Trianoni Szemle, I. évf. 2. sz.
2009
Az első világháború után a Felvidék magyarlakta területeit is a trianoni békeszerződés Csehszlovákiához csatolta. Egymilliónyi magyar került kisebbségi sorba. A több mint ezer éve ezen a tájon élő őshonos lakosság jogait a győztes nagyhatalmak Saint-Germain en Laye-ben Csehszlovákiával ugyan egy kisebbségi jogokat biztosító szerződéssel garantálták, de betartását soha nem követelték meg. A népszavazás elmaradt, amikor is a kisebbségek által lakott területek állampolgárainak el lehetett volna dönteniük, melyik országhoz akarnak tartozni. Sőt, 1949-ben született meg a Csorba-tói egyezmény, amely lényegében igent mondott a II. háború után kialakult, a magyarságnak kedvezőtlenné vált új etnikai status quora. 1945-ben ugyanis a csehek és szlovákok eldöntötték, hogy tiszta szláv fajú államot építenek fel. Minden rendelkezésre álló eszközt felhasználtak: deportálást, kitelepítést és ,,humanisztikus’’ ékesszólást. Hallott-e valaki valaha is olyan etnikai tisztogatásról, amely áldozatok nélkül jár? (S nem átallottak hivatkozni Párizsban a tízezrek életét követelő török-görög „lakosságcserére”.) Csehszlovákia faji reményeket melengető „törvénytisztelő” írástudói valami ilyesmivel akarták lelkiismeretüket megnyugtatni, ám szóhasználatukban bűnösök lettek az épphogy megszületett csecsemők is. 1949-re az új rend teljesen berendezkedett, sikerrel ötvözve a germánoktól tanult rasszizmust a sztálinizmussal.
Hogyan jutott el idáig két olyan nép viszonya, amely ezer éven át egy államban élt? A szakadás hihetetlen rövid idő alatt következett be, hiszen a szabadságharcban Görgey Artúr még lelkes tót legénységgel töltötte fel a feldunai hadsereget, melynek téli menetelését aztán az orosz hadi akadémiákon is tanították. A választ a trianoni döntést kárhoztató cseh politológus, Rudolf Kučera két okban látja. Az egyik az volt, hogy a magyarok egy „hungarus” nemzetiségi állam építése helyett a nemzetállam megteremtését választották 1867 után, amely „a dualista alapokban elsősorban akadályt kezdett látni, és harcolni kezdett a ″dualista konzervativizmus ellen″ éppolyan hevesen, mint minden osztrák összbirodalmi reformterv ellen”. A másik ok legalább ilyen súlyos volt, az, hogy „A háború alatt is elsősorban a magyarok voltak azok, akik szilárdan a Német Birodalom oldalán álltak, bíztak annak erejében, és abban, hogy képes a győzelemre.” A szlovákok a jövő más koncepcióit latolgatták, s „…a néhány száz politikailag és nemzetileg öntudatos szlovák között úgyszólván senki sem volt, aki Szlovákia jövőjét a magyar nemzetállamhoz kötött volna”. Nekik lett igazuk: ők megnyerték a XX. századot, mi pedig elvesztettük. Szinte szimbolikus, hogy a Debrecenbe érkező és a forradalmat megelőzni s a magyarokra támaszkodni kívánó IV. Károlyt a cseh katonazenekar a Gotterhaltéval fogadja. S míg pár száz szlovák értelmiségi – akik titkos ülésen hozzák létre a Szlovák Nemzeti Tanácsot – hozzájárul a cseh-szlovák nászhoz, addig 1918 novemberétől 1919 január végéig a csehek a déli demarkációs vonalig megszállják a Felvidéket. „Egyik egység sem ütközött nagyobb áldozatokat követelő ellenállásba”, s „a magyarokhoz hasonlóan a szlovák nemzeti gárdákat is fokozatosan lefegyverezték és felszámolták”. Szinte elbűvölő, ahogy az új republika legdöntőbb kérdéseit a kezdettől a végig titkos egyezkedések döntik el: a két többségi nép számára sem lesz népszavazás egyik alkalommal sem. (Majd egy évszázad alatt pedig igazán ráértek volna egy kis közvetlen demokráciára, amelyet a plebejus nyárspolgáriság általánossá válása aligha helyettesít.) Elbűvölő a magyarok passzivitása is a Károlyi kormány alatt. A Zsolnáért harcoló, főképp kassai magyar önkéntesek Nemeskutasnál véres harcban szenvednek vereséget (az ellenállást vezető két Görgey fivér is itt esik el), ezután már csak – ahogy a szlovák párttörténetírás írta 1968 után – a szlovák nép „természetes lázadásainak gócait” kellett pacifikálni. Meg el kell feledkezni arról, hogy Kassán a bevonuló vörös hadsereget piros-fehér-zölddel köszöntő lakosokat a Fő utcán, a dóm tövében Kun Béla arra szólítja fel, hogy a világforradalom nevében vörössel cseréljék fel a nemzeti színeket. (Ugyanerről a helyről hirdeti majd meg a magyarok teljes jogfosztását Klement Gottwald 1945 áprilisában.)
A két világháború között gyorsan kiderült, hogy a Kárpát-medencében a francia nacionalizmus formalizmusa éppúgy mint a német népiséggondolat egyaránt sok buktatót rejt magában. (Ahogy a Szent Korona tanából kiinduló, a hungarus tudatra épült Pax Hungarica eszméje is.) Csehszlovákiát illetően a fiatal kassai történész, Ferdinándy Mihály ezt úgy fogalmazta meg, „hogy a cseh humanizmus, lehet egy elv, vagy doktrina, de semmi esetre sem élő, emberformáló erő, semmiképp sem olyan magatartás, amely mögött egy igazi világérzés áll”. S utal a habsburgiánus gyökerekre, hogy „országokat pedig nem lehet akként felállítani, mint egy hivatalt”. A müncheni diktátum után ezt a „hivatalt” a történelem számolta fel, Szlovákia pedig elkezdte a nemzetállam kiépítését. Német oldalon, 1939. szeptember 3-án lépte át a lengyel határt, aztán 1944 augusztusában váltott, s a Vörös Hadsereg oldalára állt. Szuverenitását a harmadik köztársaság erősen korlátozta, ám lehetőséget kapott a magyar kérdés részleges megoldására: 1945 és 1948 között az új állam a menekültekkel együtt mintegy 11o ezer felvidéki magyartól szabadult meg, s mintegy 50 ezret az elűzött németek helyére Csehországba deportáltak.
