Az embertelen kollektivitás diadala: a magyarországi németek 1945 utáni kitelepítése[1]
A kelet- és kelet-közép-európai németek sorsának alakulása már a Győzelem Napját megelőzően a hitleri hadigépezet szétzúzásának menetéhez kötődött. A Vörös Hadsereg katonái megszállta országokban azonban mindez kevésbé függött a népességmozgásokat törvényszerűen előidéző drámai ütközetektől, és sokkal inkább behatárolta előbb a front utáni számos pacifikálós katonai művelet, majd utóbb a hosszú távú politikai cél, a sztálini praxis bevezetése és működtetése.
Hónapokkal a magyarországi Holocaust sohasem feledhető borzalmai után, noha kezdetben a hazai pártok még nem így szorgalmazták, utóbb lényegében mégis a személyes cselekedetektől független, mérlegelés nélküli kollektív büntetéssé lett a magyarországi németek, a „svábok” elűzése. Főképp azt követően, hogy a trianoni határokon túli magyarság sorsa elválaszthatatlanul összekapcsolódott ezzel. Olyan mértékadó tényező nem akadt – sem a határokon belül, sem kívül –, aki az embereket lakhelyükről elűző, barbár módon végrehajtott kelet-európai német kitelepítéssel szemben sikerrel szót emelhetett volna.[2]
Azt tényként, előírásként kezelték, érdembeli vita csupán az elűzetés méreteiről és gyakorlatának mikéntjéről folyt. Különösképp riasztó helyzet jellemezte a kezdeteket, amikor még a jogfosztó intézkedések tételes kinyilvánítása előtt tízezreket zavartak el szülőföldjükről országhatárokon át. Utóbb, a nemzetközi nagypolitika kártyáit kézben tartó államok képviselőinek a kitelepítés emberséges voltát célzó megnyilatkozásai és a megvalósítás mindennapos, szenvedélyektől túlfűtött gyakorlata között feneketlen mélységű szakadék tátongott. A fennen hirdetett elvek a nagyhatalmi politikai arroganciának a leplezését célozták, nem szolgáltak mást, mint a felmérhetetlen felelősség cinikus áthárítását.
A világégést követő számonkérési folyamatot mindenütt egyszerre jellemezte, hogy a jogos és jogtalan keveredett benne. Nem csupán a méltán igényelt felelősségre vonások, hanem tíz- és százezreket sújtó kényszerintézkedések sorjáztak. A Csehszlovák Köztársaság, mint nemzetállam megvalósításának előbb ábrándja, majd erőszakos kísérlete éppúgy szerepet játszott a magyarországi németek különbségtétel nélküli, bűnösöket, vétkeseket és ártatlanokat egyaránt érintő kitelepítésében, mint az erőszakszervek tettei, a személyes bosszú, a meg nem értés, a vagyonuk iránti vágy és így tovább.
Mit tettek a magyarországi németekkel? Az évszázadok óta Magyarhonban élő németség különbözőképp viszonyult az 1930-as évektől mind a hitleri Németország, mind Magyarország politikájához. A területgyarapodások után, az 1942-es határok között a már 720 291 fő közül 478 414 német anyanyelvűnek, és ebből 303 419 német nemzetiségűnek is vallotta magát. A Volksbundot, az ország területén működő legismertebb, német társadalmi-politikai szerveződést – annak kimutatása szerint – csak 30%-uk nem részesítette támogatásban.
Az egyesület tagozataival együtt – 1942. október végi adatok szerint – 300 ezer tagot tömörített. Vezetőinek, egyes tagjainak számos cselekménye, valamint mások világháborús önkéntes szerepvállalása stb. – az esetenként ismert kényszerítő körülmények ellenére – meghatározta a rokonok, ismerősök, összességében a magyarországi németség sorsát. Mindez egy olyan katonai küzdelmekkel és politikai harcokkal teli világban zajlott, ahol a világháború kimenetelére meghatározó erővel rendelkező, és ütőképes fegyveres arzenállal bíró, az ellenfél feltétel nélküli kapitulációját végcélnak tekintő szövetséges politikai erők eleve behatárolták a belpolitika küzdőfeleinek mozgásterét.
A kitelepítésnél – jóllehet, bár nem a nürnbergi szellemiséggel és következetességgel, de – azt a „fordított eljárást” alkalmazták, miszerint „elvben minden németet kitelepítettek, s a mentesíthetőknek kellett bizonyítaniuk bűntelenségüket”. A jogosan elmarasztalhatók mellett azonban eleve lehetővé tették a kollektív felelősségre vonást az ártatlanokkal szemben is azáltal, hogy az „áttelepítés”-ről szóló rendelet már címe megfogalmazásával is egyértelművé tette: nem csupán egyes személyekről, hanem „a magyarországi német lakosságnak Németországba való áttelepítéséről” intézkedik, illetve az 1. §-a szerint: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó, 1941-es népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt”. A 2. §-ban felsorolt szűkre szabott mentesültség az előbbieket érdemben nem módosíthatta.
A nemzetközi erőtér szabta keretek között a németekkel szemben indított fellépések egy komplex folyamat részeiként zajlottak. Az ún. „fasiszta maradványok” elleni harc során egyaránt érintette őket az internálás, a népbíráskodás, a fasiszta egyesületek és pártok feloszlatása, majd a kitelepítés. A hadiállapot megszűntét kimondó fegyverszüneti egyezmény egyik kötelezettségén alapult az 1945. február 27-én kihirdetett kormányrendelet, ami szerint „az ország területén tartózkodó minden német állampolgárt internálni kell, kivéve Németország zsidó nemzetiségű állampolgárait”.
Már az év elején jelezte Erdei Ferenc belügyminiszter az illetékeseknek, hogy az oroszok a Magyarországon tartózkodó vagy lakó németeket munkaszolgálatra viszik, ezért elrendelte a németek összeírását. A szovjet megszálló hatóságok önkényeskedtek, és az egyéni politikai felelősségétől, háborús bűnösségétől függetlenül elhurcolták a német nevű és származású, munkaképes korú nők és férfiak egy részét, egyes községek egész itt maradt német lakosságát egyszerűen elhajtották. Az ország mai területéről – az 1944. december 22-én kelt 0060-as sz. parancs alapján, az Ideiglenes Nemzeti Kormány létrejötte előtti időtől 1945. február végéig – 60-65 ezerre tehető a 2. és 3. Ukrán Front megszállta területekről Szovjetunióba deportáltak száma, akik között németek és német nevű magyarok (magyarok és zsidó származásúak) egyaránt voltak.
A földreform során 33 308, a Volksbund tagjának minősített személy 176 781 kat. h. földtulajdonát osztották szét. A tőlük elkobzott és felparcellázott földterület ügye elválaszthatatlan az ún. „fasiszta maradványok” elleni, sokrétű, megtorló intézkedési sorozattól. A népbíráskodást bevezető rendelet népellenes bűnösnek minősítette a fasiszta, illetőleg demokráciaellenes pártban, szervezetben vagy alakulatban tisztséget vállalt, avagy ezek tagjaként tevékenyen működő személyeket (így a Volksbund tagjait), velük szemben főbüntetésként kettőtől öt évig terjedhető börtönbüntetés kiszabását tette lehetővé. A népügyészségi, majd népbírósági (és miként az internálási) eljárás alá vontak sorsának alakulását – a büntetések letöltését vagy felfüggesztését – a kitelepítések határozták meg.
