatjuk Lőrincz Józsefnél -, hogy 1974-ben 1310 esetben szabtak ki fegyelmi fenyítést, ebből 121 fiatalkorút egymás sanyargatásáért, bántalmazásáért fenyítetek, 37 esetben tettek büntetőfeljelentést, bűncselekmény elkövetésének gyanúja miatt.” (4.) Pszichológusi körökben kezdett eluralkodni az az eretnek nézet, hogy a büntetőhatalom hiába tűzi ki célul a deviáns személyiség átrendezését, a célszemély elillan az ideológikus keretek közül. Ráadásul a befogadottak több mint kétharmada csonka, szétesett családokból került ki, és közülük is az állami gondozottak tették ki a létszám harmadát. (Az óbudai Szőlő utcai és az aszódi büntető-nevelő intézetből egy komolyabb bünténnyel könnyű volt átkerülni a fiatalkorúak börtönébe, ahol a „javcsis” keresztesek külön, összetartó csoportot képviseltek. Nem számított különleges dolognak az sem, ha valamelyikük már Tökölön, a rabkórházban született.) A lányok javító-nevelő céllal a Rákospalotára vagy a 4. sz., Leánynevelő Intézetbe (XI. ker., Pozsony u.) kerültek,  elítéltként pedig a tököli leánykörlet felszámolása után a Pálhalmai Börtön mélykúti, nők számára létesített intézetének fiatalkorú körletére. A nyolcvanas évekre egyértelművé vált, hogy az általános életszínvonal romlásával pénzforrásként egyre többen fogják választani a prostituciót. „A prostituált nők utánpótlásának legbiztosabb bázisa az állami gondozásból kikerült lányok, a 16-17-18 évesek … Elől szakadék, mögöttük mocsár. Több ezer ma is Budapesten a szökésben lévő lányok száma. Tizennyolc évesen többszáz megöregedett prostituált él a fővárosban. Mit remélhet tőlük a társadalom? Élnek, vegetálnak, zokogva élik le az életüket” - írta Végh Antal Foglakozása: budapesti örömlány című szociográfikus riportjában. A sorozatos bűncselekményeket elkövető és a csoportosan vagy bűnszövetségben elkövetett bűncselekményekért a fiú javító intézetekbe beutaltak aránya negyven százalékkal nőtt, a cigány származásúaké pedig elérte a nyolcvan százalékot. A növendékek mintegy harmada bűnöző családból került ki. (5)  (Mint mindenben, a bűnözésben s annak etnikai jellegében is a kádári életformák virulensnek bizonyultak a rendszerváltás után. Csak az erről való hivatalos beszéd vált értelmetlenné.) 

 

Volt egy fura intézmény Tökölön, a segédfelügyelőké. Kisebb ítéleteket kapott, (pl. gázolásért, karambolért, üzemi balesetért, sikkasztásért) a társadalomnak egyébként fontosnak ítélt egyének segédfelügyelőként segíthettek be a fiatalkorúak nevelésébe. Kivételes helyzetük révén sok kedvezményben részesültek. Így került Tökölre 1977-ben Bicskei Bertalan, a Honvéd és az MTK kíváló kapusa is. „Órákat tartott, börtönbajnokságot rendezett. Meccs meccset követett, elvégre a nyolcszáz elítélt többsége szerette a futballt, szinte mindenki játszani akart.” S mivel „Kardos Gyula börtönparancsnok az ötvenes években maga is futballozott, … engedélyezte a bajnokságot, és amit csak lehetett, minden kedvezményt megadott Bercinek” - írja Kiss László a kapusnak szentelt életrajzi könyvében.  „Havonta egyszer haza engedte - HÉV-vel ment-jött -, a többi hétvégén meg a család érkezett, … a kis Berci meg úgy tudta,, a papa edzőtáborozik.” (6) A váci fegyház parancsnoka - aki építési s egyéb korrupciós botrányokba keveredett, amelynek elvarratlan szálai a szóbeszéd szerint az igazságügyi tárca államtitkárához is elvezethettek volna - négyéves büntetését ugyancsak segédfelügyelőként itt töltötte. De megfordult itt az a Zemplényi is, aki a rendszerváltás után az úszószövetség elnöke lett, s százmilliókat tüntetett el vállalkozóként pénzügyi manőverei során: Tökölön a legnagyobb húzása az volt, hogy a börtönkórház lifteseként több információt gyűjtött össze, mint az operatív tisztek. (Beleérző homoszexuális lévén a kilencvenes években nagyértékű technikai eszközökkel, adományokkal támogatta a börtön klubéletét.) S kerültek ide bukott rendőrök is.