A kommunista „nemzetköziség” fanyaran szép évei (1948-1968)
Az 1948. februári kommunista államcsíny után Gottwald (aki még 1944-ben arról beszélt, hogy országát megtisztítja a ,,német és magyar áruló szeméttől’’) új kormányt hívott életre, majd Eduard Beneš lemondása után ő lett az államfő. (Beneš, a „likvidátor” megkérdezte orvosát, hogy hiú ember lévén, megírhatja-e hosszúra tervezett visszaemlékezéseit. Az orvos betegének vese- s egyéb bajait ismerve is igent mondott. Beneš azonban az év őszén gyanús körülmények közt meghalt. Az ifjabb s valószínűleg meggyilkolt Masaryk után a „csehszlovák demokráciával” együtt Benešt is eltemették.) Az írott sajtót, rádiót és az igazgatást ″egységesítették″, a következő évben pedig megkezdődtek az egyházüldözések. 1951-ben és 1952-ben a tisztogatások során – a kollaboránsok és a polgárság után – a sztálinisták végre egymással is leszámolhattak. A rendkívüli félelmek az idegekben beindították a német megszállás idején megtanult védekezési reflexeket, és Švejk unokái is behunyták a szemüket, ha a Letna felé tekintettek. A Letnán felépült minden idők legszebb Sztálin-szobra, ami úgy lebegett Prága felett, mint az óvárosi zsidó legendák Gólemje.
A pártállamiság, meglepő módon, kedvezőbb távlatot nyitott meg a felvidéki magyarság előtt, mint a nyugati hatalmak renyhe, potsdamiánus ″jóindulata″, amelyet a pozsonyi kormányzat, a Megbízottak Hivatalának alaposan kihasznált Dél-Szlovákia és a két nagyváros, Pozsony és Kassa szlovákosítására. (A hivatal nevét mintha Orwell találta volna ki.) A szláv eszme a kommunista államcsíny után már enyhébben színezte a sztálini hatalmi képletet, annál is inkább, mert a frissen meghódított Nyugat-Ukrajna és Nyugat-Belorusszia durva kollektivizálása és a jugoszlávokkal való konfrontáció kérdőjelet vont a szláv kölcsönösség kölcsönös volta köré. A faji eszménél hatékonyabbnak tűnt az osztályharc éleződésének a Szovjetunióban már jól bevált dogmája. A Kominform, a Tájékoztató Iroda már a magyarokra is kiterjesztette korlátozott jóindulatát: Rákosi Mátyás és Gerő Ernő ,,tiszteletbeli szlávként’’ érkezett haza az 1947. évi varsói alakuló konferenciáról. Boldóczki János prágai nagykövetet fogadva Klement Gottwald elnök a marxista frazeológia utánozhatatlan bájával írta körül ezt: ,,Magyarország és Csehszlovákia népei, amelyeknek baráti együttélését a múltban szándékosan megakadályozta a két ország maroknyi és a saját népe számára is idegen uralkodó osztálya, ma szilárdan és örökre csatlakoznak a világbéke és a haladás táborába, s (...) a legyőzhetetlen Szovjetunió vezetése alatt menetelnek a tartós béke és az igazi demokrácia végleges győzelméig az egész világon.’’ Ilyen szép szavakra még az utolsó békeév, 1938 kapkodó Beneše sem volt képes, amikor Csehszlovákiának a magyarsággal való történelmi együttműködéséről beszélt a magyar párt vezérének, Esterházy Jánosnak. (Boldóczki tótkomlósi szlovák volt, s megbízható kommunistaként Magyarország külügyminisztere is lett: 1957-ben „büntetésből rövid időre Mongóliába küldték nagykövetnek.)
A kommunista hatalomátvétel tehát a kisebbség számára kedvezőbb kormányzati gyakorlatot jelentett, mint amilyet a faji alapon álló radikális, ám demokratikusnak mondott 1945-48 között fennállt új nemzetállam képviselt. 1948-ban ugyanis a magyar és csehszlovák párt júliusi találkozóján Pozsonyban megegyezés született arról, hogy a nemzetiségi kérdést az internacionalizmus szellemében fogják megoldani. A következő években visszaállították a magyar oktatási rendszert, és egy olyan kulturális intézményhálót hoztak létre, amelyben a korra jellemző kultúrharc az anyanyelven keresztül táplálta a csehszlovák szemléletet az állampolgárságát visszakapó, megfélemlítettségében is végre kinyújtózkodni tudó magyarságba. ,,Csehszlovákia hatalmasai a végleges megoldást, az ″Endlösungot″ későbbi időkre tolták át.’’ – jegyzi meg erről szarkasztikusan Popély Gyula. Az 1948-as alkotmány ugyanis változatlanul két szláv nép egységes államáról beszélt, s a választóurnákhoz is csak reszlovakizált magyarokat engedték. 1949 májusától hivatalosan is megkezdődött a Csehországba deportált magyar földmíves családok visszatérése, nemtörődöm bizarrsággal hátrahagyván Kelet-Szlovákia odakerült félig nomád cigányait. Megalakult a Csehszlovákiai Magyar Dolgozók Kultúregyesülete, a Csemadok, és Új Szó címen a kommunista párt lapot indított az 1950. évi népszámlálás adatai szerint az 1910. évi egymillióról majd a harmadára, azaz a kitelepítés és a visszaszlovákosítás után 367.733 főre csökkent felvidéki magyarság számára. (A Csemadok élén a festő és bigott kommunista Lőrincz Gyula a maga komisszár stílusában majd húsz éven át tartotta kezében a felvidéki magyarság kulturális és politikai életét.)
