Egy évre a város - Kassa, Cassovia - az európai érdeklődés homlokterébe került: Európa kulturális fővárosa lett történelmi mértékkel mérve egy pünkösdi királyságnyi időre. Aztán utána is marad az, aminek a szlovákok nevezik: Kelet-Szlovákia metropolisa. S mint pünkösdölő társvárosát, Marseilles-t az iszlám és a betelepült arabok, úgy fenyegeti ezt a valamikor háromnyelvű várost az új, a belső migráció jogán hódító cigányság. A gall szellem mágikus körében fogant nyelvi nacionalizmusára hivatkozó szlovákság ugyan megszerezte a város kulcsait, de mohó kisszerűségével következetesebben készíti elő vereségét, mint a rendiségből kinőtt magyar nacionalizmus tette azt a dualizmus idején. A zsidóság és a németség eltűnésével a cigány etnikum rendkívül megerősödött a 20. század második felében: a Lunyik IX. gettója s a város vidékének harmadik világbeli bádogtáborai sötétebb képet mutatnak, mint Miskolc és környékének cigány telepei. A rendszerváltás óta – mondja a szociológus – két dolog is Kassa körzetében a növekedés irányában hat. „Egyrészt a Kassával határos falvakba megindult egy városi kiáramlás, másrészt – főként a romák lakta részeken – a demográfiai helyzet is kedvező.” S még egy fontos kitétel: „Kassa vidékén a nemzeti identitás túlságosan labilis ahhoz, hogy statisztikai képet alkothassunk róla.”
Van egy hamis mítosz az egykori Csehszlovákiában, a masaryki demokráciáé és humanizmusé. S ez mindig feléled, ha a régi magyar világot kell szembeállítani a modern világ kihívására adott helyes válasszal. A régi kassai családból származó történész Ferdinándy Mihály hiába kérdezett rá még a müncheni döntés előtt csehekre és szlovákokra egyaránt, mi is hát a ti humanizmusotok? „Nem jött felelet soha. Volt, aki összekeverte a szociális érzéssel, volt, aki Európa műveltségét értette alatta. Ebből az a meggyőződésem támadt, hogy a cseh humanizmus lehet egy elv, vagy doktrína, de semmi esetre sem élő, emberformáló erő, semmiképp sem olyan magatartás, amely mögött egy igazi világérzés áll. Országokat pedig nem lehet akként felállítani, mint egy hivatalt. A „keleti Svájc”, akármilyen érdekes lenne is különben, nem sikerült.”
A szocialista kori restaurált államépítményt pedig még penetránsabb hivatalszag lengte körül. Gustáv Husák uralma alatt aztán megszületett a dualizmus szláv változata: a cseh-szlovák szövetségi állam. Végül a „bársonyos forradalom” után ez a fura, neosztálinista képződmény átadta a helyét egy olyan nemzetállamnak, amely történelmi hitelességét egy rég felszámolt morva régiségkereskedésre alapozza. Az iskolai oktatásnak köszönhetően államalkotó polgáraiban olyan, a régi osztályharcos szemléletből származó nemzetérzés alakult ki, amelynek fő motívuma, hogyan kínozták a díszmagyaros, rendkívül kegyetlen magyar urak tót parasztjaikat ezer éven át. Ezt akár Jánošík effektusnak is nevezhetjük, amit Ferdinándy tömören úgy írt le, hogy a tót parasztok, „midőn (magyar) uraik meghívták őket lakomára (!), naiv csellel ártalmatlanná tették őket és mindenöket ellopták.” A lopást szentesítő Beneš dekrétumokon szentségében bízva senki sem gondol arra, hogy már az első, sárkányalakú köztársaság testében sem volt erő. Pedig elgondolkodtató, hogy váltották egymást a város főterén Štefánik, Sztálin és Gottwald örökkévalóságnak szánt szobrai.
