[http://hvg.hu/velemeny/20130524_Seres_Europa_ronda_arca]
Az utóbbi időben mind több hivatkozás és magyarázat jelenik meg a közmédiában a 68-asokról. Az úgynevezett diáklázadások 1968-ban, Párizsban valóban nagy visszhangot váltottak ki, főként utólag, az európai gondolkodásban.
Miután tény, hogy az úgynevezett 68-asok, ezek története és mibenléte hazánkban messzemenően ismeretlen, miközben a média úgy tálalja az ezzel kapcsolatos anyagokat, mintha mindenki pontosan tudná, hogy miről is van szó, megpróbálom őket, rövid történetüket, és a megnevezésük mögötti jelenséget leírni. Szeretném, ha a köréjük szőtt idealizált kép, amit főként liberális politikusok festegetnek előszeretettel, a helyére kerülne, mert ezek a világmegváltó „diákok” a jól ismert baloldali, liberális, marxista, vagy maoista, esetleg trockista eszmék megvalósítását tűzték zászlaikra és ezt rablások és közönséges gyilkosságok segítségével kívánták a társadalomban keresztülverni.
Mindez Seres: Európa ronda arca című, mindent összemosó, tendenciózus cikkének olvasására jutott eszembe. Megengedhetetlennek tartom, hogy a 68-asok máig ható káros elveinek, és az elkövetett terrorcselekvéseinek relativizálása és tisztára mosása ürügyén, a mai magyar jobboldalt diszkreditálja valaki a nélkül, hogy a gyanútlan olvasókat a valódi tényekről informálná. Mivel a történteket Németországban, a helyszínen éltem meg, fontosnak tartom a 68-as eseményekről a magyar olvasóközönséget és médiafogyasztókat kvázi első kézből tényszerűen informálni.
1968 májusában, a párizsi egyetem Nanterre-i fakultásán a fiúk azzal a követeléssel álltak elő, hogy legyen a lányok szobáiba könnyebb a bejárás, hiszen a szexuális szabadság korában élünk. Mivel az egyetem vezetőségének más volt a véleménye, elementáris tiltakozási hullám söpört végig az alapvető jogaikban korlátozott ifjúság soraiban. A professzorok kara hamarosan kritika és a tiltakozás tárgya lett, a diákság reformokat követelt a felsőoktatásban, amit a begyepesedett idejét múlta tekintélyelvű eszmék melegágyának kiáltott ki.
Ennek Párizs felgyújtásával és hetekig tartó rombolással adtak súlyt. Mint láthatjuk, létfontosságú probléma, a szex, váltotta ki a mozgalommá dagadt követelést. Mindez kapóra jött azoknak a nem csekély számú elégedetleneknek, akiknek Che Guevara, Mao Ce-tung, Ho Shi Minh, és más hasonló világmegváltó jelentette a követendő utat, akiknek a jóléti polgári állam az ellenségképet valósította meg. Ebben az anarchisták és a legkülönfélébb bal- és szélsőbalos csoportok is megszólítva érezték magukat és aktívan csatlakoztak a botrányos rendbontáshoz. Közelharc vette kezdetét a lázongó ifjúság és a rendfenntartók között, a város hadszíntérré vált, barikádok és felszedett utcakövek, betört kirakatok és kiégett autók uralták a képet. A rendőrökkel való összecsapásban több százan megsebesültek, a letartóztatottak száma megközelítette ötszázat. Daniel Cohn-Benditet, a Vörös Dannyt, a diákság emblematikus figuráját kiutasították Franciaországból, mire szimpatizánsai felgyújtották a kapitalizmus szimbólumát, a tőzsdét. A rendőrség kemény fellépése nyomán a zavargások kiterjedtek, a szakszervezetek május 13-i tüntetésén 750 ezer ember vett részt, a rendszerrel szembeni elégedetlenség általános sztrájkmozgalommá szélesedett. Sztrájkoltak az állami hivatalok, a rádió és a televízió. A munkások gyárakat foglaltak el, béremelést, rövidebb munkaidőt, több szociális juttatást követeltek.
Miközben a francia rendőrség helyreállította a rendet, a zavargások átterjedtek Németországra is.