Az 1951 novemberében megkötött magyar-csehszlovák kulturális egyezmény után viszont teljes erővel indították meg a ,,szlovák polgári nacionalizmus’’ elleni harcot. A magyar és a csehszlovák állambizottsági szervek átnyúlva a határokon már előtte is fontos információkat és kompromittáló iratokat adtak át egymásnak: így került sor Noel Field prágai őrizetbe vételére, aki aztán 1949-ben a Rajk-per koronatanújaként szerepelt. A prágai centralizálók börtönbe zárták Gustáv Husákot, akinek nem kis része volt az 1945-öt követő magyarellenes intézkedésekben. Ezúttal a vád a köztársaság szétszakításra irányuló szervezkedés volt. Mellé csukták a Besztercebányán – az 1944. évi szlovák felkelés idején – néptribunt játszó ,,nemzetközi költőt’’, Ladislav Novomeskyt, a volt külügyér, Vlado Clementis jó barátját. A csehszlovák börtönök fantasztikus emberrakománnyal voltak tele: ukrán banderisták, vlaszovista oroszok, német és cseh gestapósok, kollaboránsok, SS-tisztek, az 1918-19-es polgárháborúban a bolsevikok ellen harcoló cseh légionáriusok, cionisták, a bevett vallások főpapjai (főképp katolikusok) és olyan kommunisták, akik ellen a vád az imperializmus és a cionizmus kiszolgálása volt. (A lipótvári börtönben ült például Šaňo Mach, a zsidók deportálásáért felelős belügyminiszter s a vele és Tisoval szemben a vádat képviselő kommunista ügyész, Anton Rašla.) A differenciálatlan vádaskodásnak egyetlen foszlánya sem utalt arra, hogy ki volt a bűnös az elítélt kommunisták közül 267 ezer német lemészárlásában. Az ezért sokban felelős Rudolf Slánskyt, a párt volt főtitkárát imperialista és cionista kémként felakasztották, s vele együtt végezték ki Clementist is, aki az 1947-es párizsi béketárgyalásokon még Gerő Ernőt is megalázta. (Václav Nosek belügyminiszter megúszta a tisztogatásokat – háttérbe szorulása után 1955-ben bekövetkezett haláláig munkaügyi miniszterként tevékenykedett –, nem is beszélve az 1945-ös vérengzéseket végreható Forradalmi (Vörös) Gárdák tagjairól, akik közül sokan az állambiztonsági szervekben és a rendőrségben futottak be karriert.)
Gerő ekkoriban nemcsak Magyarország gazdaságát irányította, de az egész keletközép-európai térség ötéves terveit véleményezte. A csehszlovák-magyar hivatalos kapcsolatok a perek idején olyan felhőtlenek voltak, mint még soha, annak ellenére, hogy a magyar fél elutasította a bősi erőmű és a Duna rendezésének első változatát. Nem adunk újabb hídfőt! – jelentette ki Gerő. A jóvátételi szállítások megkezdésekor Csehszlovákiával szemben kialakult magyar gazdasági függés megmaradt, s a Sztálin halálát követő ,,olvadás’’ is hasonló forgatókönyv szerint folyt a két országban: a magyar ,,új szakaszt’’ pár hónappal később új gazdasági program meghirdetése követte Prágában. Ebben az együttműködésben a magyar forradalom sem okozott törést: a csehszlovák fél az egész ország végigverésére elég gumibotot, fegyvereket, hitelt és ügyes belügyi szakértőket bocsátott Magyarország rendelkezésére. Néhányszáz felvidéki magyart és a pozsonyi rokonszenvtüntetésen részt vevő szlovákot meghurcoltak és elítéltek a forradalom iránti szimpátiájukért, a nyilvános pártdokumentumok viszont csak arról szóltak, hogy a magyar nemzetiség képviselői ,,hű hazafiakként éreztek a Csehszlovák Köztársasággal szemben’’. 1956 decemberében a nyitrai területi pártkonferencián az is elhangzott, hogy ,,a magyar nemzetiségűek túlnyomó többsége felsorakozott a kormány és a párt mögé.’’ Ennek a ,,többségnek’’ a gyermekei aztán jobb híján Kassától Pozsonyig a Hajrá Fradi-t firkálták fel a falakra.
A forradalom leverése és a lengyel minta szerinti kompromisszum meghiúsulása egyértelművé tette, hogy Magyarország státusa lényegesen különbözik a szovjet birodalom többi országáétól. Egyiket sem érte annyi megaláztatás, egyiknek a vezetői sem voltak olyan idegenek a néptől, mint Rákosi, Gerő és társaik. Lengyelország és Csehszlovákia Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatait nagy mértékben befolyásolta területük biztonságának szavatolása Németországgal szemben, ugyanakkor a magyarság nem tartott a németektől: az ország népe a pánszláv imperializmus, nem pedig a német terjeszkedés áldozatának tekintette magát. A forradalom győzelmének napjaiban rögtön összeállt egy kommunista kisantant, amelyet nyugtalanított, hogy a kommunizmus épp a potenciális ellenségnek tekintett Magyarországon omlott össze. Kivédésére ,,karantén’’ intézkedéseket hoztak: Csehszlovákia részleges mozgósítást hajtott végre és a hosszú csehszlovák-magyar határ egészén harckészültségbe helyezte csapatait. Beavatkozásuk minden bizonnyal csak azért nem következett be, mert a szovjet tábornokok nem tartották célszerűnek az amúgy is kínos helyzet újabb konfliktussal való színezését. (Ám a decemberi salgótarjáni vérengzés előkészítésében, az ávósok felfegyverzésében benne volt a besztecebányai pártvezetés is, és sokan – így a mosonmagyaróvári sortüzet elrendelő Dudás - a forradalom elől Szlovákiába menekültek át. Az is előfordult, hogy a tetemes tátrai szállodaköltségeket az „ellenforradalom” okozta károk közé sorolták.)
A fegyveriparból a magyarországinál lényegesen jobb életszínvonalat biztosító prágai és pozsonyi pártvezetés ekkor arra buzdította polgárait, hogy az eseményekből ,,tanulva’’ minél előbb lépjék át a szocializmus küszöbét. 1960-ban – miután a pártszervezetek az erre vonatkozó javaslatokat széles körben megvitatták – alkotmányban rögzítették az ország szocialista voltát, először említve meg a magyar nemzetiségűek jogait. A csehek arra is megpróbálták ösztönözni a szlovákokat, hogy ne hagyják érvényesülni a nacionalista pártoskodást, s miközben komoly ipartelepítésbe kezdtek a szlovák részeken, teljesen formálissá tették a Nemzeti Tanács s a Megbízottak Hivatalának jogkörét. Bár 1962–63-ban, akárcsak Magyarországon, félreállították a hithű sztálinistákat, és a politikai foglyok számára széleskörű amnesztiát adtak, s 1965-től pedig már az új, Ota Šik fémjelezte gazdasági mechanizmuson dolgoztak, az erős prágai centralizáció nagyon feszültté tette a szlovák-cseh viszonyt. Az 1957-ben államelnökké választott Anton Novotny nem szívesen utazott Kassára vagy Pozsonyba, merénylettől, sőt mérgezéstől tartott. Elmondható, hogy mialatt mindkét országrész kommunistái a nagytakarításban alapos munkát végeztek, lélekben olyan messzire kerültek egymástól, mint polgári elődeik a harmincas évek végére.