A határon innen és túl kezdetét vette a németség vesszőfutása, függetlenül a második világégést megelőző vagy az alatti magatartásától. Azok a népek pedig, függetlenül attól, hogy hol és miképp éltek: elnyomott, megtűrt, esetenként így-úgy támogatott kisebbségként vagy államalakulatot alkotva, de nemzetállamaik a náci birodalom szövetségesei lettek, a világégés harcai közepette, majd a fegyverzaj elülte után osztoztak vereségében. A főbűnösként megbélyegzett német nép mellett másutt, a kisebbségi lét keretei között pedig főként népcsoportokon belül a nem Hitler-barát lakosság és a nácik közötti különbségtétel tudatos elhagyása maga után vonta egyfelől a németek, valamint másfelől a hozzájuk hasonlóképp meghurcolandónak nyilvánított népek, népcsoportok, nemzetiségek kollektív bűnösségének szkizmáját, minden tettüktől függetlenül. A magyarországi Hitler-barát németek és az itt élő, másként érző, valamint a környező államokból a világégés hadszíntereinek nyugatabbra tolódásával Magyarországra menekült németség kitelepítése egybekapcsolódott.
A németekkel szembeni hetekkel-hónapokkal későbbi politika nem szakítható el a Beneš-féle tervek: a szudétanémetektől, lengyelektől és magyaroktól megszabaduló „tiszta”, és az 1938 előtti határok között újraszervezendő Csehszlovák Köztársaság megvalósításától, az ottani magyarság és a magyarországi németség kitelepítése így fonódott egybe. Az Atlanti Chartán alapuló elveket a győztesek módosították. Köztük azt is, hogy a nyilatkozatot aláíró államok nem folytatnak hódító, területszerző politikát, és olyan határváltoztatásokat sem hajtanak végre, „amelyek nem egyeznének meg az érdekelt népek szabadon kifejezett óhajával”. E. Beneš elérte, és az emigránsok külpolitikájának sarkkövévé vált az, hogy a világégés után a szlávokon kívül más nemzetiségek ne élhessenek Csehszlovák Köztársaság határai között, a többi nemzetiséget telepítsék ki az országból, mindezt antifasiszta célként fogalmazta meg. Előbb az angolszászok, majd J. V. Sztálin támogatását is megszerezte. Amíg másutt főképp a területszerzéssel függött össze a német és más őslakosság kitoloncolása, addig Magyarországon a németek kitelepítését mindenekelőtt a (trianoni diktátummal a Csehszlovák Köztársasághoz csatolt) felvidékről kitoloncolandó magyaroknak való helyteremtés gerjesztette. A magyar nemzetiségű lakosság kitelepítését az 1945. április 5-ei, ún. kassai kormányprogram hivatalos szintre emelte Csehszlovák Köztársaságban. Az elnöki dekrétumok a kisebbség állampolgári, anyanyelvi, nemzetiségi kisebbségi, vagyontartási, kulturális és összes emberi jogainak teljes elvonását célozták. Ezekről a K. J. Vorosilov irányította Magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság (a továbbiakban: SZEB) is értesült, és 1945 kora tavaszától erős kampányba kezdett. A magyar kormány és pártköröket igyekezett rábírni arra, hogy kezdjenek akciókat az ország német lakosságának a kitelepítése érdekében.
Miként viszonyultak a „sváb-kérdés”-hez a politikai pártok? Az ország környezetében a német kérdést a kollektív felelősségre vonás oldaláról közelítették meg. Ezért, noha a Moszkvából hazatért kommunisták előbb helytelenítették az áttelepítést, utóbb az MKP már nem elhatárolódott a németek kollektív kiűzésétől, hanem épp fordítva, támogatásban részesítette. Előretolta ötödik hadoszlopát, a Nemzeti Parasztpártot, illetve annak a sajtóorgánumában megjelent írást, mert az „a magyar nép szívéből beszélt”, ugyanis „ingatag marad” a magyar szabadság, amíg „a német barbárság e telepes zsoldosaitól meg nem szabadulunk”. A sztálini vonalat képviselő és „folyamatosan radikális németellenes intézkedéseket” követelő MKP vezetői nyilvánosan ritkán érveltek a kollektív felelősségre vonás mellett, de a „belső, zárt üléseken” (ahol, és amikor lehetőségük nyílt rá) mellette szólaltak fel. „Állandóan napirenden tartottuk” a „sváb-kérdés”-t – írta Rákosi Mátyás, a párt vezére.
A „gyűlölet politikája” a „minden sváb volksbundista” elvet valló Kovács Imre parasztpárti főtitkár 1945. április 7-ei megnyilatkozásával vette kezdetét. Ezzel szemben a szociáldemokrata Szakasits Árpád óvott az általánosítástól, felvetve a kollektív felelősségre vonás problémáját. A polgári demokrata párti Supka Géza támadhatatlannak tűnő érvelése szerint a „demokráciában nem szabad senkit azért sújtani csupán, mert egy fajhoz tartozik”, illetve a Volksbundhoz való tartozásért szükséges a retorzió, „de nem azért, mert svábok”. A kisgazdák egyfelől a kitelepítést szorgalmazták, másfelől azonban differenciáltabban is fogalmaztak.
Az országba érkezett, máshonnan elüldözöttek letelepítésével egyfajta rátelepítés vette kezdetét, és 1945. tavasz utójától felszaporodtak a baloldali sajtóban a németek kollektív felelősségre vonását, kitelepítését szorgalmazó írások, amelyek tartalmukat tekintve egybeestek Vorosilovnak a németek kollektív büntetését szorgalmazó elképzeléseivel.
Április 27-én a kormány tudomásul vette, hogy a menekültek ügyének elintézése „csakis az amúgy is megoldásra váró sváb kérdéssel kapcsolatosan képzelhető el. Szükségesnek mutatkozik az országban lakó, elsősorban a Tolna és Baranya megyei svábság gyors és radikális összetelepítése”. E napon ülésezett az MKP Központi Titkársága is, ahol határozatot fogadott el arról, hogy a földművelésügyi tárca élén álló Nagy Imre dolgozza ki a német kitelepítés tervezetét. A május 1-jén zajlott pártközi tárgyalások a németekkel szembeni kollektív felelősség felvetésének irányába mutattak. A május 4-én tartott minisztertanács elfogadta a belügyminiszter rendelet-tervezetét a Népgondozó Hivatal felállítására. Mint mondotta, annak egyik fontos része egy „igen kényes kérdés”, a németek kitelepítése, mert bekövetkezhet a „visszahatása… ezért nem a svábsággal, csak – s oly fontosnak vélte, hogy utóbb, saját kezével beírta a szövegbe – a fasiszta németekkel szembeni alkalmazásáról lehet beszélni”. Május 10-én tették közzé a határozatot a hivatalos lapban.