A német társadalmat is készületlenül érte, hogy a háború utáni heroikus újjáépítési erőfeszítések, mondhatjuk sikeres erőfeszítések, melyek a relatív, sőt az idő előre haladtával, az addig soha nem látott, abszolút jólétet megteremtették, a fiatalok körében nem aratott osztatlan sikert. Legalább is az ifjúság bizonyos, de politikailag legaktívabb rétege inkább eszmei megújulást várt a növekvő konzum mellett, esetleg e helyett. A szellemi, eszmei megújulásra való igény a 12 éves NS diktatúra és a vesztes háború után valóban helyénvaló volt, de ennek legaktívabb erőltetői – nyilvánvaló politikai indíttatásból – a baloldali gondolkodók és az ezek mögött titokban, de annál aktívabban tevékenykedő szovjet, illetve a keletnémet titkosszolgálatok voltak. Ezt a sokáig nem bizonyítható összeesküvési elméletet a későbbi rendszerváltozások során megnyílt archívumok anyagai bizonyították. Jó példa erre, az egyik gyilkosságért elítélt terrorista nőt a Stasi átmentette az NDK-ba, ahol új néven élt egészen a rendszerváltozásig.
Mindehhez erősítően járult hozzá az újjáépítési munkákba beletemetkező társadalom, változásokra való érzéketlensége. Véletlen események tragikus egybeesése ekkor is meggyorsította az eseményeket.
Történt, hogy 1967. június 2-án Berlinben a perzsa sah, Pahlavi egynapos látogatásakor, amelyet hatalmas ellentüntetés kísért, máig ismeretlen körülmények között, egy német rendőr lelőtte az akkor 26 esztendős Benno Ohnesorg-ot. A pacifista fiatalember, aki a baloldali egyetemi mozgalmak ismert figurája volt, halálának híre országos felháborodást váltott ki, senki sem értette, hogyan történhetett az eset, ami további tápot adott a konfrontációkra.
Nyugat-Berlin amúgy is kedvező talaj volt a baloldali mozgalmak kifejlődésére. Egyrészt a szomszédos NDK jelenléte, amelynek titkosszolgálata sok mindent megtett a nyugatnémet kormány és rendszer lejáratására. A nyugatnémet kormánynak azonban presztízskérdést jelentett, hogy Nyugat-Berlin élhető, és virágzó város legyen. Ezt óriási adókedvezményekkel támogatták, és a berlinieknek nem kellett a Bundeswehrben szolgálni. Erre minden, szolgálatot megtagadó fiatal ide költözött és ott folytatott tanulmányokat, mert a messzemenően támogatott diákélet és az alacsony teljesítményi kritériumok igen vonzóvá tették itt az életet. Mindezek folyománya volt, hogy a diákság jelentős része a baloldali liberális, anarchista, sőt kommunista eszmék követője volt, akiket a tekintélyelvű, „reakciós” társadalom ellen nem kellett külön hangolni. A dolog pikantériája azonban az volt, hogy az „elnyomott” munkásság képviseletében jómódú polgári családok „forradalmár” gyerekei emeltek szót. Személyesen megtapasztalhattam, hogy a német munkások, a 68-as eszmék hivatkozási alapjai, akiket a mozgalomnak meg kellett volna menteni, tudomásul sem vették, sőt elutasították az álforradalmárok okvetetlenkedéseit. Tanúja voltam nem egy esetben, hogy a munkahelyről műszakváltáskor kiáramló munkások kiverték a röplapokat az osztogatók kezéből, és azokat durván elzavarták. Nyilvánvalóan, ahogy ezt a pártzsargon kifejezi, még nem voltak ideológiailag elég érettek.
A francia példát követve, Berlinben, majd más egyetemi városokban is beindult a vélt, vagy valódi társadalomi hibák elleni megmozdulás, ami itt is hamar eszkalálódott. Az igazság érdekében meg kell jegyezni, hogy ezek a diáklázadások főként a humán tudományok tanulóit, mint például a szociológusokat, irodalmárokat és jogászhallgatókat mozgatták meg. A természettudományos karok, mérnökök, matematikusok, vegyészek többségét a tanulmányaik komolysága és mennyisége távol tartotta a demóktól.
Hamarosan külön vált a tüntető és gyűlésező tömegtől az az agresszív csoport, akik a tettlegességet részesítették előnyben a szócsépléssel szemben. Az eszmei ideológiai felkészítést kommunákban lakva a szabad szex és a szabados gondolatok között, jelentős Stási támogatással igen belterjes módon alakították. Ilyen volt a hírhedt Kommune 1, az ismert nevekkel, mint Bader, Meihof, Joska Fischer, Chon-Bandit, stb. A mindjobban illegálissá váló csoportok kitermelték a mindenre elszánt utcai harcosokat. A mai német politikában is ismert nevekhez köthető mozgalom egyre szélesebb támogatásra lelt.
