Az utolsó Habsburg-Lotharingiai-házból származó magyar uralkodó, s egyben utolsó magyar király IV. Károly volt. Osztrák császárként mint I. Károly lépett a trónra. A hitlevél kiadása után Budán, a Mátyás templomban magyar királlyá koronázták: ezúttal a magyar himnuszt és nem a Gotterhaltét játszották. Az 1915. évi államjogi szabályozás után az uralkodóház címere úgy tartotta össze Ausztria címerét a magyaréval, hogy egyértelműen utaljon a Monarchia dualista voltára. Mintha freudi eltolásos mechanizmust testesítette volna meg a Habsburgok pajzsa, hiszen a magyar cél a dualizmus fenntartása, az osztrák félé pedig a birodalom föderalisztikus átalakítása volt. A két ellentétes célt egyre nehezebb volt összetartani, s ehhez nemhogy a boldogtalan király, de a ház címerén szereplő koronás, felfegyverzett, kiöltött nyelvű vörös oroszlán ereje is kevés lett volna. Születésekor senki sem gondolta volna Károlyról, hogy majdan trónörökös lesz. 1889-ben Ferenc József fiát, Rudolf trónörököst - aki Jókai Mórral együtt szerkesztgette az osztrák-magyar monarchiát képben és írásban bemutató ma is csodálatra méltó könyvsorozatot - szeretőjével együtt holtan találták a mayerlingi kastélyban: esetükben a megállapított öngyilkosság mellett gyilkosságról is keltek suttogó hírek. A trónöröklés joga formálisan a császár öccsére, Károly Lajosra háramlott, s az ő halála után legidősebb fia, a magyargyűlölő Ferenc Ferdinánd lett a koronaherceg, ám morganatikus házassága miatt kénytelen volt lemondani gyermekei trónöröklési jogáról. Ez öccsére, a kéjenc és züllött Ottó főhercegre szállt át, akinek halála után egyértelmű volt, hogy fia, Károly főherceg csak a távoli jövőben kerülhet trónra. Az uralkodásra nem készítették fel, de mint a Habsburg-ház tagja, ő is szolgált a közös hadseregben, tanulmányait pedig a prágai egyetem jogi karán végezte. 1911-ben nőül vette Bourbon Zita pármai hercegnőt, s házasságukból nyolc gyermek született. Károly nejével egyetemben mélyen vallásos volt, akárcsak a harmincéves háború idején egyik őse, II. Ferdinánd, akit talán imái mentettek csak meg a vereségtől. Amikor a háború kellős közepén lépett elhúnyt Ferenc József helyébe lépett, az imák már nem sokat segítettek.
A korona túl nagy volt s kissé furán állt az ifjú Habsburg fején. A Bánffy Miklós tervezte Mátyás templomi díszleteket sokan túl modernnek találták. Mindenki csodát várt, amikor 1916. december 30-án „a szenvedő földön, mint egy látomásban, fátyolos, fehér királykisasszonyával átvonult koronázó városán a fiatal király” - írta Tormay Cecil. „Csak álom volt. A király sietett … Valami megfagyott a magyar ég alatt. És dermesztően kijózanodva virradt a másnap.” Ottakar Czernin, a monarchia külügyminisztere 1919-ben írott emlékirataiban is Károly és népe egymás iránt érzett szeretetét talminak nevezte. Az osztrák tartományokban járva „a császárt és a császárnét síró asszonyok és férfiak körében láttam, ott fulladoztak a virágesőben, láttam a térdeplő embereket, amint istenként imádkoztak hozzájuk - és én tőlük, mint e lelkes hódolat tárgyaitól nem tudtam rossz néven venni, hogy a talmit igazi aranynak nézték s meg voltak győződve arról, hogy a nép úgy szereti őket, ahogy gyermekeik szeretik apjukat s anyjukat. Érethető, hogy ilyen élmények után a császár és a császárné mindazt, amit a nép elégedetlenségéről és kritikai hangulatáról mondtak nekik, üres beszédnek tekintették, s abban a meggyőződésben éltek, hogy a többi országot ért megrázkódtatások őket megkímélik.” (Hasonló vakhit és vallásos buzgóság vezette a Romanovokat is egészen a mártíriumig.) A háborúból való kilépést is Károly ugyancsak a boldogok naivitásával indította el. Sógorai, Sixtus és Xavier hercegek - akik antant tisztek voltak - kapcsolatot teremtettek a franciák és közte. 1917. március 24-én Károly titokban egy négyoldalas, sajátkezüleg írt levelet adott át Sixtusnak, amelyben felhatalmazta sógorát, hogy közölje a francia féllel, az osztrák-magyar különbéke fejében támogatja igényüket Elszász-Lotaringiára. A levelet a végső győzelemre játszó Clemanceau francia miniszterelnök a nyilvánosságra hozta, s ezért Károlynak Canossát kellett járnia a német főhadiszálláson: a keleti front osztrák-magyar csapatai végleg német alárendeltségbe kerültek. A különbéke - jegyzi meg Czernin - sem jelentett volna „szelídebb halált” a monarchia számára, mint a vereség, hiszen a németek rögtön megszállták volna Csehországot és Bécset, polgárháború s a románoknak teendő területi engedmények miatt a magyarok ellenállása is bekövetkezett volna.