Aki hozzájuthatott, nem lehetett kétsége afelől, hogy mi várható a közeljövőben. A hivatal valójában kormánybiztosságként funkcionált. Egyik legfőbb feladata a „hazatelepülő” magyarság (csángók, székelyek) letelepítése mellett a németek kitelepítésének előkészítése (majd részben végrehajtása) lett. A hivatal öt feladata közül a legutolsó „a fasiszta németek kitelepítésének végrehajtása” volt, a rendelet 7. §-a pedig azt tartalmazta, hogy erről „külön kormányrendelet intézkedik”. A németekkel szembeni társadalmi-politikai akciókat rendeletekkel „törvényesítették”.
A koalíciós pártok vezetői május 14-én, pártközi értekezleten egyeztették kitelepítési elképzeléseiket. Megállapodtak abban, hogy nem a magyarországi németségről, hanem a „hitleristáknak a felelősségre vonásáról” intézkednek. Az SS-taggá és ekként német állampolgárrá váltak azért büntethetők, mert önkéntes lemondásukkal elvesztették a magyar állampolgárságukat, ezért internálják őket kitelepítésükig. A Volksbund tagjainál a felszólalók többsége a „gyűjtőtábort és kitelepítésre előkészítésüket” tartotta szükségesnek, és ennek érdekében a külügyi tárca sürgőséggel tárgyaljon a SZEB-bel. Megfogalmazódott az is, hogy a politikailag felelősségre nem vonandó németek esetében lehetővé kell tenni az „önkéntes” kitelepedést is. A Magyarországon maradók kizárólag széttelepíthetők, és nem alkalmazható „semmiképp sem a gettószerű elzárás”. Tehát függetlenül attól, hogy a pártnapokon, avagy a pártok sajtójában a pártvezetők, illetve jelesebb pártfunkcionáriusok közül ki mikor és mit mondott a németek kitelepítése ügyében, a pártközi értekezleten a kollektív felelősségre vonást elutasító álláspont jegecesedett ki, elvi szintre emelték a tézist: „Magyarországon nincs sváb-kérdés, csak német fasiszták kérdése van”.
Az előterjesztő Erdei nem tagadta, hogy felhatalmazta egyes, „érdekelt” megyék főispánjait, hogy a határokon túlról érkező magyarok letelepítése érdekében „kiüríthetnek részben vagy egészben volksbundista sváb községeket”. Tolna megyében 22 község németjeit gyűjtőtáborba vitték. (Augusztus közepén a Lengyelben internált németek száma már 115 ezer fő volt.) Gyöngyösi János külügyminiszter fogalmazta meg a lényeget: „vajon a német kérdést a szövetséges nagyhatalmak nemzetközi vagy kisebbségi kérdésnek tekintik-e. A Szovjetunió itteni politikai szerve a leghatározottabban kijelentette, hogy a németek kérdését ők – Gyöngyösi szerint –, mint egyetemleges érvényű nemzetközi kérdését kezelik.” És a szovjet „álláspont ránk nézve politikailag a legfontosabb is, és kb. fedi a magyarságnak a sváb-kérdésben mutatott törekvéseit is”. De türelemre is intett, mert csak mindhárom nagyhatalom álláspontjának ismeretében lenne célszerű megkezdeni a kitelepítést.
Gyöngyösi május 15-én meglátogatta a szovjet követet. Arra kérte G. M. Puskint, hogy kormánya tegye lehetővé az internált volksbundista németek eltávolítását Németország Vörös Hadsereg által megszállt területére. Puskin adatokat kért Gyöngyösitől, aki a SZEB elnökéhez írott levelében 300 ezer német kitelepítését említette. Utóbb a külügyminiszter Puskinnak május 26-án küldött emlékeztetőjében már 200-250 ezer németről ejtett szót. Jegyzékének kulcsgondolata: „a magyar kormány a kitelepítést nem a faji alapon álló, a hitlerizmusra emlékeztető kollektív eljárással, hanem a magyar nemzet ellen elkövetett bűnösség és a nemzeti szocializmus mellett való állásfoglalás megtorlásaként szándékozott végrehajtani”.
A június 13-ai kormányülésen ismertette a külügyminiszter az előző nap készült amerikai memorandumban kifejtett álláspontot: a nemzetiségeket csak nemzetközi egyezmények alapján szabad áttelepíteni, a kisebbségi, illetve etnikai csoportot nem lehet háborús bűnösnek tekinteni. (Augusztus 18-án a magyar belügyminiszter megismerhette az angol álláspontot is V. P. Szviridov altábornagynak, a SZEB elnökhelyettesének leveléből. Ebben tudatta, hogy Potsdamban a szövetségesek hozzájárultak a kitelepítés végrehajtásához.) Minden annak függvényévé vált, miként orvosolhatók a Németországot megszálló szövetséges hatóságok egymás közötti problémái, konfliktusai. Nyilvánvaló lett, hogy a németek kitelepítése nem csupán magyar belügyi, hanem komoly nemzetközi vonatkozásokkal bír. A minisztertanács módosításokkal és kiegészítésekkel elfogadta Erdeinek a „magyarországi hitleristákra vonatkozó” javaslatát, a hivatalos lapban július 1-jén tették közzé a rendeletet.
Noha a május közepi pártközi értekezleten elvetették a kollektív felelősségre vonást, a rendelet mégis eltért ettől. Mit tartalmazott? A működési alapelvek részletes rögzítésével ún. járási bizottságokat állítottak fel a 16 évnél idősebb németek „nemzethűségi szempontból való megvizsgálása céljából… nemre, foglalkozásra, életkorra való tekintet nélkül”. A bizottság rögzíthette, hogy az illető személy hitlerista szervezetben „vezető szerepet” vitt, „tagja” volt vagy az ilyen típusú szervezetek „célkitűzéseit” támogatta, illetve azt is megállapíthatta, hogy az illető német „hitlerista… szervezet vezetője, tagja, támogatója nem volt”, valamint „azt is, hogy egyes német nemzetiségű személyek a hitlerista terror ellenére is nemzethűségüknek és demokratikus érzelmüknek bizonyságát adták”.
A rendelet alapján a fokozatoktól függő különböző retorziókat léptettek életbe. A minisztertanács újabb, a németség egy részét sújtó intézkedésekről szóló határozatai a korábbiakhoz képest a kitelepítésre várók körét szélesebben értelmezték. Gyöngyösi szerint mindez összefüggött „azzal a sugalmazással, amelyet a magyarországi sváb kitelepítési kérdésben orosz oldalról kaptunk”, ebben rejlik a magyarázat.
Az MKP és Vorosilov igényeivel csengett egybe a külügyminiszter újabb, immár a SZEB-hez írott július 5-ei szóbeli jegyzéke, ebben 200 ezer „fasiszta sváb” kitelepítését sürgette. Négy nappal később azonban Gyöngyösit Puskin meglepte, a követ visszatáncolt, ugyanis „a svábok kitelepítése és Németországba való elhelyezése igen nehéz feladat”, mert egyfelől az ország „igen nehéz népességi és gazdasági helyzetben van”, másfelől „egy jelentős része Lengyelországhoz kerül”.
