A megmondó emberek Németországban sem viselkednek szerényebben és tapintatosabban, mint álunk. Bőséges anyagot szolgáltatott nekik az olimpia. Mintha fokozott németgyűlölet élne bennük, ami igen sok embert kellemetlenül, főleg pedig igazságtalanul érint. Nadja Drygallának, a németek egyik evezős hölgyének a barátjáról világgá is kürtölték, hogy jobboldali szélsőséges párt tagja. A legszomorúbb az egészben, hogy az evangélikus egyházi tanács elnöke, Nikolaus Schneider a biblia egy passzusára hivatkozva, „megtérésre”, a barna lélektől való szabadulásra szólította fel a lányt. S míg a lelkész imigyen nácítlanít s bízik az agyhalottakban, addig a Bertolt Brechtet kedvelőknek eszükbe jutott a ballada Marie Sandersről, a zsidók lotyójáról, mondván 1933 körül a szerető túlfekete hajával, most pedig túlbarna lelkületével volt a baj. Egy kis sötét szinezék bőségesen elég a közösségből való kitaszíttatáshoz. Kielben egyszer 500 táblát tettek ki a városban azzal a felirattal, hogy „Kein Ort für Neonazis”, azaz neonáciknak nem engedélyezett hely, s Lübeckben az egyik szocdem városatya azt követelte, hogy jobboldali szélsőségeseket ne szolgáljanak ki az éttermekben. A Linkspartei (a Baloldal Pártja, erős kommunista beütéssel) képviselőnője támogatta őt azzal, hogy „az érzület fontosabb, mint a gazdasági érdek.”
Nagy a történelmi félanalfabétizmus a filozófia egykori hazájában. Josef Kraus a Junge Freiheit augusztus 13-i számában ( Új Szabadság: a név a régi elavulására utal) arról ír, miképp lehetne a német ismét művelt nemzet. Kulcskérdésnek tekinti a történelmi amnéziából való kilábalást. Az un. Pisa-tanulmány és berlini Freie Universität következtetéseit az iskolai tanárok fejcsóválva vették tudomásul, de nem ütköztek meg rajtuk, pedig diákjaik tudatlanságában felelősségük egyértelmű. (Hasonló folyamat játszódott le nálunk is az elmúlt húsz évben s ezért senki sem érez lelkiismeretfurdalást. A történelem okítás meggyőződésből vagy anélkül igazodott a magyar szocialisták és a liberális párt világpiaci árfolyamához.) S az, hogy Németországban a múlt egyetlen kiemelkedő politikai személyisége se vált iránytűvé az új nemzedék számára, abban minden bizonnyal része van annak is, hogy a politika a ravaszok és a hatósági erénycsőszök terepévé vált. Egyiküknek sincs saját véleménye, különösen egy olyan parlamentben, ahol hivatalból nem szabad őszintén beszélni sem az idegengyűlöletről, sem a faji és vallási kérdésekről. (Ami kívánatos, az a német pápa, a pártok, a vallások és a hagyományok iránt érzett ellenszenv kinyilvánítása, elég csak átlapozni a Titanic című szatírikus folyóirat számait.) A Freie Universität felmérései során 4600 diákot kérdeztek meg, s kiderült, hogy a történeti lépcsőket - nemzeti szocializmus és Führer-elv, kommunizmus az NDK-ban, nyugati típusú demokrácia az NSZK-ban s az egyesült, 1990 utáni német köztársaság - alaposan összekeverik: tudatlanságuk hamis ítéletekben csapódik le. Több mint a felük nem tudta, mikor épült a Berlini Fal (pedig milyen emlékezetes az akadályt átugró, nyugatra menekülő géppisztolyos NDK katona fotója, amely számos történeti munkába bekerült), s csak harmaduk, hogy azt a nyugat vonzásától rettegő keletnémet pártvezetés húzatta fel. Sokan a diákok közül Adenauert és Willy Brandtot keletnémet politikusnak aposztrofálták s a pártvezér Honeckerről kijelentették, hogy demokratikus körülmények közt lett megválasztva. Ennek az analfabétizmusnak a hordozója az iskola - szögezi le Kraus. S megemlíti, hogy a hesseni kulturális kormányzat (akárcsak nálunk a hajdani SZDSZ) e törekvés jegyében olyan történetokítást szeretett volna, amelyből nagyrészt hiányzanak az évszámok, a történelmi korszakolás, sőt a nevek és eredmények is többé-kevésbé elhanyagolhatók. (Hogy milyen lesz az ilyen történelem, az nem érdekes, lényeg, hogy sem az ébredező antiszemitizmus, sem a bevándorlók sokszor ízléstelen viselkedése elleni düh ne kapjon teret félreérthető történelmi példázatok kapcsán. S ha kamaszodnak a diákok, ne olvassanak kései Günther Grasst ráklépésben vagy Umbert Ecót, aki a Prágai temetőben felvonultatja a 19. század mái napig köztünk lévő kísérteteit.)
Az analfabétizmus megszépíti az NDK történetét. (Ehhez hozzájárulnak az előzmények: egy 1988-as felmérés szerint a nyugatnémet ifjak negyedrésze nem tudta, hogy a két német államban egy nemzet él, s 60 százalékuk nem tudott különbséget tenni a bonni szövetségi parlament és a honeckeri népi kamara között.) A trabant kultusszal együtt a kis szász-porosz szocialista állam egyfajta paternalista paradicsomként jelenik meg az emberek szemében, s 2009-ben Mecklenburg-Vorpommern kultuszminisztere nem véletlenül jelentette ki, hogy nagyon helytelen lenne a volt keletnémet államot nem jogállamnak nevezni. Robert Hepp, a vechtai egyetem szociológusa viszont a mai jogállam temetéséről beszél. Az 1933. márciusi 24-i képviselőházi határozatból indul ki, amellyel a képviselők kétharmada a parlament feloszlatásával s a jogi procedúrák betartásával átadta a hatalmat Hitlernek, amiért is a mai képviselők állandó Weimar szindrómában élnek. Hogy ne ismétlődhessen a weimári köztársaság önfeloszlása, meggyőződésük, hogy a parlamentnek első sorban önmaga ellen kell megvédenie a demokráciát. Paradox helyzet, akadémiai pálmát érdemel. Ugyanakkor a nemzetállami demokráciából egy nemzetek fölötti demokráciába, pontosabban egy posztdemokratikus világtársadalomba való átmenetet éppúgy hajlandónak tűnnek a képviselők megszavazni, mint azt nagy- és dédatyáik tették, amikor a demokráciát veszni hagyták s hozzájárultak egy totalitáriánus társadalom születéséhez. Ma - így a szociológus - már nem a „népakart” megtestesítője a szövetségi parlament, hanem csak egy a gazdagok adózási hajlandóságán alapuló nacionális szervezet, amelynek szuverenitását (nemzeti voltát s önrendelkezését) a költségvetés kontrollja adja. A mostani parlamenti viták e jogról való lemondás körül forognak. Ha volt értelme a náci múlttal való szembenézésnek (a híres Vergangenheitsbewältigungnak), akkor most látni kell, hogy nemcsak SA legényektől körbevéve, de hideg államcsínnyel is el lehet temetni a demokráciát. Ráadásul ugyancsak törvényesen. Vagy, ahogy a kissé részeges Karl Marx mondta, a történelem ismétli önmagát: ami tragédia volt, az most komédiaként játszódik le ámuló szemeink előtt. (Robert Hepp kommentárja augusztus 13-án a Neue Freiheit legolvasottabb cikkeként szerepelt a lap honlapján.)