A Nobel díj egy fogalom. Ha valamit, valamilyen eredményt, vagy valakit különös tisztelettel akarunk minősíteni, az Alfréd Nobel alapította díjjal hozzuk összefüggésbe. Valóban, a 20. század legkiválóbb emberei teljesítményük alapján kapták meg ezt a nobilis díjat. az első fizikai Nóbel-díjas Wilhelm Conrad Röntgen volt, aki 1901-ben nyerte el ezt a kitüntetést. Nevét ma minden gyerek tudja. Ugyancsak 1901-ben kapta meg a díjat Emil von Behring orvos, a nagy német tudósgeneráció ismert tagja.
Az irodalmi Nobel díjak megítélése már nem ilyen egy értelmű. Csak néhány példát ragadtam ki a hosszú sorból.
Albert Camus volt az 1957-es év kiválasztottja. Ő 1935-ben a francia népi front megalakulása után – sok más fiatal értelmiségihez hasonlóan – kommunista lett és belépett a francia kommunista párt algériai tagozatába. A párt azt a feladatot adta neki, hogy a város muzulmán-arab lakossága körében antikoloniális és prokommunista propagandát terjesszen és tagokat toborozzon. Ez bizony nem közvetlen irodalmi tevékenység.
A baloldali, mondhatom kommunista kötődéséről elhíresült kiváló filozófus és író, Jean-Paul Sartre 1964-ben részesült a Díjban. Baloldali értékrendjét követve, Sartre – Beauvoir emlékei szerint – úgy látta, hogy a szocializmus az emberiség egyetlen menekvését jelenti, és egyúttal saját személyiségének kiteljesítését is.
Pabló Nehruda, miután 1953-ban Lenin díjjal jutalmazták a szovjetek, 1971-ben az irodalmi Nóbel díjjal tüntették ki.
Heinrich Böll, a háború utáni német irodalom „nagy öregje” aki a bal és szélsőbal idolja is volt, 1972-ben vehette át az irodalmi díjak koronáját.
Elfriede Jelinek, akit 2004-ben tartott a rangos díjra méltónak a Nobel-díj Bizottság, 1974-ben belépett az Osztrák Kommunista Pártba (KPÖ), amelyet különböző kulturális rendezvényeken és a választási kampányban is segített, és amelynek egészen 1991-ig tagja volt.
Nem szeretnék a díjazottak múltjában vájkálni, de a fenti példákat látva, nem tudok attól az érzésemtől szabadulni, hogy az irodalmi Nobel díj elnyeréséhez nem előnytelen valamelyik baloldali mozgalmi múlt, lehet ez akár kommunista is. Ki lehet jelenteni, hogy ez a díj nem mentes bizonyos politikai megfontolásoktól? Feltűnő, hogy, főleg a háború utáni díjak nagy része valamilyen baloldali, sőt kifejezetten kommunista mozgalmár büszke mellét dekorálják. Ezen közben talán az irodalmi értékeik is nyomhattak valamit a latba, de a felsorolt szerzők ebben kicsit közepesnek tűnnek. Persze ez valóban szubjektív megítélése a dolgoknak. Mindenesetre feltűnő, hogy a díszes névsort szinte sehol sem szakítja meg katolikus író, vagy filozófus. Lehet, hogy ebben a kategóriában senki sem üti meg a mértéket, mint ahogy jeles liberálisaink ezt ki is hangsúlyozzák. Aki nem tartozik az ő bűvkörükbe, az repedtsarkú, gatyás bugris.
Szóval Kertész Imrénk valóban jó társaságban van a díjával.
Most már csak azt szeretném tudni, hogy mivel érdemelte ki a Szent István Rendet?
Tegnap hallgattam egy beszélgetést, amit egy újságíró egy közéleti emberrel folytatott éppen erről a témáról. Az újságíró kifejtette a kormány álláspontját, mely szerint ezzel a kitüntetéssel gesztust gyakorlunk a balliberális értelmiségi holdudvarnak, hogy lám itt a kinyújtott jobb – nem disznóláb – fogjunk kezet, hisz Nobel díjas Imrénk is elfogadta a Szent István rendet átnyújtó békejobbot. Erre közéleti emberünk spontán felkiáltott: hiszen a kormány mást sem tesz, mit gesztusokat nyújt át az ellenzéknek, amire szemmel láthatólag nincs fogadó készség. Miért is lenne, mondom én. Ha csak az elmúlt 100 – 120 év liberális iratanyagát nézzük, aminek jelentős részét az 1920-ban elkobzott és azóta is a levéltárakban őrzött szabadkőműves dokumentumok teszik ki, egyértelműen kiderül, hogy a balliberálisok deklarált ellensége az egyház és a vallás. Ezek után a keresztény értékrendet valló alkotmányunk megfogalmazói tehetnek olyan gesztusokat, amilyet csak akarnak, ebből a „klerikális” kézből nem fogadnak el semmit.
Lassan be kell ismerni, hogy az életben vannak antagonisztikus ellentétek, melyek feloldása a kör négyszögesítését jelentené.