A kitelepítéssel összefüggő álláspontot ezért a szövetségesek együttesen alakították ki – összhangban a Csehszlovák Köztársaságból és Lengyelországból történő kitelepítésekkel – a potsdami értekezleten. A magyar kormány egy időre így szabad kezet kapott, kihasználhatta egyfajta fait accompli megteremtéséhez a helyzetet, ami nem volt (mert nem lehetett) a szovjetek ellenére sem. A kabinet álláspontját alapvetően a Csehszlovák Köztársaság egyre erőszakosabb magyarellenes intézkedései motiválták, a hazai németellenes akciókat sürgető lépései azonban (egyúttal sztálini indíttatásra utaló) politikai türelmetlenséget jeleztek, és hasonló törvénytelenségekhez vezettek, az intézkedések egyre inkább a németség kollektív felelősségének jegyében fogantak, a kivételezettek köre mások kegyének függvényeként alakulhatott.
A helyzet, főként a végrehajtó közegek magatartása sokban emlékeztetett a csendőrség 1944. tavaszi, kora nyári zsidóellenes intézkedéseire. Július 17-étől a belügyminiszter elvárásainak megfelelő három jegyzék készült, amelyeken a Volksbund és a Deutsche Jugend budapesti, vidéki és ismeretlen lakhelyű vezetőit tüntették fel. Július 25-én határozott a kormány, a július 1-jén közzétett rendeletet érintő módosításokat elfogadták, két nappal később a hivatalos lapban is megjelent.
A SZEB július 17-ei ülésén vitatta meg a magyar kormány kérését „200 000 svábnak Magyarország területéről történő kitelepítéséről”. Vorosilov személyes véleményeként hangoztatta: a magyarok azt kérték, hogy a németekkel, mint a háborús bűnösökkel bánjanak, mivel azok is. „Magyarországon az ilyen sváb lakosság kb. 500 000 főt tesz ki.” Majd kifejtette, hogy a kormány közülük „szükségesnek tartja… a legaktívabb, a háborúban bizonyos szerepet játszott kb. 200 000 ember kitelepítését Magyarországról valahová… határaitól távolra”. A marsall támogatta e kérést, az angolszász vezérőrnagyok kormányuk döntésétől tették függővé álláspontjukat. Vorosilov szerint a magyar demokráciát nehéz lesz létrehozni és megerősíteni, „ha mind az 500 000 sváb, aki mind ellenséges volt, az országban marad”. Szerinte a nem kitelepítendő, további 300 000 főről a magyar kormány úgy vélekedik, hogy „jóindulatú állampolgárokká válnak”.
A marsall – utóbb kiderült, hogy okkal járta körül a németség félmilliós számát – nem véletlenül vetette fel azt, hogy a kitelepítés ügyét más államokban is feszegetik. A prágai kormány július 3-ai jegyzéke ugyanis nem csupán 3 millió szudétanémet kiűzésének, hanem további 400 ezer magyar áttelepítésének jóváhagyását követelte Potsdamban, azt a szokásoknak megfelelően valótlan adatokkal támasztotta alá. A Sztálin által támogatott beneši elképzelést a nyugati szövetségesek elvetették, de a konferencia határozatai lehetőséget teremtettek arra, hogy ezeket a jelenvoltak utóbb különbözőképp értelmezzék, felelősségüket palástolandó. A felvidéki magyarság kollektív elűzéséhez ugyan nem járultak hozzá, de magyarországi németek sorsa nyitva maradt: a kollektív kitelepítés lehetőségét nem vétózták meg.
A külügyminiszter május végi emlékeztetője, majd a kormány július eleji SZEB-hez intézett szóbeli jegyzéke beláthatatlan következményekkel járt. Rákosi júliusban már azt hallhatta az ország északi szomszédjának kommunista vezetőitől Prágában, hogy június végén Sztálin egyetértett velük a magyarság kitelepítésében. Rákosi magánál a generalisszimusznál tájékozódott erről augusztus 7-én. Felidézte a neki küldött levelében, hogy mit hallott. „Ön… még azt is mondta: »Csapják jól pofán őket!«”. Sztálin válasza nem ismert, a Potsdamban és utána történtek azonban önmagukért beszélnek.
Augusztus 2-án úgy határozott a három nagyhatalom Potsdamban, hogy a „Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon maradt német lakosságnak vagy annak egy részének Németországba történő áttelepítésére vonatkozó intézkedéseket kell foganatosítani”. Egyetértés volt közöttük abban is, hogy a bekövetkező „áttelepítésnek... szervezetten és emberséges módon kell végbemennie”. A második világégés végén e három ország közül egyedül Magyarország nem tartozott a győztesek közé.
A háború többi európai vesztese, így Bulgária, Finnország, Olaszország és Románia esetében németellenes szankciókat nem írtak elő. Így nem csupán németellenes intézkedésről határoztak a potsdami „döntőbírák”. Beneš boldog lehetett. Vágya, a nemzetiségek, népcsoportok elűzésével, köztük a magyarság eltávolításának lehetőségével megteremtődtek a feltételek ahhoz, hogy a soknemzetiségű Csehszlovák Köztársaság „tiszta” nemzetállammá váljon. Kétlépcsős megoldással: előbb eltávolítják Magyarországról a németeket, majd helyükre érkezhetnek az elüldözendő magyarok.
A világégés győztesei által meghatározott irányelveket az illetékes országok Szövetséges Ellenőrző Bizottságainak kellett tartalommal megtölteniük. Potsdam után a szövetségesek közötti együttes cselekvésre történő törekvést voltaképp paravánnak tekintették a szovjet mintájú rendszerváltoztatásokat kivitelezők. Azért volt csupán látszat, mert Szviridov Vorosilovra hivatkozva, de az angolszászok háta mögött – mutatván, hogy ki az úr a háznál a SZEB-en belül – 450 ezer német kitelepítésének előkészítésére szólította fel a magyar kormányt augusztus 9-én, az altábornagy az egész magyarországi németséget „fasiszta maradvány”-nak, ezért kitelepítendőnek tekintette. Követelései teljesíthetetlenek voltak, ugyanis az 1941-ben regisztrált németekhez képest már 70-80 ezer fővel voltak kevesebben.
Az ukázt követően augusztus 13-án, délelőtt 11 órakor rendkívüli kormányülést tartottak. Volt-e lehetőség arra, hogy feloldják a „SZEB szovjet elnökének igénye és a koalíciós pártok álláspontja közötti” ellentétet? Továbbra is negyedmilliós kitelepítési kvótában gondolkodtak-e, mert Magyarországon ennek helyességét támasztották alá a járási bizottságoktól beérkezett adatok, miszerint a felülvizsgáltak közel egyharmadának semmiféle kapcsolata nem volt a Volksbunddal.
Az ülés előzményei közé tartozott, hogy Szviridov felszólítása után, 10-én Erdei elkészíttette a minisztertanácsi előterjesztést a magyarországi németek kitelepítésének előkészítéséről. Ebben értékelte az előzményeket, aláhúzva, hogy az „eljárás nem azon alapult, hogy a német nemzetiségű magyar állampolgárokat különleges elbánás alá vonja, hanem az volt az alapja, hogy a fasiszta németeket politikailag felelősségre vonja, és ennek következtében kövessen el velük szemben különleges eljárást”. A Népgondozó Hivatal felállítása, szervezetének kiépülése óta kb. negyedmillió „politikailag megbélyegzett német nemzetiségű személy áll készen a kitelepítésre”, ami „egészében véve hosszas és kínos folyamat, amely megteremti a lehetőségét annak, hogy hosszas zavar, nyugtalanság és összeütközés kísérje végig vitelét”.