A városát vesztett Márai
A kulturális rang, amit Kassa városa kapott, minket, magyarokat is kötelez, jelesen arra, hogy megmutassuk a város nem szlovák arculatát. „Régi templomok inkább múzeumok, mint kegyhelyek” – írta valahol Márai a Szent Erzsébet székesegyházról, amelynek alapkövét még Erzsébet unokaöccse, V. István tette le, zárókövét pedig Mátyás király. „Erre akkor ébredsz rá, amikor belépsz a Déli kapun (itt Árpád-kori, lesüllyedt, régi temető fölött jársz), s eszedbe jut, hogy a templom padozata alatt a föld mélye még a XIII. században épült plébánia templom alapfalait rejti.” Az Omodé nádor ellen lázadók drámája, „A kassai polgárok” itt, ezeknél a falaknál fejeződik be. Azok a kassai polgárok német földről jöttek, s fognak jönni még évszázadokon át. Jogaik voltak, s e jogok miniatűr arisztokratákká tette őket. Aztán jöttek a dualizmus idején a kávéházak, a könyvek s a baráti körök, s ezek a szűknek mondott közösségek határai valahol Párizsnál értek véget. Miniatűr arisztokratáinak a Dóm nemcsak templom, de az európai kultúra végvára is volt. (1916-ban, a Bruszilov offenzíva idején a magasabb katonai körök Kassa evakuálását is fontolóra vették, s már az 1903-as chlopy-i hadparancs idején úgy tekintettek rá, mint az osztrák-magyar monarchia belső védvonalának legfontosabb keleti bástyájára.)
A híres kassai szárnyasoltár Biblia pauperum, szegények bibliája: a 48 képtáblából 12 Szent Erzsébet életét tárja elénk. Az első képen a glóriával övezett kisdedet egy udvarhölgy mutatja meg II. András királynak és kíséretének, de mint mondják, hogy anyját, meráni Gertrúdot összeesküvők ölték meg, még Wartburgban is sokáig titkolták előle. (Gertrúd szívét Kassától a 90 km-re keletre fekvő leleszi prépostságon őrizték, s mint annyi más magyar relikvia, nyomtalanul eltűnt a múlt század viharaiban.) A nyolcadik képen a férje halála után a thüringiai udvarból elüldözött Erzsébetet egy eisenachi koldusasszony, akivel korábban sok jót tett, hálátlanságból a sárba taszítja, a tizediken pedig, ahol egy pokolvaros, leprás beteg haját nyírja, rokonai – üldözői – gúnyosan figyelik. Nostradamusi üzenet ez számunkra: 1945 nyarán 35 kilós batyuval üldözték el a kassai nőket, gyermekeket és öregeket - miközben a férfiak még nem tértek vissza a háborúból - a hlinkás jelvényt vörös csillagra cserélő „partizánok“. Találomra előveszek egy Márai verset. A Cassovia utolsó két sora - hogy már csak egy kép az egész - ide illik: „Ennyi maradt csak, mint marad a vesztett / Városról néha együgyű fametszet.”
A kulturális rang eléréséhez azonban nemcsak a dóm és Szent Erzsébet, de a világban is ismert, profán védőszent szükségeltetett. Megfelelő szlovák író híján így fordult a város vezetése a Márai életmű felé azzal az elfogulatlansággal, ahogy azt egy pincérnő teszi jól fizető vendég esetén. Édesem – mondták. S így lett ő a rendezvények első emblematikus alakja. A nemrég Márairól elnevezett tér avatásán arról beszéltek, hogy ami Kaffkának volt Prága, az volt neki Kassa, egy igazi cukorfalat. Bármilyen jóindulatúnak tűnik a szlovák értékelés, a két író két különböző világ küldötte: az egyik önmaga és Prága, a „városok anyja” elől is menekült, a másik Kassában a megtartó Várost, az Urbsot látta a polgár örök jelképeivel. Van a könyvtáramban egy könyv, Cs. Szabó László Magyar néző-je, amelyet 1939 májusában a szerző „igaz szeretettel” Márainak dedikált. A felső-magyarországi városok – írja ebben Cs. Szabó – „minden nemzetiséget befogadtak, a felvidéki ember lassan minden nyelvet megértett, a zipszer nem bújt megátalkodottan a falai mögé, mint az erdélyi szász, a magyar rákapott a német irodalomra, a szláv meglágyította a magyar és német kiejtést … Szerencsésebb körülmények közt Kassa egy magyar Athén lehetett volna.” Az ezt a látásmódot megtestesítő Márai nem létezik a kassai szlovák értelmiség számára, stilisztikailag ezért menekülhettek egy rossz, Kaffkát idéző hasonlathoz.
