Sokan gyűlölték a rendszert 1956-ban. Hét-nyolcszázerezer nőt megerőszakoltak a vörös katonák, s a tisztiorvosi jelentések mintegy négyszázezre becsülték közülük azokat, akik valamilyen nemi fertőzést kaptak. Erről csak ma, 2013-ban Skrabski Fruzsina Elhallgatott gyalázat című filmje után merünk beszélni. Legalább félmillió hadifogoly került a Gulágra, s 1953-ban, a moszkvai olvadás idején majdnem negyven ezren voltak a börtönökben, de a sztálini terror csúcsán, 1952 márciusában a büntetés-végrehajtás adatai szerint még hatvanezer volt az elítéltek száma. A régi szakszervezeti munkásokat nem lehetett becsapni: a bőrükön érezték, hogy az életszínvonal nem érte el még 1956-ban sem az 1938-as békebeli (a „horthysta”) szintet, sok fiatal munkás pedig éhbérből, 6oo forintból élt. (Amikor fegyvert fogtak, nevetve mondták, csak 600 forintot veszíthetünk.) A pártelit, a nomenklatúra mindezt nem érzékelte: lefüggönyözött ablakú orosz luxusautóikon közlekedtek munkahelyük és rózsadombi vagy Szabadság-hegyi villáik közt, amiket ÁVH-ás őrség védett. (Gyermekeiket sofőr vitte az iskolába.) A kiábrándult kommunisták - írta Leslie Balog Bain magyarországi tapasztalatai alapján - „keresztes hadjáratot vezettek a leleplezett rendszer ellen, amelynek felépítésében oly vakon segédkeztek.” Kodály Zoltán igazi magyar naivitással megindultan közölte az amerikai újságírás legjobb hagyományait követő egykori haditudósítóval, hogy „Önök, mármint a Nyugat, fegyverrel akarják megsemmisíteni, ami a kommunizmusban kifogásolható, de ez nem fog sikerülni. A fiatalok sokkal hatásosabb eszközökkel harcolnak ellene: eszmékkel, erkölccsel, bátorsággal és mély emberi hittel… Félek tőlük, de ugyanakkor áldom őket.”
Magyarországon tehát szép lassan előállott a szemináriumokon a fejekbe vert klasszikus lenini helyzet: a tömegek már nem akarnak tovább elnyomottak lenni, az elit pedig már nem képes kormányozni. S mint Londonban, az emigrációban ifjan elhunyt Zádor István írta „Nagy Imre és az új szakasz” című kis esszéjében, a szovjet politikát 1953-ban csak „Rákosi és Nagy Imre kényszerű kompromisszuma képviselhette Magyarországon. Mind a ketten azt várták, hogy Moszkva a másikat ejti el. Rákosi ezt a hatalom birtokából várta. Nagy Imre pedig a neki nyújtott, látszólag nagyobb szovjet támogatástól remélte.” (Egyik támogatóját, az állambiztonság legfőbb őrét, Beriját imperialista ügynökként főbe lőtték, a másik, Malenkov a Hruscsovval folytatott hatalmi harcban alul maradt. A reformer a bukásra ítélt reakciós függvénye. Ez a képlet érvényesült Széchenyi és Metternich között is reformkorszakban.) Rákosiék - így Zádor - megrögzött sztálinizmusok miatt hamarabb lázadtak Moszkva ellen, mint bárki a reformerek közül, s miközben Nagy Imre „a párt feje felett a néphez apellált, jobban függött Moszkvától, mint sztálinista ellenfelei.” (Az ÁVH felett is rendelkező belügyminiszter-helyettes 1955-ben, Nagy Imre bukásakor már a régi, rákosista rend visszaállítását tűzte ki célul az állomány előtt tartott hosszú beszédében.)
- október 6-án, a hatalmi harcokban kivégzett kommunista belügyminiszter Rajk és társainak temetésén - aminek gyászpompájával az aradi 13 tábornok kivégzésének emléknapját s az új mártirológiát össze akarta mosni az emberek tudatában - már érződött a forradalom előszele. A pártellenes jelszavakat bedobó, viccelődő fiatalok, a fegyveres hatalom elbizonytalanodása, az egyetemisták és főiskolások szervezetének, a MEFESZ-nek a megalakulása s a követeléseiket tartalmazó röpcédulák terjesztése, az írók lázadása megállíthatatlan lendületet adott az eseményeknek: a véletlenek tömege kezdte fölölteni a történelmi szükségszerűség formáját. A reformkommunisták vagy, ahogy Rákosiék és később Kádárék megvetően mondták, a revizionisták és szócsövük, a Petőfi Kör a gyűlölt vezetők leváltásával és radikális reformokkal kívánta orvosolni a helyzetet: fogalmuk sem volt arról, hogy kísérletük a rendszer megmentésére forradalomhoz vezethet. (Gerő Ernő, aki 23-án a maga gyűlölködő és provokatív rádióbeszédét elmondta, sokkal inkább tudatában volt a szavak súlyának, mint ők. A forradalmat - mondhatjuk - az ő beszéde robbantja ki.) Az írószövetségben - jegyzi fel Bain - nagyobb volt az izgalom Háy Gyula „Varró Gáspár igazsága” című színművének október 25-re tervezett bemutatója, mint a készülődő vihar miatt. Nagy Imre szüretelt, Faludy György s néhány írótársa a visegrádi alkotóházban múlatta az időt, Déry Tibor pedig erélyesen tiltakozott, amikor szocialista hazafiságát kétségbe vonták. (Kapott is két jegyet a 25-i bemutatóra.)
Borsody István, az emigrációba kényszerült felvidéki történész 1960-ban angolul megjelent könyvében - A zsarnokság diadala - kifejtette, hogy a forradalom fő ereje az ipari munkásság és a népi származású új értelmiség volt. Az, hogy az új magyar társadalom gyermekei jelentek meg a barikádokon, cáfolta azoknak a nyugati liberálisoknak a véleményét, akik az ország reakciós és antiszemita múltjából akarták levezetni a forradalmat, s tévedtek azok is, akik az épp hogy szabadult Mindszenty bíborosban vélték felfedezni a forradalom központi alakját. Az egykori kommunista Dudás József sokkal inkább volt a nép hőse, mint az egyházfő vagy Nagy Imre, akiben Dudás nem bízott, s a szovjet restauráció eszközének tekintette. (Maléter letartóztatta ugyan, de kénytelen volt szabadon engedni.) Borsody a varsói szerződés felmondását sem a szovjet agresszió elleni nagyimrei tiltakozásra vezette vissza, hiszen az ország elözönlése már a forradalom első éjszakáján megkezdődött: a kormány az utca, a felkelők nyomásának engedett. S hozzáteszi, a forradalom győzelmének pillanatában felállt egy kommunista kisantant, amely a pax sovietica szellemében megkövetelte Moszkvától a rendcsinálást. A kisantantról és Trianonról már beszélhetünk, de hogy 1956 a magyar munkások demokratikus forradalma lett volna, arról éppúgy üdvös hallgatni, mint Kádár idején.