Az egyik ilyen csoport, élén Andreas Bader-rel, felgyújtott Frankfurtban egy áruházat, de őket a rendőrség hamar elfogta. Ez után felgyorsultak az erőszakos események. Baderékat fegyveres barátaik kiszabadították, megölve egy rendőrt, ezzel megindult az illegalitásból vezetett fegyveres harc a társadalom ellen. Ez már nem a tiltakozó demók (demostrációk), és a tárgyi rombolások, hanem a gyilkosságok kora lett. Ennek következő 3 évben végül 35 halálos áldozata lett, főként prominens emberek, főállamügyész, bankár, Munkaadók Szövetségi elnöke, stb. akiket elraboltak és brutálisan meggyilkoltak, vagy egyszerűen a nyílt utcán lelőtek.
Az állam azonban nem hagyta magát zsarolni, ahogy ezt Helmut Schmitt kancellár kijelentette. Andreas Bader és Ulrike Meinhof az ország legbiztosabb börtönében, amit külön erre a célra építettek, pisztollyal öngyilkosságot követtek el. A fegyver, feltehetőleg, annak az őket védő ügyvédnek, Otto Schily-nek az irodájából származott, aki először Zöldpárti-ként, majd szociáldemokrata ként, később a szocialista kormány belügyminisztere lett. Érdekes politikai fejlemények.
Hosszas, több évig tartó trauma után a Vörös Hadsereg Frakció (RAF), ahogy magukat nevezték, feladta a fegyveres harcot, mivel közvetlen céljukat, széles munkássági támogatáson alapuló forradalmi helyzetet nem tudtak kierőszakolni.
Ekkor adták ki a szimpatizánsaiknak a jelszót: „marsch durch die Institutionen”, ami a társadalomba való beépülést és ennek belülről kiinduló bomlasztását jelentette.
A polgári társadalom részére ezzel kezdődtek az igazi problémák. Az agresszív, erőszakos fegyveres lázadás kezelése a jól szervezett államoknak alapvetően nem jelentett megoldhatatlan problémát. Az éppen formálódó terrorizmusra hamar megjött a válasz. Felállították a terrorelhárító egységeket, például Németországban a GSG-9 jelű legendás egységet, amelynek hamar lehetősége nyílt szaktudását prezentálni. Túszdrámák egész sorát oldotta meg, így a Vörös Hadsereg Frakció hamar kimondta az önfeloszlatást. A 70-es évek közepére egyértelműen kiderült, hogy a polgári társadalom állama erőszakkal nem dönthető meg. Az akciók résztvevői és a szimpatizáns tábor azonban tovább szerveződött. 1975-ben ezek alakították meg a Zöld pártot, amelyet az ökológiai jelszavak a következő választáson átsegítettek az 5%-os parlamenti küszöbön. A Zöldek egy részét valóban a természet iránti aggodalma mozgósított, de a tulajdonképpeni alapítók az elvetélt 68-asok voltak. Ők beintegrálták a korábbi törpe és töredék pártocskákat, mit például a kommunista pártocskák sokaságát, melyek hol a Marx-Lenin, hol a Mao, hol Ho Shi Ming név alatt fejtették ki társadalomalakító tevékenységüket. Még ma is, 23 évvel az átrendeződés után létezik a Zöld pártban, amely választásról választásra 5 és 10% között teljesít, egy markáns törésvonal a két irányzat, a 68-as fundamentalisták és a természetért aggódó ökológok között. Vezetőik, mint Jörgen Tritin, Claudia Roth, stb. mind 68-as őskövületek, a mai napig a német parlament és a kormányok politikusai. Közben a szimpatizánsok hada valóban beépült a társadalomba, főleg az oktatás és a művészetek területén. Itt tudták és tudják a mai napig a szélsőséges liberális eszmékkel a polgári társadalom fellazítását a rendelkezésükre álló multiplikációs hatás segítségével hatékonyan véghezvinni. Jellemző a liberális eszmék hatására lassanként átalakuló társadalomra, hogy ez a közismert múltú párt, akár a szociáldemokraták, akár a kereszténydemokraták többségét biztosító segédcsapat szerepét játszhatja.
1968 tavasza új fejezetet nyitott a politika, a kultúra történetében, de a mindennapokban is. A lázadók mára zömében tisztes polgárokká szelídültek, s ma már ők töltenek be vezető tisztségeket. Joschka Fischer német külügyminiszter lehetett, Daniel Chon Bendit pedig az EU Parlamentben az agresszív zöldek csapatát vezényli.
"Az egész egy közös álom volt, részben siker, részben pedig kudarc. Politikai mozgalomként a diáklázadásnak nem volt jövője, de megteremtette a kulturális liberalizmus hatalmas lehetőségeit" - mondta Gilles Lipovetsky szociológus.