Balassa Zoltán nem véletlenül nevezte Vécsey Zoltán kétszer is bezúzott könyvét, A síró város-t Márai Sándor Kassája 20. századi kálváriája leírásának. „A betiltott regény egy szerelmespár történetén keresztül azt a történelmi forgószelet ábrázolja, amely 1918 októbere és 1919 nyara között többször is végigsöpört Kassán. Elvesztek a háborús évek alatt jegyzett hadikölcsönök, spanyolnátha-járvány pusztított, végül megjelentek az olasz parancsnokság alatt masírozó cseh légiós csapatok, amelyek embereket öltek meg. Tényleg sarkaiból fordul ki a világ: a megszállt városban lassan a régi kassaiak lesznek az idegenek, a megtűrtek … Kassa városa ekkor találkozott először azzal, amit később úgy hívtak: kisebbségi sors.” „Az a tény - írja a kiváló szlovák történész, Ľubomír Lipták -, hogy Szlovenszkót tulajdonképpen meg kellett hódítani, később valahogy elfelejtődött a tankönyvekből és az olvasókönyvekből, mert ez megnehezítette a történelem magyarázatát (a csehszlovákot, a ľudákot és a kommunistát egyaránt). A kortársak számára azonban ez még egyértelmű tény volt. A szlovák önkéntesek ebből az időből származó dala pontosan ezt fejezi ki:
Szlovákok hazája,
Te aranyalmácska,
Nem nyertünk el téged,
Nem nyertünk el téged,
Sem könnyen, sem játszva. „
A cseh Kassa
Van az egy évig tartó ünnepsorozatnak Márain kívül még három emblematikus figurája. A másodikat Kosice Gyulaként jegyzi a világ, aki Falk Gyulaként lett anyakönyvezve 1924-ben, s az argentin képzőművészet nagyja lett: festészetével, szobraival és a fényművészettel világszerte ismert, s művészet teoretikusnak sem utolsó. A zsidó családból származó művész választott neve szimbolikus: Kosice az első csehszlovák republika Kassájára emlékeztet, a Gyula pedig - amelyet argentin földön is megőrzött - a régi kassai világra. Vitéz Oelschläger-Őry Lajos a harmadik védszent, ő Kassa cseh időkbeli építőmestere. A két háború között sok jelentős épületet tervezett az óvárosban, de Munkácson, Ungváron, Nagymihályon, Tornalján, Szomolnokon és a Tátrában is ott hagyta keze nyomát.
Milyen is volt a cseh Kassa? A monarchia szétesése után a város az első republika keleti részének gazdasági és katonai központjaként működött, s cseh hivatalnokok, katonatisztek, fináncok és tanárok mellett több cseh építész is - mint Kopřiva és Brebta - letelepedett itt. A cseh hivatalnokoknak felépítették a Kis Prágának nevezett városrészt, s 1938-ig a hadtestparancsnokok - akik fél Szlovákia és Kárpátalja férfi lakóssága felett parancsnokoltak -, Gajda, Šnejdárek, Krejčí és Prchala is mind csehek voltak. Az egykor a magyar parlamentben a szlovákokat képviselő Milán Hodža - az összeomlás küszöbén, 1938-ban csehszlovák miniszterelnök - mindig gyalog jött be a pályaudvarról a városba, se konflis, se taxi, se villamos. Ezzel is a filozófus elnök, Masaryk egyszerűségét hirdette a Schalkházban bálozó, könnyelmű magyaroknak, akik idegenkedve nézték a cseh éra embereit, mintha az el akart volna rabolni tőlük valamit, ami több, mint a pénz. Az őslakosok a szellemüket féltették, ahogy ezt Márai is megírja a Garrenek történetében. „Kassáról egy szóban elfér az emlékem: „EURÓPAI” város volt” – írta a Naplóban. „Kevés magyar városról lehet elmondani.” A „cseh Kassa” demokratikus volt, de nem volt európai.