Ezzel szemben a potsdami határozat, közelebbről Vorosilov üzenete – Erdei szerint – a „gyorsabb és radikálisabb” eljárás annak lehetőségét teremtette meg, hogy „Magyarország teljesebben és gyorsabban megszabaduljon attól a nemzetiségtől, amelynek nagy része van abban, hogy az ország mai állapotába jutott”. Az előterjesztő arról hallgatott, hogy a Benešt kárpótló Sztálin Vorosilov, illetve Szviridov útján továbbított követelése két helyen súlyos valótlanságot tartalmazott: egyfelől a potsdami határozatra hivatkozásával, másfelől az eredetileg tervezett kitelepítési létszámnál másfélszer több német elűzésének szorgalmazásával.
A kiindulópontot a német anyanyelvűeknek a Központi Statisztikai Hivatal irattárában fekvő népszámlálási lapjainak számbavétele jelentette. Erdei leszögezte, hogy „nem kollektív felelősségre vonásról, hanem a németeknek, mint népnek a kimozdításáról”, még hozzá „gyors” ütemű eltávolításáról van szó. Kitért arra, hogy kikkel szemben kell kivételt tenni. Erdei szerint „döntő szempont”, hogy a kitelepítés „magyar részről akár elveiben, akár gyakorlatában ne a tavalyi zsidó deportálásokat akár csak távolból is összehasonlító akcióként jelentkezzék”. Előterjesztése hét pontba sűrített munkatervet tartalmazott, és mellékelt hozzá egy feljegyzést. Tervezetében 22 internálótábort sorolt fel, a lakosság ottani számával és azt, hogy közülük hány százalék német, végül azt, hogy az öt régióra osztott Magyarországról összesen 450 774 német telepíthető ki.
Az amerikai (és a korábbi magyar) állásfoglalás szöges ellentétben állt Vorosilov követelésével. A kormányülésre készült a külügyi tárca vezetője is, akivel tudatta munkatársa, a Békeelőkészítő Osztály vezetője, Kertész István: ha a szövetségesek megváltoztatták a korábbi elveket, akkor Magyarország kérje, hogy az ilyen, kritériumokkal meghatározott fajelméleti alapú kitelepítést „a szövetséges főhatalmak… kifejezetten elrendeljék”.
A rendkívüli kormányülésen a pártok képviselői is részt vettek, az elvi kérdést Erdei ekképp exponálta: „egységes kollektív politikai felelősség alá vonjuk a németséget, vagy pedig nemzetiségi alapon oldjuk meg a telepítést”. Abban kell dönteni, hogy a kivételektől eltekintve kollektíven, a teljes németséget vagy az 1941-es népszámlálás alapján önmagukat német nemzetiségűnek vallókat telepítsék ki. Erdei javaslatát elfogadták, német nemzetiségű a lakosságból az a személy, aki a községekben „német nemzetiségűnek”, a városokban pedig „német anyanyelvűnek tartja magát”.
A kormány akként határozott, hogy „a hazai német nemzetiség kitelepítését tartja szükségesnek, éspedig a magyarság akaratából”, szeptember 15-ig befejezve... A kormányhatározat egybecsengett az előterjesztés kulcsmondatával: „nem kollektív felelősségre vonásról, hanem a németeknek, mint népnek a kimozdításáról” kell határozni. A gyorsan elűzendőknek a szemforgató különbségtétel semmit sem jelentett, mert a lényeg a „kimozdítás” volt.
Délután 14 órakor véget ért a kormány ülése. Vorosilov, azaz Sztálin ukázának három óra, a kormányülés ideje alatt eleget lehetett tenni. Kertész másnap papírra vetette a történtek konklúzióját: szovjet kívánságra a magyar kormány végrehajtja a németek kitelepítését. Gyöngyösi így ismerhette meg az amerikai után a szovjet álláspontot is.
Augusztus 18-án a belügyminiszter, államtitkárával, Farkas Mihállyal együtt tanácskozást folytatott Szviridovval és Beljanov vezérőrnaggyal. Az altábornagy tombolt, mert Vorosilovnak tulajdonította a kabinet a kitelepítésre vonatkozó ukázt, ő viszont a magyar félre hárította a felelősséget. Hiába érvelt azzal Erdei, hogy Magyarországon 1800 településről 22 helyre koncentrálják a németeket november 1-jéig, amikor megkezdhető kitelepítésük, mert Szviridovot mindez nem érdekelte, vonatot nem bocsátanak a kitelepítéshez rendelkezésre – mondta –, és szerinte a németeket könyörület nélkül, „acélseprővel kell kiseperni…”. Az erős kéz politikáját követelte és Erdeit tette felelőssé a végrehajtásért, mert „a Belügyminisztérium nem demokratikus szerv, hanem forradalmi és diktatórikus”. Továbbá: a kitelepítendőket „kisebb csoportokban kell… az osztrák határig kísérni, ahol a szovjet katonai hatóságok beengedik őket osztrák területre, és ez tovább a magyar kormánynak ne okozzon gondot”. Ezek a kitelepítettek átszivároghatnak „az amerikai vagy angol zónába, és eljutnak Bajorországba, ahol megélhetésükről majd gondoskodnak önmaguk”.
Ezzel a móddal megoldható, hogy az angolszászok ne tiltakozzanak, ha pedig azt tennék, akkor a magyarországi SZEB „külön fogja elintézni”. Az ilyen kitelepítés miatt a nyugatiak nem fognak tiltakozni. „Hasonlóképpen kis csoportokban rakták át a határon saját németjeiket a csehek és a jugoszlávok teljes könyörtelenséggel, és bebizonyosodott, hogy csak ilyen módon oldható meg a németek Németországba való kitelepítése”. Mindez egybeesett Rákosinak az augusztus 13-i rendkívüli kormányülésen tett megjegyzésével: a „formaság lényegtelen”. Ha ugyanis egyszer „osztrák területre tették őket, magyar területre visszatérni nem fognak, és – Szviridov szerint – nem is szabad, hogy a magyar hatóságok visszaengedjék őket”.
Az MKP Titkársága a németek kitelepítéséről augusztus 21-én tárgyalt, megbízta Rákosit, hogy beszéljen Vorosilovval, majd Erdeivel. Az e napon, az egyik pártaktíván felszólaló Révai József, az MKP sajtó- és propaganda osztályának vezetője már elkotyogta: „a sváb kérdésben álláspontunk két szóban kifejezhető: ki velük!”.
A szeptember 23-án napvilágot látott kommunista választási program úgyszintén hangsúlyozta a „svábok kitelepítésének azonnali megkezdését és a sváb földekre magyar földművesek telepítését”. A kitelepítendők körét nem a lemondással fenyegetőző Gyöngyösi, hanem mások határozták meg. És így járt számos, az ország, benne a nem szélsőséges németség további sorsáért aggódó politikus, akik nem érthettek egyet ezzel a nagyságrenddel. Az új prímás, Mindszenty József is felemelte szavát október 10-én a kormányfőhöz írott levelében. Tudatta, hogy már tavasszal más egyházi vezetőkkel együtt kérte az „állam hű” németség megvédését. A főpásztor most is (miként a korábbiakban és később úgyszintén) eredménytelenül tiltakozott.