Szerencsére észre sem vették – s maga a komisszár Lőrincz Gyula sem –, hogy a kisebbségi magyarság új értelmiségi réteget nevelt ki magának. A szótlanság éveit követően a naiv, faluról jött és mindent elölről kezdő új nemzedéknek a szocialista realizmus volt a bábája. Főképp a pozsonyi újságok köré csoportosultak, első lépéseiket Fábry Zoltán européer kritikái és a szlovák irodalmi közvélemény szerencsésnek mondható közönye kísérte. A prágai tavasz idején a Csemadok már teljes programmal lépett fel, követelte a kisebbségek egyenjogúságát és a nemzetiségi politika hibáinak azonnali kijavítását, s a prágai parlamentben és a Szlovák Nemzeti Tanácsban a kisebbségek képviselőiből álló nemzetiségi bizottság felállítását kérte. A délszlovákiai járások etnikai alapon való újraszervezésére és az 1945 és 1948 között hozott diszkriminációs rendeletek felülvizsgálására udvariasan, sőt – mint a korabeli sajtóban olvasható – igen lojálisan ostromolták a két többségi nemzetet.
A saját áldozatkészségükkel és nagylelkűségükkel hipokrita módon dicsekvő szlovákok a békekövetként jött magyar képviselőkkel rögtön vitába keveredtek, noha vezető politikusaik – mint Gustáv Husák, Karel Bačilek és Ladislav Novomeský – nyilvános önbírálatot gyakoroltak az 1945 és 1948 között a felvidéki magyarság ellen elkövetett ,,hibáikért’’. A szlovákság reménytelenül merev nacionalizmusának alapvonását jól mutatja, hogy az 1967-ben a ,,szlovák kulturális javak’’ kiadásáról folytatott budapesti tárgyalásokon a küldöttek azt fejtegették: minden a mai Szlovákia területén keletkezett művészeti alkotás csak szlovák lehet, azaz a magyar fél birtokában lévő összes felvidéki műkincs, könyv és levéltári anyag őket illeti meg. A holt javak elbirtoklása mellett az ad abszurdum vitt területi elv szólt. Rudolf Olšinszky például a Csemadok programját a nyugatnémet revansizmussal rokonította, mondván, hogy ,,ennek hangja nemcsak Németországban, hanem nálunk, Galántán is felcsendül’’. A költő lelkületű Dániel Okáli, az áttelepítések egykori vezetője arra is figyelmeztette a szerinte túl messzire ment magyarokat, hogy a kassai kormányprogram még érvényben van és deportálásuk bármikor újra kezdhető. (Egyébként a vissza nem vont beneši rendeletek alapján akár ma is, 2009-ben.) Az 1968 márciusától kirobbant vitákban a szlovákok sok mindenre pozitívan válaszolhattak volna. Ehelyett kisebbségi honfitársaikat az intrika és a gyűlölet olyan szövevényével fonták be, amely a mai napig burjánzik a nyilvános életben. Az országba augusztus 21-én benyomuló szovjet tankok nemcsak Alexander Dubček emberarcú szocializmusának végét jelentették, hanem egy olyan viszonylag hosszú, 1948-tól tartó szakasznak a lezárását is, amikor szlovákok és magyarok az osztályközösség elve alapján – ha nem is egyenlően – de békességgel osztoztak a Prágából nekik rendelt szűkös földi javakon.
A szovjet tábornokok ezúttal úgy döntöttek, hogy a csehek és szlovákok megleckéztetésére szövetségeseiket is igénybe veszik. Mivel Dél-Szlovákiában a magyarság által lakott települések 9.000 négyzetkilométernyi összefüggő területet alkotnak, ide magyar csapatokat vonultattak be. Az általuk megszállt rész, Érsekújvár és Kassa, a nagyvárosokat kivéve nagyjából megfelelt az 1938-as első bécsi döntésben Magyarországnak ítélt sávnak. A helyzetet jól ítélték meg Moszkvában: a nagyobb városokban százak és százak mentek ki, hogy megnézzék, amint a magyar csapatok itt is, ott is felvonultak. A felvidéki magyarok azonban lojálisak maradtak a csehszlovák államhoz és egész röpcédula-felhőt szórtak a tankokra és felírások tömegét firkálták a falakra és az útjelző táblákra, hogy a megszállás értelmetlenségét bebizonyítsák. A Pestről odavezényelt csapatok menekülésszerű visszavonása után a szlovákok mégis szitkozódva írták és beszélték, hogyan járatták le a felvidéki magyarok országuk presztízsét, majd megakadályozták az új alkotmányban rögzített nemzetiségi alapelvek törvényerőre emelését. Korlátozták az egyetlen kulturális intézmény, a Csemadok jogkörét, és betiltották a Magyar Ifjúsági Szövetség működését is. A husáki normalizáció húsz éve alatt kétszáz magyar iskolát szüntettek meg, és felszámolták a magyar nyelv használatát a hivatalos érintkezésben, amelyet az ötvenes évek internacionalista illúziói alapján engedélyeztek. Majdnem Pozsony-nagyságúra duzzasztották fel Kassát, hogy végleg szlovákká tegyék.
A neosztalinista államfordulat és a husáki normalizáció (1969-1989)
A szlovák a szokásosnál irigyebb társadalom, és mint ilyen mindig gyanakvó ellenőrzéssel figyelte a rokon csehséget. A húszévenként bekövetkező csehszlovák válságoknak haszonélvezője volt, és mindig ki tudott magából termelni olyan vezéreket, akikben a szlovák elhivatottságban való hit összefüggött népe hajlamaival. A csehszlovák párt első emberévé előlépett Husák már a háború idején kitűnt ügyességével, amikor ügyvédként egyaránt gyűjtötte a Winterhilfét a keleti hadszíntéren harcolóknak és a Vörös Segélyt az Illavára bezárt baloldaliaknak. A Megbízottak Hivatalában 1945-ben aztán a legerősebbnek számító belügyi posztot kapta meg, rehabilitálása után pedig a szlovák nemzeti fölkelésről 1964-ben írott könyvében pártzsargonok segítségével magát Szlovákiát is rehabilitálta. Ébert Tibor Esterházy-drámájának legjobban megírt figurája a Husák bőrébe bújtatott Claudius, aki a minden formaművészet nélküli, íróasztal mellett ágáló pártfunkcionáriust testesíti meg. A Dubček székét átvevő Husák a valóságban is társadalma történelmileg alantas régiójából táplálkozott: kiszolgálói ott ültek Tiso balján és az 1945-ös radikális Nemzeti Tanácsban. Hatalomra kerülésével 1968 után ténylegesen megvalósította azt, amivel 1954-es perében vádolták: megcsinálta a szlovák nemzetállamot, sőt, a prágai főhivatalokat is erősen elszlovákosította. (A normalizáció idején volt, hogy a harmincezret is elérte a Prágában dolgozó szlovákok száma.)