A cipszer családból származó Oelschläger Lajos épületei - az ortodox zsinagóga és iskola a maga különös, Asszíriát idéző architektúrájával, a ridegen célszerű, ám monumentális tűzoltólaktanya és a Fő utcán felhúzott Kereskedelmi és Iparkamara -, mint méltatói írják, a kassaiak „családi ezüstjévé” váltak. A harmincas évek közepén építette meg az Erzsébet park mellett, a város szívében a Bauhaus ihletésű városi strandot, amelynek medencéi különböző magasságokban lettek elhelyezve, s ez abban az időben egyedülálló, amerikaias megoldásnak számított. Sokáig itt nevelődött a csehszlovák vízilabda krémje, mára azonban a fürdő és területe, amely a Szlovák Nemzeti Kulturális Örökség része, reménytelenül pusztulásnak indult. (Nemcsak a vízipóló, a csehszlovák vívás is ezer szállal kötődött a revánst váró magyar fiatalsághoz, s a kassai kereskedelmi főiskola kosarasai 38 után kétszer is a vidék legjobbjai lettek az erős magyar bajnokságban.)
1938 nagy év volt: Csehszlovákia huszadik születésnapját ünnepelte. A „Košice Expo 1938” kiállítás volt hivatva arra, hogy a húsz év eredményeit bemutassa. A kiállítás építészeti koncepcióját Miloslav Kopřiva dolgozta ki, s a „Csehszlovák Állam” elnevezésű, a legnagyobb pavilont is cseh építész, Rudolf Brebta tervezte. Három kisebb pavilon - a Technika, a Mezőgazdaság és a Szlovák táj - felépítésére kassaiakat, Oelschlägert, Friedmann Ernőt és Gottesmann Emilt kérték fel. Az elképzelés szerint az épületeket a tervezett Műszaki Egyetem részeiként építették meg. A nyári ünnepi eseményekre és vigalomra 340 ezren látogattak el, miközben minden borotva élen táncolt. Szokott ez így lenni nagy kataklizmák előtt másutt is: a németek táncoltak Lengyelország lerohanása előtt s azt hitték, béke lesz, a sztálini Oroszországban pedig tombolt a tömeg dekadens hangoktól megtisztított szovjet tánczenére s a színpadok tele voltak szirupos operettel, miközben az NKVD megkezdte a Nyugat-Ukrajának nevezett keleti lengyel területek vérrel és vassal történő kolhozosítását.
A cseh éra mérlegét - a „gyarmati” építkezések bősége ellenére - kesernyés szájízzel vonta meg Féja Géza. (Lektorként dolgozott a kassai Kazinczy Könyv- és Lapkiadó Szövetkezetnél, s lévai születésű lévén, írásai több felvidéki lapban, különösen a tornaljai Magyar Szóban jelentek meg. Nem szerette, bár tisztelte Márait.) Érdemes idéznünk őt, a népi írók egyik legjobbját, aki őszintén hitt abban, hogy ha csehekkel nem is, de a szlovákokkal valahogy majdcsak megegyezünk: „Renegát nevelés folyt az iskolákban. Történelmi hazugságok záporát zúdították az ifjúságra. Az erkölcsi nevelést teljesen kiküszöbölték. A szigorú elnyomást szabados diákélet biztosításával próbálták ellensúlyozni. A fiúk léha szellemet hoztak a családba, a szülők alig tudták ellensúlyozni. Konjunktúra-emberek lepték el a Felvidék középiskoláit is. De hiába kerestük köztük a régi, próbát tett, öntudatos szlovákokat.” Az a szlovákság - amelynek képviselői a megyegyűléseken, mint Ján Kalinčiák irja, még azzal szólították meg híveiket, hogy mi is Árpád apánkkal jöttünk be – rég kiment a divatból.