Október 10-én az angolszászok egybehangzó álláspontot képviselve újabb információkat, négy kérdésükre adandó választ kértek a magyar kormánytól a kitelepítendőkről (összlétszámukról, a 12 év alattiak és a 60 év felettiek adatairól, valamint valamennyi kitelepítendő számszerű felosztásáról nemük és foglalkozási összetételük szerint). Vorosilov ezt kiegészítette azzal, hogy akkor vizsgálják meg a „svábok vagyoni helyzetét” is. Ezért október 13-án a németekről statisztikai kimutatást követelt a SZEB. Ez a „kimutatható Volksbund-tagság, az SS katonai szolgálat és az 1941-ben bevallott német nemzetiség alapján” készült el, de már az új kormányfő, Tildy Zoltán továbbította a SZEB illetékeséhez november 23-án. A kimutatás 303 419 fő nevét tartalmazta kor, nem, foglakozás és vagyoni helyzet szerinti csoportosításban.
A kor szerinti megoszlást tekintve 12 éven aluli gyermek volt 60 562 fő (közel 20%), 60 év feletti 37 091 fő (12,2%), azaz összesen közel egyharmaduk, míg 205 766 fő (67,8%) 13-60 év közötti. A nők és a férfiak megoszlása alig tért el: 48, illetve 52% volt. A foglalkozás szerinti megoszlásnál az eltartott 172 868 fő (közel 60%) a meghatározó, a földdel rendelkező birtokosok száma és aránya alig kevesebb a munkásokénál: 59 404 (közel 20%), illetve 61 333 fő (alig több 20%-nál). A vagyoni helyzet szerint a 61 333 munkás és a 4 kh. alatti birtokkal rendelkező 39 067 fő együttesen 1/3-ot tett ki.
Október 15-én a kormány elfogadta Erdei előterjesztését a német állampolgárok honosításának és visszahonosításának hatálytalanítása tárgyában. Elvesztették magyar állampolgárságukat azok a németek (családtagjaikkal együtt), akiket a második világháború kitörésének napjától honosítottak vagy visszahonosítottak, a kivételekről a belügyminiszter dönthetett.
Újabb pártközi értekezletet tartottak október 31-én, ezúttal a csehszlovák-magyar kapcsolatokról. Kitudódott, hogy a németeknek Magyarországról és a magyaroknak a Csehszlovák Köztársaságból való kitelepítése között a junktimba hozás „fenyeget”. A végkifejletet az események zajlása közepette utóbb A. J. Visinszkij ekképp formulázta Párizsban a békekonferencián, 1946. szeptember 20-án: a 200 ezer Csehszlovák Köztársaságban élő magyarról szólva „a magyar kormány azt mondja, hogy nincs hely számukra Magyarországon. A valóságban van helye, vagy nincs helye? Ismert tény: Magyarországból Németország amerikai övezetébe át kell telepíteni… 500 000 németet… Fölmerül a kérdés, hogy… a kitelepítés után marad-e Magyarországon hely a Csehszlovákiából áttelepített 200 000 magyarnak vagy sem?”. A beneši és sztálini hazugságoktól hemzsegő taktika eredményre vezetett.
November 20-án a Németországi Szövetséges Ellenőrző Tanács (a továbbiakban: SZET) úgy szabott irányt (és Budapesten leiratából ismertté vált), hogy félmillió fő kitelepítését teszi lehetővé, akik Németországnak az Egyesült Államok katonái által megszállt területeire telepíthetők le. A SZEB november 28-ai összejövetelén Vorosilov tájékoztatta az angolszász tábornokokat arról, hogy a neki megküldött leirat alapján miként gyűjtik össze, majd telepítik ki a németeket 1946 júliusáig. Nem hallgatta el, hogy a magyar kormány „lényegesen kevesebb” (303 419) németet akar kitelepíteni, ezért szorgalmazta, hogy „a lehető leghamarabb utasítani kell a magyar kormányt arra, hogy a kitelepítés decemberben kezdődjék”. Az angolszászoknak – miután a döntést nem Budapesten határozták el – a bejelentéshez „nem volt különösebb hozzáfűzni valójuk”.
November 30-án a SZEB értesítést küldött a SZET előírásáról a magyar kormánynak, amivel a titokban tárgyalóknak nem, másoknak viszont megdöbbenést okozott, tiltakozást váltott ki. Már másnap tudatta a kisgazdapárti külügyminiszter a nagyhatalmak budapesti képviselőivel a hivatalos állásfoglalást. A magyar kötelezettség-vállalási igény félreérthetetlen volt: akképp kívánta szűkíteni a SZET rendelkezésének hatályát, hogy „csak azok a németek legyenek kiutasítva, akik Magyarország ügyét a hitlerizmusnak tett szolgálataik révén elárulták”. Ezt alátámasztotta azzal, hogy az ún. nemzethűség szempontjából 103 ezer főről vált ismertté, hogy hitlerista szervezetekben vezetőként vagy tagként tevékenykedett. S ha ezek adatait a Volksbund támogatóival kiegészítik, a számuk akkor sem haladhatja meg a 200 ezer főt.
A Csehszlovák Köztársaság kormányának kezdeményezésére decemberben megindultak a kétoldalú, a Szovjetunió és az Egyesült Államok által támogatott lakosságcsere-tárgyalások is. Az erőteljes magyarellenes politika májusban kezdődött, az erőszakos kitelepítés az ősz folyamán tömegessé vált, több mint 20 ezer „telepes” menekült Magyarországra. A tárgyalások végül a nem egyenlő – hanem a világháborúban vesztes és győztes – felek pozícióját tükröző, 1946. február 27-ei Budapesten megkötött lakosságcsere-egyezményhez vezettek. (Valamennyi vitás kérdésben azonban csak 1947. május 24-én állapodtak meg.) Mindezek a magyarországi németséggel szembeni kollektív felelősségre vonás irányába hatottak.
Jogfosztás jogfosztást szült, mert a Csehszlovák Köztársaságban élő magyarok és a Magyarországon élő németek sorsa novembertől-decembertől elválaszthatatlanul összekapcsolódott. A SZEB december 10-ei ülésén Vorosilov kb. 300 ezer fő rövid időn belül történő kitelepítését szorgalmazta. Napi egy vonattal, negyven vagonnal és 1000 fővel számolt, megjelölte a kitelepítettek útnak indításának első napját, december idusát is. Utalt arra, hogy hamarosan sok-sok magyar érkezik a határon túlról.
Farizeus módon a kitelepítés „»rendben és humánus« módon történő” végrehajtásának igenlésével zárult a SZEB ülése. December 10-én délután Vorosilov és W. S. Key tárgyalást folytattak, és ezt követően az amerikai vezérőrnagy egyeztetett berlini feletteseivel. Még aznap egy kitelepítési forgatókönyvet tartalmazó levelet küldött a SZEB elnökének. Key rideg írásában – mintha nem is családok tízezreit érintené tartalma – szinte postai szolgáltatásként sorjázta az USA által szükségesnek vélt teendőket. Vorosilov másnap továbbította a levelet Tildyhez. Ez a magyar kormány és a SZEB közötti vitát lezárta, a 300-400 ezer német kitelepítését tartalmazó Key-féle levél átvételét követően határozni kellett.
