Százötven éve született Tisza István. A Szidiropulosz Archimédesz szerkesztésében megjelenő Trianoni Szemle második számát az ő életművének szenteli: miniszterelnökként s házelnökként ő volt az utolsó magyar politikus, aki valóban bele tudott szólni a világpolitikába. Nemcsak II. Vilmos német császár és a román főpapok tiszteletét vívta ki, de a külföldi, köztük francia újságírókét is: voltak, akik egyenesen Bismarckhoz hasonlították. Fő célja az ország katonai erejét növelő haderőreform végigvitele, a parlament működését gátló obstrukció, szónoklatözön megtörése és az Ausztriával is versengeni tudó magyar gazdaság továbbfejlesztése volt. Fel akart készülni a Monarchiára és a magyarságra váró nagy erőpróbára (az orosz agresszióra) egy olyan ellenzékkel és sajtóval a hátában, amelyet egyéni érdek, elvakult gyűlölködés, irigység és a dualizmus fennmaradását veszélyeztető bűnös könnyelműség jellemzett. A sajtómágnások pénzelte Ady szemében a régi Magyarország romlása bizonyosság volt. Tiszát „bihari Istennek” aposztrofálta, Apponyit Jókai emberének, azaz a 19. század régies, divatja múlt embereinek, s azt írta, hogy „a román harcolhat a minden románok egyesüléséért”, de „az új magyar ifjúságnak, a Galilei Körnek száz letiport szabadság, a száz szép életlehetőség szabja meg mennyeien útját és célját.” (Azaz már akkor ravasz előurbánusok egyengették a születő népies értelmiség útját a semmibe vivő Új Jeruzsálem felé. A kör diáktitkáraként tűnt fel a szabadkőművesek nevelte Rákosi, aki ösztöndíjas kereskedelmi levelezőként Hamburgba kerül, hogy aztán a kínai határ menti Csitában bolseviké válván a Vörös Őrség parancsnoka legyen 1919 nyarán.)
Az obstrukciót megtörő Tiszára 1912-ben egy Kovács Gyula nevű ellenzéki képviselő háromszor lőtt rá a parlamentben, a háború végén pedig Lékai János hajtott végre sikertelen merényletet ellene. Az őszirózsás forradalom győzelme után családja kérésére sem volt hajlandó elmenekülni, sőt - menteni a menthetőt - párthíveit felszólította a vele szemben engesztelhetetlen gyűlöletet tápláló, egyéniségében debil jegyeket őrző Károlyi Mihály és a Nemzeti Tanács támogatására. Másnap, 1918. október 31-én a késő délutáni órákban fegyveresek hatoltak be a Hermina úti Róheim-villába, ahol lelőtték. A freudeánus Róheim Géza szerint „az egész teátrálisan, kvázi inscenirozva folyt le”. A Pesti Hírlap Tisza megöléséről szóló részletes tudósítását elemző Tormay Cecile úgy vélekedett, hogy „ilyen beállítás csak pesti újságírónak a képzeletében teremhetett.”
Az 192o-ban a miniszterelnök gyilkosainak perében valóban felmerül egy ilyen teremtő képzeletű hírlapíró. Ezúttal riporteri jegyzetfüzet helyett kezében fegyvert tartott - vallják a per vádlottjai, Hüttner főhadnagy, Sztanykovszky zászlós és Dobó tengerészőrmester. Pogány (Schwarz) Józsefről van szó, a Népszava és a Szocializmus munkatársáról, akit, a Károlyit is mozgató katonatanács elnökévé választanak, majd a tanácsköztársaság alatt hadügyi, külügyi, közoktatásügyi népbiztos és még hadvezér is lesz. (A felizgatott pesti csőcselék többek közt az ő uszítására dúlta fel a „nacionalista” szerkesztőségeket, elsőnek a Pesti Hírlapét.) A gyilkosságban részes zászlós szerint „Pogány rákiáltott (Tiszára), hogy maga az oka, hogy annyi embert a vágóhídra szállítottak. Ekkor Pogány és Horvát-Sanovics rálőtt… Dulakodás támadt, s ekkor történt még két-három lövés.” Őket nem lehetett kihallgatni: a szerb nacionalista Horváth-Sanovics a jugoszláv királyságban végleg eltűnt a magyar hatóságok szeme elől, Pogány pedig a rózsaszín, elvtársi Bécsbe, majd a Szovjetunióba emigrált. (Másik társuk, egy Csernyák nevű merénylő a kommunistákkal való összezördülése után kiszökött az országból, s nyoma veszett.) A két kocsival érkező merénylők közül Láng zászlós személyét nem sikerült tisztázni, Kundaecker - a tartalékos tengerész - pedig még a kommün idején elhalálozott. Amikor rálőttek Tiszára, abban „a pillanatban lépett ki gróf Almássy Denise, és Tiszánéval ráborult ennek férjére. Dobó azonban félre rántotta a hölgyeket, dulakodás támadt, mire Pogány és Horváth-Sanovics még két-három lövést tettek. A másodszori lövéseknél Sztanykovszky beugrott a hallba, megnézni, hogy mi történik ott, azonban mind a négyen annyira megijedtek, hogy az ismételt sortűz után rögtön futásnak eredtek. Sztanykovszky az előszoba ajtajában Gärtnerbe ütközött, s mind az öten, valamint a kint maradottak is kiszaladtak az utcára s csakhamar elérték a ligeti külső kőrútnál lévő autótaxi-állomásra állított két automobilt, s miután utolsónak Kéri is megérkezett, visszaindultak a városba” - olvasta fel a tárgyalás végén a tényállást Géczy István főhadnagy, a katonai bíróság jegyzőkönyv vezetője. (Kéri Pál, „izraelita vallású, nőtlen újságíró”, tagadta a vádakat. Halálra ítélték, ám más, zömében a népbiztosok perében halálra ítélttel együtt a Szovjetunióban túszként tartott magyar főtisztekre kicserélték. Gärtner egyébként vegyészmérnök volt.))
De térjünk vissza Pogányhoz. A per - bár teljesen bizonyítani nem tudta -, a merénylők vezetőjeként valószínűsítette, s a tanúvallomások szerint ő volt az egyik, aki rálőtt Tiszára. Apja, Schwarz Vilmos, a pesti Chevra Kadisa előimádkozója felakasztotta magát, miután a tanácsköztársaság bukása után a hitközség felmondott neki. S mintha egy szabadkőművesből lett bolsevik életrajzát olvasnánk, 192o-ban a Szovjetunióba emigrál, majd 1922-ben átdobják Amerikába, ahol John Pepper néven részt vesz az amerikai kommunista párt létrehozásában. 1924 és 27 között a Komintern agitprop osztályát vezeti, majd ismét a tengerentúlra küldik. Visszatérése után Moszkvában a tervhivatal tanácsadója s 1937 júliusában a nagy tisztogatások során imperialista ügynökként letartóztatják. 1938. február 8-án a Moszkva alatti Butovo börtönében lövik agyon. Ezzel ért véget a hírlapíró története, aki Tisza István megölésével lépett be a történelembe. A perben szerepelt Dietz Károly, Budapest akkori főkapitánya is. Azt vallotta, hogy a forradalom előkészítésében nem volt semmi szerepe, csak úgy csöppent bele az eseményekbe. 1938-ban ő volt a VB ezüstérmes magyar labdarugó válogatott szövetségi kapitánya. A döntőre, az olaszok ellen teljesen felforgatta a csapatot. Mintha vesztésre játszott volna, akár 1918-ban.