A szovjet beavatkozást követő 1969-es szlovák-cseh kiegyezéssel tehát Szlovákia egy ,,neosztalinista’’ alkotmány révén a csehekével egyforma státusú nemzeti kormányt kapott, s mondhatni, a történelem igazi tréfája volt, hogy ezzel a szlovák kommunisták a nagy ébresztők, Šturék ideáját teljesítették be, akik Ferenc József neoabszolutizmusától várták a magyarokkal való politikai egyenjogúság kimondását. A költségvetés elosztásában kiharcolt többletjuttatásai révén irreális kísérletet tettek a cseh ipar utolélésére is. Senki sem csodálkozott azon, hogy épp a fegyverszakmában kértek nagyobb részt, hiszen ez mind politikailag, mind gazdaságilag döntő fontosságúnak tűnt a brezsnyeviánus jövőt illetően. Talán a lakótelepekért és a föld alá is bebújtatott iparért legyen hálás a szlovák nép, amelyeket a pártfunkcionáriusok az ő és cseh testvérei pénzéből építettek, s amelyek árnyékában ma oly keserves kamatokat fizetnek? Amikor 1991-ben, két évvel a bársonyos forradalom után Husák elhunyt, az egyház, a régi és az új politika fő emberei, de még a kisemberek is úgy gyászolták, mintha a T 72-esek, a kassai vasmű és Tiso páter kivégzés után eldugott s (199o-ben előkerült) bibliája neki köszönhetően szolgálná ki az újabb sikeres szlovák rendszerváltoztatókat. (A husáki normalizáció „értékrendszere” Szlovákiában tágas lehetőségeket jelentett az egyszerű emberek számára, s alig vették észre a szovjet birodalom lassú szétomlásával támadt zavart, amelyről a legtöbb információt délen, a Chrudinák-féle Panoráma adásaiból – például a Dubček-interjúból – kapták.)
A mindig kifelé sóvárgó csehszlovák ipar 1968 után jól-rosszul felépítette a maga pendantját a keleti részeken, s a „vasháromszögnek” nevezett sziléziai, morva és szász iparvidékkel együtt komoly, nemegyszer kiemelt szerepet töltött be a KGST-n belül. A budapesti gazdaságreformerek eltérő modelljét kiszorítandó a verseny és a kényszerítés minden eszközét felvonultatta Magyarországgal szemben. A legnagyobb eredményt ezen a téren a bősi szerződés végrehajtásával érte el olyan orosz tábornokok támogatásával, akik a harmadik világháborúban dunai hadihajóikon egészen az NSZK szívéig, sőt Hollandiáig szerettek volna felhatolni. A magyar pártvezetők még 1956 után pénzügyi és más okokból is sokáig húzták a dolgot, hiszen – akárcsak Gerőék idejében – tisztázatlan maradt a csepeli szabadkikötő sorsa és a Duna feletti rendelkezés kérdése. Az 1967-ben megkötött szerződés – amelynek megvalósítására az első tervek 1958-ban és 1964-ben készültek el – e két kritikus pont elmosása révén olyan volt, mint egy nem kívánt érdekházasság. A magyar társadalom csak a kivitelezés során jött rá, hogy a feleket nem a patikai tisztaságú vízi energia és a gazdaságosság iránti szeretet vezette, amikor oltárhoz léptek. S bár Marjai József, a minisztertanács elnökhelyettese azt mondta, hogy Bős-Nagymarosra az országnak nincs pénze, Kádár János döntött: csak nem fog néhány milliárd miatt összeveszni Jakešsel és Husákkkal? Az ő szava döntött az MTA szakvéleményével szemben is: ógyallai család sarja volt az édesanyja s Csermanekként nosztalgiát érzett Csehszlovákia iránt. (A Kádár fedőnevet a párttól kapta)
A brezsnyevi éra hosszú ideje alatt azonban egy trend megfordult. A gazdasági és műszaki fejlődést tekintve ugyanis a csehszlovák ipar mindig a magyar előtt járt: most a magyar gazdaság felzárkózott a csehszlovák iparhoz, egyes privilégizált társadalmi csoportok pedig – lazítva a párttól való függésüket –, a szabadság olyan kisebb-nagyobb köreit alakították ki, amelyekre Prága és Pozsony értelmisége is odafigyelt. A husáki normalizációtól ódzkodó csehszlovák társadalmat kifelé karantén intézkedésekkel, belül disszidensei ellen hozott büntetésekkel fegyelmezték meg, amelyeket lengyel és szovjet mintára Szlovákiában burkolt antiszemitizmus is kísért. Az irodalmi életet tudatosan elszürkítette a politika s a bátrabb szlovák írókat szilenciumra vagy megalkuvásra ítélték. A hatalom hanyagságának köszönhetően ,,ment át’’ Grendel Lajos prózája, amikor cenzori tévedésből szlovákul is kiadták néhány művét. Iróniájuk a szlovák szíveket is megragadta, olyannyira, hogy a szívesen olvasott ,,szlovák írók’’ sorába került. A magyarság asszimilálását elsősorban az iskolaügy visszafejlesztése és a féktelen urbanizáció szolgálta: a 70-es években a nem központinak nyilvánított településeket – ez a magyar kisebbség mintegy felét érintette – építkezési és fejlesztési tilalommal sújtották. A délszlovákiai városok szinte kizárólag magyarok lakta történelmi részeit városendezési ürüggyel megbontották, a bősi vízlépcső pedig 58 – szinte kizárólag magyarok által lakott – települést érintett. Mohiban az atomerőmű építésekor eltűnt a régi falu, s a nagyarányú betelepülés révén Léva is rohamos szlovákosodásnak