Az MKP állampolitikai bizottsága december 14-én vitatta meg a belügyi tárca rendelet-tervezetét. December 22-én, a rendkívüli minisztertanácson véglegesítette a kormány a kitelepítési rendelet tervezetét. A magyar kabinet a SZET november 20-ai állásfoglalása, „ezen alaposan félreértett rendelkezés” alapján döntött, és az ajánlott irányvonal alapján a németek kitelepítéséről hozott határozat már nem a ténylegesen felelőssé tehetőkkel szembeni álláspontra korlátozódott. A kollektív felelősségre vonás elvét a korábbiakban fő vonalaiban elutasító kormányálláspont külső nyomásra, a világháborúban győztesek, a potsdami „ítélőbírók” igényének, a SZET állásfoglalásának engedelmeskedve módosult.
A kormány kitelepítési rendeletében a három nagyhatalom állásfoglalásának a Szovjetunió által magyarázott és utasításként végrehajtásra továbbadott intézkedése, parancsa fejeződött ki. A kollektív felelősségre vonás elvének magyarországi alkalmazása együtt járt azzal, hogy az itt élő németekkel szemben az államhatalom magatartását nem az általuk el- vagy el nem követett cselekmények tényleges feltárásával határozták meg, hanem eleve, etnikai hovatartozásuk lett valamennyiük elmarasztalásának alapja, a bűnösök és ártatlanok közötti mérlegelés nélkül. A németek kollektív elűzésekor az ártatlanok bűnhődtek, a tényleges bűnelkövetők pedig elkerülték a felelősségre vonást. Az embertelen módon elűzendők számára érdektelenné vált, hogy a nagyhatalmi diktátum vagy a magyar kormány kényszerű döntése okozza tragédiájukat.
A kitelepítést szem lesütve sem lehetett volna megtenni, így az annak végrehajtásakor alkalmazandó magatartásról, a humánus bánásmódról hiába papoltak szemforgató módon a rossz lelkiismeretű ítészek. Az emberséges gyakorlat emlegetése nem szolgált mást, mint azt, „hogy az elhurcolás és az elűzés igazi felelősei elaltassák saját lelkiismeretüket”.
A kormány december 22-én tartott ülésén, Tildy elnöklete alatt 15 miniszter, valamint a Miniszterelnökség politikai és adminisztratív államtitkárai komoly vita után, Rákosi kérésére név szerint voksolva elfogadták az előterjesztett kitelepítési rendeletet. Akik aggályoskodtak, azokat az antidemokratikus rendeletet elfogadók leszavazták, a vitás kérdéseket (az utóbb, 1946. január 15-én kiadott) végrehajtási utasításban a belügyminiszternek kellett megoldania.
A kitelepítési kormányrendelet összhangban volt a SZEB 1945. november 30-án küldött értesítésével, a kollektív felelősség elvének álláspontját tette magáévá, mert mind a német nemzetiséget, mind a német anyanyelvűséget kitelepítési kritériumnak tekintette, azonban a kivételek esetében ettől eltért. A rendelet már nem az egyedi megtorlás jegyében fogant. Ez pedig ellentétes volt az Egyesült Államok korábbi álláspontjával is.
Rákosi nyíltan érzékeltette a németek kollektív felelősségét. Nemzetközi összefüggéseket emlegetett, és negyedmilliós számról ejtett szót, ugyan a németek kitelepítését „magunk kértük”, de „ők nem Auschwitzba mennek és nem gázkamrákba”. A kitelepítést „úgy kell végrehajtani, ahogy az a magyar nép érdekeit a legjobban szolgálja”.
Ultimátuma ekképp szólt: „vagy most kell dönteni, vagy soha”. A németek elűzésének végrehajtását Potsdamban ugyan a SZEB kapta feladatul, mégis ezen a ponton érhető tetten az MKP német kitelepítéssel összefüggő, 1945 elejétől folytatott valós politikája. Kibújt a szög a zsákból: a kapott feladatát teljesítő, a Vorosilovval (valamint további szovjet elvtársakkal) és a belügyminiszterekkel egyeztető Rákosi nem szalaszthatta el az alkalmat. A kedvező nemzetközi feltételek mind a pártvezér, illetve legfőbb segítője, a közlekedésügyi miniszter aktivitását fokozták.
Amire Gerő Ernő még április 11-én a Budapesti Nemzeti Bizottság ülésén, majd Révai augusztus 21-én utalt, az most a megvalósítás küszöbére érkezett. Félre lehetett söpörni a taktikázást, nyíltan és vehemensen, igaz, csupán kormányülésen, de követelni lehetett, mi több, kellett a kollektív felelősségre vonást: „ki velük!” Gerő, a maga céltudatosságával vetette fel annak szükségességét, hogy „pontosabban” jelöljék meg „azokat a kategóriákat, akik kitelepítendők”. Így is történt.
A vitát (a pártjának minisztereivel szembehelyezkedő) Tildy a kitelepítés mellett érvelve összegezte, mert szerinte a kisgazdapártnak „több kára, mint haszna származik abból, ha e vita nyilvánosságra kerül”. Tildy kihangsúlyozta, hogy „a potsdami határozat alapján vagyunk a javaslat elfogadására kötelezve”.
A rendelet a német nemzetiséghez való tartozást és a német anyanyelvűséget előbbre valónak, fontosabbnak tekintette még a háborús bűnösségnél és az SS-tagságnál is. Elvben lehetővé vált a magyar állampolgárok közül az összes német nemzetiségű vagy német anyanyelvű kitelepítése, ettől kizárólag a kivételek esetében tért el. A rendeletet jogosan bírálhatták mindazok, akik rátapintottak mind a hibáira, mind az elvi bizonytalanságaira. Rámutathattak az anomáliákra, mert a rendelet nem csupán az 1944-es zsidóellenes jogszabályok epigonja, hanem a szomszédállamokban élő magyarság elleni fellépéshez egyúttal minta is lett.
Az életbe lépett rendelet bevezetője és az alig eltérő, a kitelepítés miatti felelősséget a felek között megosztva érzékeltető végrehajtási utasítás címe körül vita támadt. Mind a SZET, mind a SZEB tiltakozott a bevezető állítása miatt. A rendelet szövegének megváltoztatását óhajtották, akképp, hogy a kitelepítés a „SZEB engedélyével” történt, mert „a magyar kormány a saját kezdeményezéséből kérte a svábok kitelepítését”. Amiatt, hogy az eredeti rendelet a SZEB kitelepítési diktátumával magyarázta a kollektív felelősségre vonást, Vorosilov Tildy miniszterelnöknél tiltakozott, levelének kulcsmondata: „a SZET döntése csupán a magyar kormány kérelmének kielégítése”.