 

A fiatalkorúak börtöne és fogháza a személyi (nevelő) állomány növekedése ellenére  „dugóhúzóba” került a nyolcvanas években.  Néha egy férfi börtönnyi létszámra, 15oo főre is felfutott a „bebukott” fiúgyerekek száma, s köztük egyre nőtt az erőszakos bűncselekményekért elítélteké. Az állami gondozott rendszer - amely a maga 3o-40 ezres létszámával majdnem akkora volt, mint a néphadsereg - bőven adta  az utánpótlást, ám erről a nyilvánosság előtt  nem illett beszélni, mint ahogy arról sem, milyen sokan vannak analfabéták és félanalfabéták közöttük. (A néphadseregben ekkor jelennek meg a félanalfabéta munkásszázadok.) A majd 17 éven át parancsnokló s nyugdíba vonult Kardos ezredes helyére a bölcsész, tanári diplomás generáció képviselője, Vincze Tamás került: a régi katonás reszim szelídült, nőtt a nevelőtisztek és a pszichológusok szerepe, és új nevelési metódusoknak (stúdió, szabadabb klubélet) is helyt adtak (7), söt, a nyolcvanas évek végén  rockkoncerteket is rendeztek a focipályán.  (Nagy Feró, Hobo) A párt Közigazgatási és Adminisztratív Osztályának referensei bár ugyanolyan szabályokat írtak elő a fiatalkorúak számára, mint a felnőtt elítélteknek - például a körleten belül a felügyelőkkel találkozva sapkát levéve a fal felé kellett fordulniuk - liberálisabbak lettek, s ezzel párhuzamosan a kis közösségeken belüli anarchikus szellemiség megerősödött. A kis közösségek tagjaira „az akaratgyengeség, az önállótlanság, az önértékelésre való képtelenség” volt a jellemző, sőt:  „negatív énképük – te csak állami gondozott vagy, neked nincs családod …! – konzerválódott, s mint „egyetemes intézményt” megszokták a börtönt” - írta az elítélt fiúkról 1987-ben Lukács Tibor a Gyorsuló idő sorozatban.  

 

Hajnal László Gábor  A szocialista nevelés csődje című 1984-es, az emigrációban megjelent kis tanulmányában kiemelte,  hogy soha nem látott méreteket kezd ölteni a fiatalkorúak bűnözése.  (S mindez a kádári boldog békeidőkben,.) ”Az összes elkövetők 4 százaléka 14 éven aluli, azaz gyerekkorú, 12 százaléka 14-18 közötti, 28 százaléka 18-tól 24 esztendős. Tehát: a bűnözők 44 százaléka a forradalom leverését követő negyedszázadban születetett. A rabláson, lopáson kívül egyre többen menekülnek az alkohol szabadságába … 120 ezer olyan gyerekről tudnak a hatóságok, akik a családon belül komoly erkölcsi károsodásnak vannak kitéve.”  (8) Azaz a bűnözői szubkultúra rabjai lettek  - vonhatjuk le a következtetést -, az alacsony önértékelésűekre pedig a domináns társak  szankcionáló hatalma jóval erősebb köteléket jelentett, mint a kirendelt hivatásos patrónustól való függés.

 

A punkzenekarok ekkortájt már rendszeresen „cikizték” a hatalmat. 1984 táján például a Szabotázs néven futó együttest a „nagy nyilvánosság előtt elkövetett izgatásért” zárták be. A négy fiú szakmunkástanuló volt. És míg a nyirkos veszprémi várbörtönben sinylődtek – amelynek sétálóudvarát még nyáron is elkerülte a nap -, a tanúk sorra megtagadták rendőrségen tett vallomásokat. Kiderült, hogy a Szabotázs szövegét a begerjedt mikrofon miatt nem lehetett jól hallani, a veszprémi nyomozók pedig a már Győrben elítélt „Auróra cirkáló” zenészeinek verseit - amelyeket győri kollégáiktól kaptak - olvasták sajátjukként  a négy fiú fejére. Rájuk nem állt az a mondás, hogyha rockzenész voltál itt, akkor vagy titkosügynök van köztetek vagy rendőrtiszt volt az apád. Izgatással vádolták őket. (Könnyű volt Hobónak zenészkedni, akinek apjával már találkoztunk a váci éhségsztrájk kapocsán. )

 