1938 végülis nekünk lett nagy év: haladékot kaptunk a végzettől. De a kormányzó, Horthy Miklós hiába szólt horvátul a város szlovákjaihoz, s hiába szabadult sok évi cseh börtön és internálás után a magyarokkal való kiegyezést követelő Vojtech Tuka, az 1939-ban alakult önálló Szlovákia kormányában a mérsékeltebb politikusoknak nem sok szava volt. Oelschläger Lajos pedig döntött, s mint I. világháborús frontkatona, felvette az Őry nevet, s a betiltott szabadkőművesek Szent Lénárt (Tajovský) utcai székházát a „pártázatos felvidéki reneszánsz által ihletetten” Vitézi Székházzá építette át. Bukásra akkoriban nem gondolt senki. S mikor 45-ben ismét beindult a „szláv civilizáció”, szerencséje volt. Miskolc városa befogadta. Családja sem térhetett vissza Csehszlovákiába, azért maradtak kényszerűségből Miskolcon. Az elüldözött kassaiak itt is segítették egymást. S bár egzisztenciához jutott, az volt a tragédiája, hogy alig hagyták építeni. (Azt is átfogalmaztatták vele, amit elképzelt! Ezt nagyon nehezen viselte.] Ami pedig a vitézi ház legújabb történetét illeti, az épület egy érdekes kisérletnek, a Joriknak adott helyet. A Jorikot bábszínházban dolgozó művészek alakították meg azzal, hogy alternatív színházat fognak játszani, főleg egyetemisták számára. Gondolták, ennek olyan keletje lesz, mint a hasonló krakkói avantgárd színházaknak. De érdektelenség miatt bezárta már évekkel ezelőtt kapuit! Valamikor 2005-ben lehetett előadásaikról olvasni. S ebben van valami képletes.
Híres kassaiak a történelem bábszínházában
Nos, ha bábukkal játszatnánk el élettörténetüket, láthatnánk, hogy a hírességek, akik Kassához kötődnek, nem mindig voltak szerencsések. Némelyikük életútja hullámhegyről hullámvölgybe, a hírnévtől a hírhedtségig, a magas állami pozíciótól a börtöncelláig vezetett, s akár a Jorik felnőtt előadásaira is írhatták volna őket. Itt van mindjárt Szálasi Ferenc nemzetvezető, Farkas Mihály, alias Bástya elvtárs (igaz, Abaújszántón született, de itt talált rá a mozgalom) vagy az ugyancsak félig-meddig kassaiként emlegetett Maléter Pál, akit úgy csalnak tőrbe az oroszok, ahogy Török Bálintot anno a sasorrú Szolimán. Bacsó Bélát, az újságírót Pesten Ostenburgék, a fehér terroristák ölték meg: ő a balos mártíriumba került. A tanú cimű film rendezője, Bacsó Péter ugyancsak Kassán látta meg a napvilágot: Fényes Szabolccsal együtt szerzett daluk, az Esős vasárnap délután a pesti életérzés kultikus dala lett. Kassáról jöttek a Latabárok, s Márai öccse, aki Radványi Gézaként vonult be a filmtörténelembe. Prokopp Sándor céllövő olimpiai bajnok is kassai volt, akárcsak a ragyogó szobrász, Löffler Béla vagy a Váralján bóklászó, sokak által zseninek hitt festő, Jakoby Gyula. Jakoby egyszer megmutatta Balassának a személyazonosságiját. Szlováknak volt beírva. „Mondtam neki, Gyula bácsi, egyszer meg fogsz halni, előveszik az igazolványodat és azt fogják mondani, szlovák voltál. Nem szólt semmit, de láttam, elevenébe vágtam. Amikor a következő alkalommal nála jártam, elém tette az igazolványt. A szlovák át volt húzva és alatta olvastam, hatóságilag megváltoztatva: magyar anyanyelvű. Ez az 1970-es évek második felében történhetett” - emlékezik vissza a történész.