1918-ban az uralkodó helyreállította az osztrák oldal (Ciszlajtánia) parlamentáris jogait, összehívván a birodalmi tanácsot, majd politikai amnesztiát hirdetett, amellyel csak a monarchia ellenségei nyertek. (Az akasztófával is fenyegetett Kramarzs pédául később Csehszlovákia első miniszterelnöke lett.) 1918-ban a birodalom föderalizálásáról adott ki proklamációt, ami nem vonatkozott a magyar részre (Transzlajtánia), hiszen koronázási esküjében megerősítette, hogy Magyarország és társországai (Horvát-, Szlavon és Dalmáátországok) határai sérthetetlenek. A későn, az októberi zűrzavarban jött föderációs javaslat elkésett. November 11-én kénytelen volt lemondani az államügyekbe való beleszólásról, egy nappal később pedig kikiáltották az Osztrák Köztársaságot, majd Eckartsauban a magyarországi ügyek viteléről is lemondott. „A nemzet szerencsétlenségére nem volt megfelelő erős kéz, amely a belső összeomlást meg tudta volna akadályozni” - írja erről a kortárs történetíró Eckhart Ferenc -, sem a „jólelkű” király, sem Wekerle Sándor miniszterelnök „nem tanúsított elég erélyt a sorsdöntő napokban”, s „az ország hajójának kormánya ellenállás nélkül kalózok kezébe került”.
A király családjával Svájcba menekült, s röviddel utána az osztrák parlament elfogadta az un. Habsburg törvényt, amellyel a ház tagjait megfosztották birtokuktól és vagyonuktól, s amennyiben nem mondanak le trónigényükről, osztrák földre való lépésüket is megtiltotta. Ferdinándy Mihály 1938-ban írott Középeurópa című könyvében nem véletlenül jegyzi meg, hogy az osztrákok „egy pillanatig sem azonosították magukat hatalmas uraik négyszáz esztendős törekvéseivel, amelyeknek jólétüket, különleges helyzetüket köszönhették. Osztrák irredenta például sohasem volt.” A magyar viszont épp IV. Károllyal kezdődött el, amikor 1921-ben két ízben is kísérletet tett Magyarországra való visszatérésre: az utódállamok háborúval fenyegették meg az országot attól való félelmükben, hogy a megszállt területek egy részét ez esetben elveszíthetik. A második kísérlet kudarca után Károlyt és családját az Atlanti óceáni portugál szigetre, a győztes antanthatalmak Madeirára száműzték. 1922-ben Funchal elővárosában érte a halál. Utolsó szavai Jézus Mária József voltak. Emlékét nálunk első fogsága helyén a tihanyi kálvária őrzi, amelyet a kommunisták leromboltak és a rendszerváltás után újra épült. 2oo4. október 3-án II. János Pál pápa az utolsó s boldogtalan magyar királyt boldoggá avatta: jót akart egy olyan korban, amelyben a tömegek forradalma piedesztálra emelte a gonoszt. Ha a Szent László király által szentté emelt államalapítóra, fiára és annak nevelőjére, Gellértre gondolunk, alakja az utóbbihoz hasonlítható. A pogányság megfékezésére a keresztben hitt, s nem a fegyverekben.