Moldova György egy Tökölről szóló riportjában country stílusú dalt idéz: a tököli „nyelős” dalt. Szó van benne a rettegett Vagács doktorról, kínról és reménytelenségről. Nemcsak fiatalkorúak, de a felnőtt rabok körében is igen elterjedt a falcolás, azaz az öncsonkítás és az idegen test - többnyire fémek - nyelése. A gyomorban kinyíló „karácsonyfa” s egyéb nehéz esetek sebészi megoldásának avatott kezű, nemegyszer durva mestere volt „a Vagács”. Az áhított cél a börtönkórház: a kórházi ápolás a lét relatív szabadságát nyújtotta, s a régi barátokkal való ottani találkozás (nemegyszer erre ment ki a megbeszélt „nyelés”) egy totónyereménnyel is felért. „A társadalom nem áll szemben ellenségeivel, hanem megpróbálja lekenyerezni őket” - írta e keserű romantikáról és írójáról a Beszélőben Radnóti Sándor.  Bohózatba illő dolgok is előfordultak: így született meg a könyvtári izgatás bűntette. Csak megjegyzéseket kellett írni a kikölcsönzött könyv margójára, mondjuk Leninhez, vagy Gyurkó Kádár életrajzához vagy éppen Károlyi Mihály özvegyének visszaemlékezéseihez. Aláhúzás, áthúzás, kérdő- és felkiáltójel is árulkodó bizonyítéknak számított, ha pártos irodalomról volt szó. Mint egy rendőrhatósági figyelmeztetésben olvashatjuk, a könyvtári izgató megkérdőjelezi egyes történelmi személyiségek elbeszéléseinek tényszerűségét és a szocialista társadalom érdekében kifejtett tevékenységüket. Ilyen „izgatás” és üzengetés a Gyűjtőben, a börtönnépesség nagy elosztó helyén, de Tökölön is többször is előfordult. (9)

 

A kései szocializmus kifogyhatatlan volt a rosszul elsült tréfákban. A szegedi CPg-re (Coitus Punkgroup) és társaira az Országos Rendező Iroda (ORI) nagyhatalmú ura, a volt 56-os Erdős Péter a Kritika 1983 évi juliusi számában próbált eszmei csapást mérni. Az írás Felszólalás szennyhullám ürügyén a punk dalokkal és a CPg botrányaival foglalkozott, a megbéllyegzés zsdanovi stílusában, de a szocialista kispolgár lelki békéjének védelmében. Erdős csak azt nem fejtette ki, hogy akik nem tetszenek neki, azoktól rendőrségi engedélyt kér az ORI engedély megadásához, a rend őrei viszont Erdős igenjéért küldik vissza őket, s ezzel bezárul a kör: a játék, a fellépés illegálissá válik s az izgatás izgató kategóriájába esik. (Végülis mért nem rendőrtiszt volt az apátok?) Nem véletlen, hogy a CPg ügyének bírósági tárgyalása után már egy punkkoncerten így énekeltek a dühödt tizenévesek: „Erdős Péter, Péter bácsi, / ne haragudj ránk, / a mi anyánk kurva …”

 

Az önpusztító életmód számtalan változata honosodott meg. Megjelent a szipózás után (ragasztóanyag beszívása egy nejlonzacskó alatt, alkohollal felerősítve) az igazi halálos mámor , a kábítószer. A törvényhozók már 1979-ben - kiskorúak esetében is - bűncselekménnyé nyilvánították a kábítószerezést. A szipuzók és drogosok 85-90 százaléka 18 évnél fiatalabb volt, s egymást vitték a mókába, hogy ott a kábulatban megtalálják önmagukat, s elhatolhassanak az anyag és lélek végső  természetéig. 1984-ig, öt év alatt félezer esetben mondtak ki ítéletett kóros szenvedélykeltés vétsége miatt, de az örök nyugalmat hajkurászók száma csak növekedett. A Róbert Károly kőrúti kórház narkós részlegébe sorra kerültek be a fiatalok és sorra szöktek el, mert hiányzott nekik a drog, a galeri, a színesen villódzó képek és a nagy sötétségből előbújó aranyszínű katicabogár, hogy - mint Hajnal László Gábor írásában - bocsánatot kérjen … 

 

A rendszerváltás idején az addig a nyilvánosság elől elzárt börtönvilág a médiák kedvelt területévé vált. „A fiatalkorúak börtönében  feltorlódott, évtizedes, megoldatlan ellentmondásokat, különösen az intézeti szubkultúra nehezen kezelhető brutalitását, a haszonelvű munkáltatásnak a felnőttekétől semmiben sem különböző rendszerét, a fiatalkorúakkal szemben alkalmazott bánásmód militáns rigorózitását”  a közvélemény elé tárták – összegezi a váltás pillanatát Lőrinc József.  Szerencsére, nem e tanulmány tárgya, hogy választ adjon arra, megtaláltuk-e kiútat. A büntetésvégrehajtás meredek szirtjére a megifjúdott Sziszifusz továbbra is görgeti a nehéz köveket, hogy aztán leesvén büntetésből újra kezdje reménytelen munkáját. Sziszifuszt a rendszerváltás sem váltotta meg.