Nem volt rossz író Rácz Olivér sem, csak jobban hatott rá a csehszlovakizmus és főleg a kommunizmus szellemisége, mint Krúdy vagy Márai. Azt is mondhatni, hőse, Álom Tivadar a mai napig Krúdy és megemészthetetlen csehszlovakizmus közt lebeg. Akad még egy olimpiai bajnok is, aki hithű pártemberré lett: Németh Imre kalapácsvető, aki Helsinkiben lépett a dobogó legfelső fokára. S vannak nagy egyházi személyiségek, mint a város történetét megíró Wick Béla kanonok, a mártír Salkaházi Sára és a Szociális Testvérek Társulatának megalapítója, a koalíciós időkben a kommunistákkal való egyezkedést következetesen elutasító Schlachta Margit vagy Pfeiffer Miklós kanonok, aki a freiburgi egyetem tanára lett Svájcban a II. világháború után. S vannak a hithű ateisták, mint Illés Béla, a magyar írók komisszárja, s Komját Aladár, a III. Internacionálé lelkes költője. Illésben még Farkas Mihálynál is érthetetlenebb gyűlölet élt a magyar „úri” világ iránt. A Vörös Hadsereg őrnagyaként tett kijelentése, miszerint „a magyar nők is a szabad zsákmány körébe tartoznak”, jól mutatja azt a szakadékot amely a magyar bal- és jobboldal között 1919-től fogva húzódott. A honi kommunisták vezetőjeként 1942-ben kivégzett Schönherz Zoltán is Kassán született. A háború végi polgári ellenállást képviselte Tost László alpolgármester, akit a nyilasok öltek meg, fia pedig, aki repülő ezredesként Horthy kiugrási kísérletének egyik kulcsszereplője volt, a budai vár feladása után öngyilkos lett.
Ferdinándy Géza, az öreg Maléter – az 1958-ban kivégzett tábornok atyja - és az öreg Goldschmied - Márai és Radványi szülőapja - kiváló jogtudósok voltak. Az új csehszlovák állam 1921-ben számolta fel azt a nagyhírű Királyi Jogi Akadémiát, ahol tanítottak, s ahol nemzedékek tanultak két évszázad óta. S aztán egy nemzedéknyi idő után jött a kassai kormányprogram, amelyre hivatkozva 1945. augusztus 2-án, a potsdami értekezlet zárónapján Beneš elnök 33/1945. sz. rendelete kimondta, hogy az állam jogi kötöttségek nélkül rendelkezhet a felvidéki magyarok személyével, munkaerejével és vagyonával. Hozzátehetnénk, a történelmével is. A szocialista időkben például volt Kassának egy Oelschläger-Őry Lajoshoz hasonló míves magyarja, az absztrakcióba hajló, vallásos Máthé János, akinek több köztéri szobra látható a városban. A tavaly elhunyt szobrászról teret neveztek el: a tér a Ján Mathé nevet kapta.