indult. A normalizáció csúcsán, a hetvenes évek második felében megpróbálták felszámolni a magyar nyelvű oktatást, amely – noha meghiúsult a magyarság ellenállása folytán – 1984-ben és 1988-ban ismét napirendre került. A helyzet rokon vonásokat mutatott az Erdélyben zajló homogenizálással, de az anyaországi társadalom ezt csak akkor vette észre, amikor a kisebbségi jogokért szót emelő Duray Miklóst két ízben is börtönbe zárták. Amikor 1988-ban a magyar párt külügyi osztálya állást foglalt a kisebbségi kérdésben, majd' negyven év hallgatást szakított meg, azonban ez sokkal inkább a hazai ellenzéknek, mintsem a terrorakcióknak, verésnek is kitett magyar kisebbségnek szólt. Húsz év alatt a szlovák hivatalnokok elérték, hogy a magyar iskolakötelesek 26,5%-a nem járhatott magyar iskolába. (1970-ben ez az arány még csak 19%-ot tett ki.) Az államvédelmisek – az estebákok – rendszeresen zaklatták a nyitrai magyar főiskolásokat és Pozsonyban is magyarellenes támadásokra ösztönözték a szlovák szélsőségeseket, a Duray-per kapcsán pedig hamis információkkal osztották meg a közvéleményt. („A hontalanság évei”-t megíró Janics Kálmánt szembeállították Durayval.) A Kádár ellen ekkor már nyíltan lázadó budapesti írók és ellenzékiek felemelték a szavukat a fiatal magyar kisebbségi vezető mellett, ami annál is kínosabban érintette az internacionalizmushoz görcsösen ragaszkodó kádáriánus pártvezetőket, mert Magyarországon ezzel párhuzamosan megkezdődtek a bősi erőmű építése elleni tömeges tiltakozások. Féltek, tehát találkoztak. Miloš Jakeš és Kádár János 1988. év áprilisában megrendezett találkozásának nyilatkozata annak az internacionalizmusnak a szellemében fogant, amely továbbra is szabad kezet adott a szocialista módra sziszegő szlovák nacionalizmusnak. Később Juraj Jakubisko filmjén teljesedett ki az a magyarságkép, amelynek lényege, hogy a múltat nem lehet a magyaroknak megbocsátani: az ,,Ezeréves méh’’-ben az erotikusan tekergő méhkirálynő varázsától szabaduló Samo Pichanda a végén felrobbantja a ,,megszálló’’ osztrák-magyar katonák vonatát.
Csehek és szlovákok válása: Versailles legszebb rózsája is lehull
(199o-1992)
Duray Miklós a bársonyos forradalmat megelőző hónapokra kissé gunyorosan azt mondta, hogy a demokratizálásba vetett hitnek Közép-Európában ingoványosak az alapjai, főképp azért, mert e térség nemzeti társadalmai legfeljebb csak ,,liberalizálódni’’ tudnak, szabaddá válni nem. Egy év múlva aztán lezajlottak azok a forradalmak, amelyekben a liberális lepel alatt ritmus-zavaros szívek dobogtak. A magyarokkal való megegyezésért a bársonyos forradalom nem sokat tett. Néhány napig lehetett tömeggyűléseken magyarul is beszélni Pozsonyban, aztán megjelent az utcákon a mártírnak tekintett Tišo páter, az első, a háborús szlovák köztársaság kivégzett elnökének képe. A szlovák-magyar barátságban – mint a pozsonyi nacionalista tüntetések mutatták – csak a két érintett fél nem hihetett: a szlovák és a magyar. Ez megmutatkozott abban a durva módban is, ahogyan a szlovákok kierőszakolták a bősi erőmű beindítását, arra figyelmeztetve a magyar államot, hogy függősége Pozsonytól sem lesz kisebb, mint amilyen Prágától volt.
Igaz, a szlovákiai magyarság több mint fél évszázados szünet után újra szervezte parlamenti képviseletét: rövid időn belül több pártot alapított. Az Együttélés a maga centrum jellegével a liberális és konzervatív értékek ötvözését ígérte, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom pedig kiegészítve ezt a keresztény etika követelményével politikai koalícióra lépett vele. A felállásnál gyorsan eldőlt, hogy a magyarországi pártviszonyok sokban áttevődtek a Felvidékre: a Független Magyar Kezdeményezés – amely aztán a Magyar Polgári Párt nevet vette fel – velük ellentétben parttalan liberalizmust hirdetett. Azaz az MDF-SZDSZ ellentét leképeződött a Felvidéken is, s különös élességgel jelentkezett Dunaszerdahelyen, ahol a liberálisok a Durayban, Csákyban és a polgármester Pázmány Péterben hívők többsége ellenére is – a gazdasági és szellemi életben – nagy befolyásra tettek szert.
1992-ben azonban nemcsak a politikai liberalizmus, hanem a magyarság által politikai megfontolásból támogatott csehszlovakizmus eszméje is megbukott. Václav Havel elnök hiába álmodott a masaryki elvek és a chartások elképzeléseinek egy önmagát újra kezdő polgári társadalomban való megvalósításáról: a nyers nemzeti és gazdasági értékek úgy szakították le Csehszlovákiát, ,,Versailles legszebb rózsáját’’ a történelem fájáról, mintha rövid élete folyamán csak arra készült volna, hogy temetési szertartások éke legyen. A kisállamok és a nemzetek „beneši” forradalma több mint hetven év után elérkezett második szakaszához, amelyet a még kisebb államok még értelmetlenebb forradalmának nevezhetünk.
