Valószínüleg még a monarchia idején sem voltunk annyira hozzákötve az osztrák gazdasághoz, mint ma a némethez. (Talán csak a háború alatt a III. Birodalomtól való függésünk hasonlítható ehhez.) Ugyanakkor nem értjük - bár irigyeljük - a mai németeket, akik épp annyira a demokrácia és a liberalizmus hatása alatt állnak, mint a középkor embere az egyházé alatt. Mivel nálunk szabadabban lehet használni a szavakat, a politikai korrektség sem annyira általános. Kissé lenézőek vagyunk az ottani liberális dogmatikával szemben, pedig a Reichstagon ott lobogó uniós zászlót a politika és a hatalom emberei éppúgy történelem csinálásuk szimbólumnak tekintik, mint elődeik 1945-ben a kiégett Reichstag romos kupolájára tűzött szovjet zászlót s Nyugat-Berlinben a három nyugati szövetségesét. A 11 neves közgazdászból, jogászból és politológusból összeállt „Glieniker Gruppe” a Die Zeitben közzé tett manifesztuma szerint az európai unió legfontosabb feladata egy erős központi bank és egy széleskörű végrehajtó hatalommal rendelkező gazdasági kormány létrehozása lesz, még a munkanélküli segélyekkel való gazdálkodást is kivennék a tagállamok hatásköréből. (A manifesztum aláírói közt egy magyaros név is van: Armin von Bogdándyé.) Nem szabad lebecsülni ennek a centralizmusnak a híveit, erőszakosak, okosak s előrelátás hiánya miatt fél Európát kiszuperálnák. Remek fortélyokkal leplezik saját hibáikat és vélt vagy valós ellenfeleiket a legrosszabb világításban tüntetik fel. (Hazánknak talán az I. világháború befejezte után sem volt olyan rossz nyugati sajtója, mint ma, a polgári kormány idején.) Az eurószkepticizmus ugyanis a liberális értelmiség szerint alantas érzelmeket támaszt, s a homoszexuálisok elítélésétől egészen a nyilt rasszizmusig nyithat utat. Szerintük jobb lenne, ha a kételkedők inkább azzal foglalkoznának, miképp lehet az úniós ajánlásnak megfelően napi 6 literről 5 literre korlátozni a vécék vízfogyasztását. (Erre mondaná Svejk: Ilyen egy hülye uniónak nincs helye ezen a világon.)
A mostani lehallgatási botrányban az a legszomorúbb, hogy Jalta szellemétől nem szabadultunk meg, csak más lett. (Ó édes spionkám! – mondaná a kancellár asszony, ha amerikai tiltás ellenére is vendégül láthatná Snowdent, ahogy azt Putyin teszi.) Az európai, jól ellenőrízhető mintaállam létrehozása éppúgy megfordult az ötvenes évek elején az oroszok fejében, mint az amerikaiakéban, akik aztán Máltán, az oroszokkal való megegyezést követően szabad kezet kaptak Kelet-Európában is. A kontinens szellemiségének átértékelése teljes erővel folyik le egészen az etnikai talapzat megváltozatásáig, s még Napoleon idején sem vallották annyian világpolgárnak magukat Németországban, mint manapság. (A lipcsei népek csatájának most októberi 200 éves évfordulóján ugyan látványos történelmi díszletekkel traktálták a nézőt, de az, hogy a modern német nemzettudat egy franciák elleni, Európa felszabadítására indított háborúban született meg, elsikkadt.) Hogy a bevándorlók erőszakossága és integrációjuk reménytelensége mennyire veszélyezteti a németek jólétét, arról a politikai korrektség szabályainak betartásával nem lehet beszélni, aki túllép ezen a korláton, azt könnyedén a szélső jobboldalhoz sorolják. A diáklapként indult egyre befolyásosabb újkonzervatív Junge Freiheit joggal ír arról, hogy a náci múlt a közvélemény zsarolásának eszköze a 68-as politikus nemzedék kezében, miközben az 1944-45-ben a német polgári lakósság ellen elkövetett népirtás tabu. (Van ahol a Szent Márton napi ovodai és iskolai rendezvényeket a migránsok gyermekeinek nagy száma miatt nap-hold-csillagok ünnepévé formálják át.)
Az önfeladásnak ebbe a légkörébe valósággal belerobbant a lengyel Jerzy Bohdan Szumczyk Gdanskban (1945-ig Danzig) felállított szobra, amely egy terhes nőt megerőszakoló vörös katonát ábrázol. A szobrot egy a győzelem emlékét hirdető, talapzatra emelt T-34-es tank mellett állították fel. A gdanski ügyészség gyorsan eltávolíttatta: az indoklást akár Sztálin kultúrpolitikusa, Zsdanov is írhatta volna. A Junge Freiheit szokásos heti körkérdése ezután az volt, hogy a lengyel művész alkotásának németországi felállítását helyeselnék-e? (Az eredeti elképzelés is ez, s nem Gdansk volt.) A lap olvasói közül 4684-en válaszoltak. Igent mondott 44,2 %-uk azzal, hogy meg kell emlékezni a Vörös Hadsereg rémtetteiről, 31,4 %-uk az igenhez pedig hozzá fűzte, hogy ennek a többi szövetséges kegyetlenségére is emlékeztetnie kéne. A nemek érdekesen alakultak: csak 4,8 % esett a nemre azért, mert provokálná Oroszországot, 19,6 %-a az olvasóknak pedig azért mondott nemet, mert szerintük nem német, hanem orosz földön kéne állnia Szumczyk alkotásának, hogy végre az oroszok is szembe nézzenek a multjukkal. (Szemben a német liberális történelemfelfogással valóban elgondolkodtató az orosz nemzettudat integritását védő putyini álláspont, amely szerint a múltfeltárás szigorú keretek közt tartandó: a néplelket nem sértheti.)
Bernd Luke e-mailon forgó tézisei is vihart aratnak, még Joachim Gauck köztársasági elnök rosszallását is kiváltották. Luke szinte hónapok alatt összeállt pártja, az AfD (Alternatíva Németországért) majdnem bejutott a parlamentbe. A tézisek vitatják, hogy az iszlám valóban szerves része lenne a mai német valóságnak, s rámutatnak az NSZK jogfelfogása és a saria közti alapvető különbségre. (Igy az iszlám ortodox felfogása a nőről sérti a törvényben biztosított jogegyenlőséget, s míg egy német számára a vallási közösségből való kilépés természetes jog, az egy mohamedán számára korántsem az.) Érdekes, hogy a ma divatba jött boldogságmérések Németországban a legboldogtalanabbnak épp az új keleti tartományok, az egykori NDK lakóit tartják, ahol az AfD a legtöbb szavazatot kapta. S még egy érdekesség: a jövőt illetően a németek jóval pesszimistábbak, mint a migráns etnikumok tagjai. Európa liberális történelemcsinálói valószínüleg nem tudják megszüntetni az európai ember legszörnyűbb lidércnyomását, a jövőtől való állandó félelmet.