Goldschmiedek, Tostok, Oelschlägerek, Henszlmannok (a kassai Henszlmann Imre volt a magyar műemlékvédelem atyja), a sörgyáros Bauernebl: csupa német név, magyar család. Rájuk is illik a verseci sváb családból származó Herczeg Ferencnek a megállapítása: „Mindazok a germánok és szlávok, akik csatatereken, műtermekben, karddal, írótollal vagy a tudós műszereivel a kezükben szolgálták az új honfoglalást, tagjai voltak a magyarok nemzetének, mely Szent István állameszméjéből virágzott ki.” (Szláv név is akad bőven: a bútorgyáros Sztudinkák, a gőzmosógyáros Bradovka vagy a Wlaszovits testvérek Fő utcai nagy könyv-, kő- és műnyomdájukkal.) Nemcsak róluk, de a premontrei rend templomában nemrég talált Szent István ereklyéről is alig esik szó, s arról sem igen tudunk, hogy a Jézusszíve-oltár alatti rejtett kamrába temetkezett I. Rákóczi Ferenc, az Erzsébet dóm kriptájában végső nyugalmat lelt vezérlő fejedelem, II. Rákóczi Ferenc atyja.
Élt egykor egy nagy mesélő – idézi Balassa a 2010-es januári Kassai Figyelőben a Kelet-Szlovákiai Múzeumban technikusként dolgozó Lukács Józsefet. (Ő is részt vett az 1958-ban a Szélmalomdombon a Pásztor János által - a magyar Wikipédia szlováknak írja, Lukács nagybátyja volt - feltárt honfoglaláskori zempléni fejedelmi sír régészet munkálataiban, amelyet Fettich Nándor hiába próbált Álmos vezérrel kapcsolatba hozni.) „Lukács Erdős Miklós barlangásszal tanúsította, hogy a múzeumban szánt szándékkal Rákóczi-relikviákat semmisítettek meg 1968-ban, és arról is volt tudomása, hogyan tűnt el a múzeumból a nagyszentmiklósi kincs nemesfémből készült másolata olyan nyomtalanul, hogy máig sem tud róla, vagy nem akar tudni senki semmit.” A Carpano bárban volt a nagy mesélő törzshelye s végeláthatatlan történetekkel traktálta hallgatóit. Rákóczi születésének 300. évfordulójára összeállított egy albumot, amelyben a fejedelem emlékeit vette számba, s bár eljutott nagytekkintélyű Benda Kálmánhoz a kézirat, semmi sem lett a kiadásából. [Benda Kassán nézte át a kéziratot, de azt mondta, erre most nem lehet pénzt szerezni, mert lecsengett a kerek évforduló. Ez 1977-ben történt.)
Jakubisko avagy a szlovákok
Az olasz tisztek vezette legionáriusok, a szovjet komisszárokat vita nélkül elfogadó partizánok után jött a hatvanas években a Terasz házgyári lakótelep új, vasgyári népessége. (Ide telepítették az óváros lakosságát is, amely megpecsételte sorsukat: a magyarok lakótelepi diaszpóra lettek, s mára négy százalékát teszik ki a 240 ezer [240.688 a 2011. év végéig] lakosú nagyvárosnak.) Így lett a negyedik emblematikus figura avagy védszent Juraj Jakubisko: egyben a harmadik a nagy filmrendezők sorában a kassai szcenárióban. A szepesi Kojsón (Kojšov), a Csáky grófok egykor ruszin falucskájában született. Jakubisko Elo Havettával és Dušan Hanákkal együtt annak a szlovák trojkának volt a tagja, amely be tudott robbanni a cseh új hullám legnagyobb alkotóinak sorába. (A 36 évesen meghalt barátról, Havettáról azt suttogták, hogy a KGB mérgezte meg.) Jakubiskonak van két olyan filmje - Az ezeréves méh és a Báthory, a legenda másik arca -, amelyek mélyen beleágyazódnak közös történelmünkbe. A perbe fogott Báthory Erzsébetről szóló film szakít a hagyományos szlovák toposszal, amely szerint a csejtei úrnő szlovák szüzek vérében fürdik: megrendítő, barokkos thriller lett Jakubisko képsorain egy koncepciós perről s egy bátor, érzéki nagyaszonyról. (Caravaggio és Erzsébet szenvedélyes viszonya a rendező ötlete, e köré rendeződik el a kor a maga nyers valóságával, törökkel és bécsi cselszövéssel.) Több mint másfélmillió „csehszlovák” látta a Báthoryt, nézettsége köztük felülmúlta a Titanicét.