A haveli magatartásban s egyáltalán az új Masaryk (és Beneš) kultuszban sok volt a szépelgés, a prágai „dramolettók” intellektualizmusa. A Hrad, azaz a Vár – akárcsak az ősidőkben a bécsi kamarilla – kidolgozott egy tervet arra, miképp lehetne elkerülni a válás ügyében úgy a népszavazást, hogy annak ódiuma a szlovákokra hulljon. (Állítólag a nagy ötlet a kancelláriát vezető Schwarzenberg hercegtől jött, ha hihetünk Havel elnök egykori magyar tanácsadójának, aki ma is a liberálisok egyik kulcsfigurája Dunaszerdahelyen.) Az új alkotmánytervezetet – amely pontot tett volna az államjogi vitára – a Cseh Nemzeti Tanács elnöksége elfogadta, a szlovák tíz igen és tíz nem szavazattal elvetette. Ekkor a csehek is visszakoztak, így az államjogi szerződés nem került ratifikálásra, de a kérdés a két nagy párt választási programjában már nem szerepelt. Ezután került sor 1992 júniusában a parlamenti választásokra, ahol (mint ez várható volt) a csehek Klausra, a szlovákok Mečiárra, az „erős kéz” politikájára szavaztak, rájuk hagyván a döntést az államjogi vitában. S mint Dušan Kováč írja Szlovákia története című munkájának végén, a hosszú államjogi válságot jósló szakértők alaposan meglepődtek azon a gyorsaságon, ahogy a két politikus a két ország válásáról megegyezett. Természetesen Mečiár nacionalizmusát s a szlovák parlament elnökségének „nem” döntését hangsúlyozva és világgá kürtölve, a Hrad és a csehek mosták kezeiket, mondván, a válást nem ők akarták. A közvéleménykutatások pedig arról is tanúskodnak, hogy ezt sem a csehek, sem a szlovákok többsége nem akarta. Hová lett tehát Versailles legszebb rózsája, hová a szövetségi államhoz fűzött magyar remények?
A második szlovák köztársaság magyarjai
A szlovákok a csehektől való válás folyamán csak ellenérzéssel, csak formálisan törődtek a felvidéki magyarok nyelvi és kulturális gondjaival. Kihasználták, hogy a Helsinkiben 1975-ben elindult, az emberi jogok kiterjesztésére irányuló gyakorlat csupán a személyek jogaira, nem pedig a kisebbségek kollektív jogaira ad választ. A változást e téren az európai közgondolkodásba a német újraegyesítés hozta azzal, hogy megszűnt a Potsdam-Jalta-i status quo szentsége, s a németeket követő balti népek már az önrendelkezés jogán mondták ki függetlenségüket. Ezzel – a magyarságot kivéve – megindult a lavina azoknak a közösségeknek a körében, amelyek egy idegen államalakulathoz csatolva élnek, noha van saját államuk. A kisebbségi lét, sőt maga a kifejezés is béklyót jelent az ilyen közösségek tagjai számára. Ami minket illet, az autonómiánál magasabb rendű megoldást az adhatna, ha a felvidéki magyarságot a szlovákokkal egyenrangú társnemzetnek ismernék, el vagy az etnikai elvnek megfelelően módosulnának a határok. Pozsony retteg az autonómiától: a csehektől 1938-ban kapott részleges önállóságuk volt az egyik töréspont, amely az első csehszlovák köztársaság bukásához vezetett. S mért ne válna le a déli, a magyarok által területileg is kormányzott területsáv Szlovákiáról, hogy Magyarországhoz csatlakozzon? A Matica Slovenska – amely 1863-ban, Cirill és Metód Nagy-Moráviába jöttének ezredik évfordulóján született meg – ez a Szlovák Anyácska a tudományos akadémia, de a rasszizmus szentélye is egyben. Az általa befolyásolt szlovák elitek nem is tehetnek egyebet, minthogy folytatják az asszimilációt, azaz folytatják Trianont, csak más, ezúttal nem Prágából, hanem a Brüsszelből kapott eszközökkel. A válást kimondó parlamenti határozat meghozatalakor a felvidéki magyar képviselők kivonultak az ülésteremből.
Az első szlovák köztársaság egy totalitárius, hivatásrendi és vallásos ideológiától áthatott nemzetállam volt. A második – bár alkalmazkodott a nyugati elvárásokhoz – ugyancsak nemzetállamként definiálta magát, s kissé komikusan Cirill és Metód s Nagymorávia szellemi letéteményesének határozta meg magát alkotmánya praeambulumában. Ötmillió háromszázezer lakosának egytizede magyar, öt százalékot pedig más kisebbségek tesznek ki. (A munkaügyi és szociális adatok szerint 254 ezer a cigányok száma, nyomoruk és erőszakosságuk állandó zavarok forrása: lázongásaikat egyelőre keményen megfékezik.) A többségi népben fellépő aggályokat, hogy a magyarok megkísérelhetik elcsatolni a déli területeket, a szlovákok történelmi példákkal támasztják alá, noha az évszámok az első bécsi döntés évét kivéve, nevetségesek. Szó esik itt 1848-49-ről, a tanácsköztársaságról, az 1939. márciusi katonai konfliktusról Kárpátalja megszállása után Kelet-Szlovákiában („mala vojna”) s 1968-ról. A szociológiai felmérések szerint sok szlovák számára „a magyar az magyar”, s a köztudatban elég gyakran fordulnak elő olyan elméletek, amelyek szerint a magyarok egyetlen célja az egykori „Nagymagyarország” visszaállítása. Amikor az 1994-es választások után a nacionalista SNS is helyet kapott Mečiár kormányában, a felvidéki magyarokkal való konfliktus kiéleződött, akárcsak ma a szocialisták és a nemzetiek nagy összeborulásakor. Ilyenkor természetes a kisebbségnek nyújtott kulturális támogatások csökkentése és az iskolák önigazgatásának korlátozása vagy megszüntetése. Mečiár kormányzása alatt betiltották a kétnyelvű bizonyítványok kiadását, s 1966-ban megszületett az államnyelvről szóló törvény, amely hatályon kívül helyezte az előző liberálisabb nyelvhasználatot. Az államalkotó szlovákság 65%-a mégis kedvezőnek tartja a magyarok helyzetét, míg a magyarok majd háromnegyede jogaiban korlátozva érzi magát. Az európai önkormányzati charta szellemében létrehozandó magyar helyi és regionális önkormányzatokról – amelyek létrehozását 1994 januárjában révkomáromi naggyűlésükön fogalmaztak meg – rajtuk kívül senki sem akar tudni. Se katolikus püspökség, se állami magyar egyetem nem jár nekik. A komáromi városi egyetem nemegyszer már a megszűnés szélére jutott. (A királyhelmeci városi egyetemet fel kellett számolni.) Jellemző egy túrócszentmártoni (martini) asszony válasza az őt kérdező szociológusnak a magyarokról: „Közvetlenül semmi dolgom nem volt velük, de ha például az apám labdarúgó mérkőzést néz, és még ha a magyarok nem is ellenünk játszanak, de vesztenek, biztos megjegyzi, hogy úgy kell nekik, a hunoknak!” Hasonló mondat a nagyok között is elhangzott: Sztálin Benešnek levetítve Budapest ostromát, a végén megjegyezte: Na, adtunk az avaroknak! A közös európai uniós tagság és Csáky Pál szlovák miniszterelnökké kinevezése sem változtatott azon a hideg polgárháborún, amely a többség és a kisebbség közt folyik, sőt, a közigazgatási térkép észak-déli irányban való átszabása folytán a délen járási többségben lévő magyarság mindenütt kisebbségbe került. (A Magyar Koalíció Pártjaként a liberálisok bevételével létrejött egységes magyar párt sem volt elég erős a magyarság tényleges súlyának parlamenti érvényesítéséhez.)
