Most, választások idején derül ki igazán, milyen rossz is a szlovák-magyar viszony. S az, hogy milyen beteges gyűlölet él a szlovákokban minden ellen, ami magyar. Ehhez mesélnék egy rövid történetet az „államfordulat” idejéből, amelynek köszönhetően a történelmi magyar középosztály (és irodalmunk) csak szívósabb halottait hagyta hátra a Felvidéken. (Még ezektől is, mint azt Márai már a Féltékenyek-ben írta, szűkölt a hódító. Mert hódítás volt ez javából, hiszen Trianonnal érte el a szlovákság először a Dunát.) A „magyartalanításhoz” hozzá tartozott a szoborháború, amely nyomban megkezdődött, amint az új hatalom berendezkedett. A dévényi milleneumi emlékmű felrobbantása után a csúcsot 1921 októberében, IV. Károly hatalomátvételi kisérletének idején, a Mária Terézia szobor elpusztítása jelentette. A királypuccs hírére mozgósítottak Csehszlovákiában, s Pozsonyban a cseh légionáriusok vezette tömeg október 26-27-én a szó szerint darabokra szaggatta Fadrusz remekművét. (Nálunk a Sztálin-szobor ledöntését kísérte tömegdüh, de az egy tirannus elleni forradalom, s nem egy nemzet elleni gyűlölet megnyilvánulása volt.) A rombolás alatt rendőrök vigyázták a dühödt tömeget, s kivették a lemezeket az újságírók és amatőr fotósok nehézkes masináiból. A trónját visszakövetelő Károly ükanyját kötéllel, gyalázkodó szavakkal rángatták le a lováról. Lincselésre emlékeztetett az egész: a város abszolút többségét adó németek és magyarok elszörnyedtek, sokan közülük a rendőrök sorfala mögött sírtak. Azt az uralkodót gyalázták meg a szlovákok, aki a legtöbbet tette Pozsony felvirágoztatásáért s személyében a magyar szent koronát, egy olyan történelmi képletet, amely még csak nem is volt az államnyevhez kötve. Egykor, a dualizmus idején írta Grünwald, a felvidéki magyar szellem egyik legkiválóbb képviselője, hogy a liberális magyar megyerendszer hibája lesz nemsokára a szlovák kérdés felvetődése a monarchiában, s Európában is. A magyarság - írta - a gyenge, erőtlen és értéktelen szlovákságot sem tudja elnyomni, holott Európa más tájain a központosító politika erős kisebbségeket is beolvaszt. 1878-ban a Budapesti Szemle kegyetlenül megbírálta a „tót faj becsmérléséért”, s hogy „oly lekicsinyléssel szólt az egész tótsági kérdésről, amilyet aligha láttunk még a magyar irodalomban.” Grünwald világosan felmérte a végzetet, kortársai nem hittek neki, üldözték. Öngyilkos lett s a párizsi Morgue-ban terítették ki. S ma, több, mint száz év után, már csak az a kérdés, hogy Pozsony és Kassa magyarságának eltűnését nem fogja-e követni - mint erre az elmúlt húsz év demográfiai adatai utalnak - a Csallóköz magyarságának eltűnése?