Az ezeréves méh - a rendező talán legnagyobb filmje - a szlovákság békés, az ősidőkbe nyúló építő kedvét jelképezi. A történet 30 esztendőt fog át, 1887-től 1917-ig, hősei Martin Pichanda, a kőműves és fia, Samo. Egy kis hegyi faluból az Alföldre járó tót kőművesek életének mágikus ábrázolása ez a mű: még a Nyugatot is megfogta. Nemcsak azért, mert a husáki normalizáció legrosszabb éveihez datálódik - 1983-ban készült -, hanem azért is, mert mint méltatói mondták, képi ábrázolása olyan, mintha maga Gabriel Garcia Marquez ült volna a rendezői székben. (A forgatókönyv írója, Peter Jaroš egyébként Hibbéből származik: Hibbe lakói valamikor vándor kőművesek voltak.) A méhek építő szenvedélyével megáldott Pichandával szemben ellenpontként jelenik meg a múló rendi és az azt követő kapitalista idők két ura, az elmagyarosodott szlovák nemes és a kocsmájából tőkét kovácsoló, lányát a városba úri asszonynak házasító zsidó. S ott áll a gyerekek előtt az emberséges és okos falusi tanítómester, akinek példázatai megvilágítják nekik, milyen világba is születtek bele.
S ha már a történelmet oly varázsos eszközökkel megjelenítő Jakubisko itt van védszentjeink között, a Fő utcai sokadalom szlovák sátrai mellé felhúznék egy magyar sátrat is. Nagy gourmand ő. Ebben ihatna az 1857-ben alapított Bauernebl és Fia cég Király söréből, a Grand Café Berger „Vizy Melange”-ából (híres pörköltkávé volt), pöfékelhetne a Nyulászi-féle szivartőzsde különlegességeiből, adhatna a Lunyik-beli cigánygyerekeknek a Szakmáry és Zilahy féle színes „czukorkákból”, s a Schalkház és étkeiről sem feledkeznék meg. (A rókagomba levesről vagy a fenyőmadárról belestül.) S mert az üzlet már akkor is üzlet volt, lehetne prágai híveinek néhányszáz dobozt legyártani a Székely és Társa-féle Rákóczi cipőkrémből. Ez volt a legjobb bőrfényesítő Kassa, azaz Cassovia városában, amelynek lakosai vonattal gyorsabban eljuthattak Fiumébe és Abáziába, mint manapság. S nem ártana mindehhez az a borovicska sem, amelyet egykor Hibbe lakói maguknak és a szepességi vásárosoknak főztek. Vérképzőnek, idegerősítőnek. S hozzá tennék egy aranyalmácskát is.
Felhasznált irodalom:
Balassa Zoltán: Két nemzet a Kárpát-medencében. Kassa-Budapest, 2007.
Cs. Szabó László: Magyar néző. Bp., Nyugat Kiadó, 1939.
Féja Géza: Szülőföldem, Felvidék. Szépírás Kiadó, 2007.
Ferdinándy Mihály: Középeurópa. Cserépfalvi, 1938.
Kassai Figyelő, 2010-2012, VIII-X. évf. Független magyar folyóirat, Kassa.
Ľubomír Lipták: Száz évnél hosszabb évszázad. Pozsony, Kalligram, 2000.
Márai Sándor: A kassai polgárok. Bp., Révai, 1942.
Márai Sándor: Napló, 1984-1989. Helikon, 2002.
Peter Pásztor-Adriana Priatková: Oleschläger-Őry. Vychodoslovenská galéria,
Kosice, 2013.
Tamáska Máté: Kassa-Vidék településképei. Kalligram, Pozsony, 2013.
Tamáska Péter: Két nép – Két csillagzat alatt. In: Trianoni Szemle, 2009, I. évf. 2. sz.