A szlovák álláspont merevsége leginkább a nevesítetlen földek ügyében ütközött ki. A konfiskált s állami kezelésben lévő parcellák többnyire délen feküdtek, s egykori tulajdonosuk nagy valószínűséggel magyar nemzetiségű volt. Ahogy Soóky László – költő és egykor, a helységnévtábla-harc idején polgármester – feltette a kérdést: Ismeretlen föld vagy tudatos manipuláció? Nos, a válasz erre az utóbbi. Miután a beneši rendeletekre épült a „restitució” – és a lakosságcserével Magyarországra került felvidékieket automatikusan kizárták a tulajdonszerzésből –, az állam kezében maradtak a legutóbbi rendezés után is olyan óriási földingatlanok, amelyek tíz év eltelte után az önkormányzatokra szállnak át. (S ha a népesedést tekintjük, ott délen növekszik a szlovákság arányszáma.) A sérelmeket persze tovább is sorolhatnánk, még akkor is, ha az MKP 1998. és 2006. között a kormánykoalíció részese volt.
De mi marad reménynek? A Duray féle határmódosítás nélküli magyar újraegyesülés? Határokon átnyúló erőtlen szervezetekkel, erőtlen lélekkel? Eszerint Magyarország nem lehet a vele szomszédos országokban élő magyarok anyaországa, mivel a nemzet eme részei a Kárpát-medencében nem kitelepüléssel, hanem a történelmi Magyarország felosztásával kerültek más államokba. Szomorú, okos skolasztika, főképp annak tudatában, hogy 1938 csodája – a felvidéki magyarok történetének utolsó örömünnepe s igaz katarzisa – már sohasem ismétlődhet meg.
Történhetett volna másképp is, hiszen csehek és szlovákok útja is tele volt végzetes csapdákkal, s nem ők tehettek róla, hogy azok közül egy sem zárult úgy rájuk, mint ránk Trianon. A történelemben ugyanis az a szép, hogy a legképtelenebb dolgokon lehet nyargalni. Az az oksági vonulat, amellyel Cseh-Szlovákia történetét le lehet írni, csak látszólag tárgyilagos (a trianoni szerződést még választójellel, s az egymástól való válást már ismét választójellel jegyezték a csehszlovák elitek). A valóságban ezek az elitek legalább annyi hibát követtek el, mint a kiegyezés és a trianoni revízió magyar elitjei. 1938 például bármilyen következményekkel (akár a leggyászosabbakkal is) járhatott volna. Mint Fowler 1937-ben magyarul már tizedszer megjelent könyvében (Prága nincs többé) olvashatjuk, a németekkel a a harcot felvevő (s kiprovokáló) Prága megszűnik létezni. A nyugatiak akkor erre valóságos esélyt láttak. A korai sci-fi szerint a német bombázás után, „amikor a tűzvész alábbhagyott – kisebb-nagyobb mértékben napokig égtek a romok Prága különböző pontjain – nemcsak az üzleti negyed, hanem a Moldva völgyén és a dombságon lévő városrészek is, amelyek Prága szépségét jelentették, romokban hevertek; a székesegyházból, várból és palotából csak egyes kopár, töredezett falrészek maradtak.”
Sem a csehek, sem a szlovákok nem voltak alkalmasak arra, hogy a történelem ama mélytengeri nyomását elviseljék, mint azt a lengyelek tették a II. világháborúban. Szerencséjük volt: 1938, München után pár évvel tovább utazhattak a csehszlovakizmus szekerén egészen a nyugalmat hozó végállomásig.
IRODALOM
Balassa Zoltán: Dva národy v jednej domovine. E. Matthias Corvinus, Buffalo-Toronto. 2oo4.
Dedina, Sidonia: Benes a likvidátor. Korona K., Bp., 2oo2.
Duray Miklós: Hazától a nemzetig. Méry Ratio, Somorja, 2oo5.
Ellenpróbák. A szovák-magyar viszony vizsgálata szociológiai és etnopszichológiai módszrekkel. Márai S. Alapítvány, Dunaszerdahely, 1995. (Tanulmányok.)
Ferdinándy Mihály: Középeurópa. Cserépfalvi, Bp., 1938.
(S.) Fowler Wright: Prága nincs többé. Az 1938-as háború regénye. Genius K.,Bp., 1937.
Gregus, Ctibor: Slovensko dlhá cesta k suverenite. Tatrapress, Bratislava, 1991.
Im historischen Würgegriff. Die Beziehungen zwischen Ungarn und der Slowakei in der Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft. Nomos V., Baden-Baden, 1992.
Hronsky, Marián: Szlovákia elfoglalása a csehszlovák katonaság által 1918 novemberétől 1919 januárjáig. Honvéd Hagyományörző egyesület, Bp., 1993.
Kettős elnyomásban. Dokumentumok a csehszlovákiai magyarság helyzetéről és jogvédelméről, 1978-1988. Szerk.: Duray Miklós. Püski, New York, 1989.
Kovác, Dusan: Szlovákia története. Kalligram, Pozsony, 2oo1.
Kucera, Rudolf: Közép-Európa története egy cseh politológus szemével. Korma Bt., Bp., 2oo8.
Plevza, Viliam: A CSKP nemzetiségi politikája. Madách, Pozsony, 1983.
Popély Gyula: Népfogyatkozás.(A csehszlovákiai magyarok a népszámlálás tükrében, 1918-1945.) Írók Szakszervezete Széphalom Könyvműhely – Régió, Bp., 1991.
Proces dr. J. Tisom. Spomienky obzalobcu Antona Raslu, obhajcu Ernesta Zabkayho. Tatrapress, Bratislava, 199o.
Szombathy Viktor: Csehszlovákia. Panoráma könyvek, 3. j.k., Bp., 1981.