Magyarország megszállt volta ellenére a kormány megmakacsolta magát, és nem tett eleget a SZEB követelésének. A rendelet „hivatkozása” miatt a magyar kormányt korholó álláspontok előzetes felelősségáthárítást takartak, a beneši politikához való nagykoalíciós, szövetségesi hozzájárulásról nem ejtettek szót. Sőt, a több kormány-állásfoglalást kikényszerítő követelésük egyúttal leleplezte az amerikai és szovjet politikusokat, akik a nagyhatalmi gőg és arrogancia példáját szolgáltatták lépéseikkel és magatartásukkal. Nem magyar politikus ötölte ki a 200 ezer „fasiszta sváb” helyett a félmillió elűzendő németre vonatkozó állásfoglalást, Berlinben nem a magyar illetékesek, hanem a győztes nagyhatalmak üléseztek.
A békekötés előtt és szovjet megszállás, illetve a „SZEB” ellenőrzése alatt álló magyar kormány magára vállalta a felelősséget. Téves volt ugyanis a potsdami határozatnak a magyar kormány által adott olyan értelmezése, amely szerint „a Főhatalmak határozata értelmében a németeket kollektíven kell Magyarország területéről kitelepíteni”. Ám az egyszerre bel- és külpolitikai, valamint nemzetgazdasági ügyet jelentő kitelepítés során keletkezett nézetkülönbségek valójában már tisztátalan lelkiismeretű emberek felelősségáthárító törekvéseit tükrözték.
A rendeletet a pártok annak megfelelően fogadták, hogy a jogszabály miként viszonyult korábbi álláspontjukhoz. A munkáspártoknak a kitelepítés ügyében való megosztottsága oda vezetett, hogy a pártok 1946. januárban megállapodtak arról, hogy módosítják a végrehajtási utasítást. Atrocitások közepette a január 19-én, a Budaörsről indított szerelvénnyel megkezdődött a kitelepítés, márciustól pedig már a pártok igyekeztek különféleképp elérni mentesítő céljaikat. A mentesíthetők érdekében eljárók hónapokon át praktikákhoz folyamodtak, és a kitelepítést végzőkhöz hasonlóan, tisztességtelen eszközökkel kísérleteztek. Amíg a kitelepítők tömegesen, ártatlanokkal szemben (is), addig a mentesülést szorgalmazók vétkesek, sőt bűnösök érdekében (is) cselekedtek.
A kitelepítést nem csupán a koalíciós pártok, hanem a magyar kormány és a SZEB közötti számos konfliktus is tetézte. A kitelepítendők kiválogatásáért a magyar kormánynak kellett felelnie, a SZEB csupán az utazás konkrét megszervezését és a rendben történő lebonyolításáért való felelősséget vállalta magára. Az anyagi terhek Magyarországot sújtották.
A magyarországi németség a világháborús vereséget kétszeresen szenvedte el: egyfelől nemzetközi méretekben, egy háborúban vesztes ország állampolgáraként, másfelől a világégésben alulmaradt országban utóbb vezető szerepet szerzett politikai erők nemzetközileg előírt és ezért támogatott erőpolitikájának következményeként. A németek eltávolításakor ártatlanok ezreit is elhurcolták, a Hitler-ellenes „Hűséggel a hazához” szervezet tagjainak nagy részét szintúgy kitelepítették. Alig volt olyan német család Magyarországon, amelyiket jogtalan vagyonelkobzás, összeköltöztetés vagy egyéb sérelem ne ért volna. „Az esetek egy minimális részénél tekintettel voltak a potsdami értekezlet azon intelmére, hogy az akciókat emberségesen kell végrehajtani”, a többinél nem. Ahogy a szövetségesek a nemzetközi nagypolitikában érvényesítették a feltétel nélküli kapituláció elvét, ekként valósult az meg a mindennapokban.
A felelősségüknek csupán mértékét érinti, hogy a németek elűzetését az angolszászokhoz képest a Szovjetunió inkább akarta és cselekedte. A már korábbról tudott szovjet igényeket Moszkvában, április 1-jén, ismételten leszögezte V. G. Dekazonov külügyminiszter-helyettes, a magyar ügyek legfőbb intézője. Szekfű Gyula követnek „nyomatékkal mondta, hogy minden [eredeti kiemelés – Z. T.] svábot ki kell telepíteni”. Az amerikaiak másra fektették a hangsúlyt, és az angolszász követeléseknek lett foganatja, mert a kitelepítendők újabb panaszainak orvoslását kérők egyúttal támogatták azt a magyar óhajt, hogy naponta két szerelvény indulhasson.
Április 25-én pártközi értekezlet elé vitték a németek ügyét. Május 10-én jelent meg a belügyi tárca ötpontos, klasszikus, a korra jellemző ún. gumirendelete, sorrendet állítva fel a kitelepítendők között. A kitelepítést négy pont kötelező jellegűvé tette, egy pedig az „önkéntes” kitelepülést biztosította, de a gyakorlatban ez is a kényszer eszközeként funkcionált. Mindez eltért attól, amiben a koalíciós pártok megállapodtak. A Népgondozó Hivatalt a működésében észlelt fogyatékosságok miatt megszüntették június 30-ával, a kitelepítést a Belügyminisztérium folytatta. A július 16-án kihirdetett újabb kormányrendelet értelmében valamennyi korábban, és utóbb, a kitelepítés során áttelepített német elvesztette magyar állampolgárságát.
A sztálini vezetés szembesült az 1945. őszi magyarországi választások eredményeivel, és számot vethetett a beneši nemzetiségi politika következményeivel. Ezek hathattak a lakosságcsere tárgyalások lezárultánál, mert azok „nagyarányú egyoldalú kitoloncolások nélkül” fejeződtek be. Beneš törekvései megfeneklettek, a magyarországi németek kitelepítése új dimenziót kapott, a kitelepítendők számának radikális csökkentése következhetett be. Ez, és nem Nagy Ferenc kormányfő, valamint Szviridov hallgatólagos kompromisszuma vezetett a korábbi kitelepítési létszámtervek módosításához.
A hidegháborútól, a nagyhatalmi praktikák érvényesítési kísérleteitől a magyarországi németek kitelepítése elválaszthatatlan. A nemzetközi helyzetben bekövetkezett változások közepette a kollektív felelősségre vonás kudarcba fulladt, június 4-én az amerikaiak leállíttatták, részben pénzügyi okokra, részben a kitelepítés körüli anomáliákra hivatkozva, mert „az eredeti feltételek mellett nem tudnak több németet fogadni”. Tárgyalások kezdődtek, és az amerikai és a magyar hatóságok kölcsönös engedmények után 1946. augusztus 22-én 19 pontos megállapodást kötöttek. A magyar kormány ismételten közzétette az ismert amerikai állásfoglalást a sajtóban, mert az Egyesült Államok ehhez ragaszkodott. A kormány elfogadta, hogy amennyiben 1947. április 1. és december 31. között az amerikai övezetbe 100 ezer németet befogadnak, ezzel a kitelepítés teljesen befejeződik.
Szeptember 1-jén a külügyi tárca és az Egyesült Államok németországi katonai kormányzatának megbízottai külön megállapodásban szabályozták a további kitelepítési feltételeket, és ebben hangsúlyt fektettek az emberiességi, egészségügyi, szállítási és szociális problémákra. Az augusztus 22-én kötött megegyezés gazdasági és pénzügyi következményei a magyar kormányt érzékenyen érintették. A pénzügyi feltételek eleve kilátástalanná tették a megállapodás végrehajtását, a kitelepítés november 8-án indult meg, de a hó végén az Egyesült Államok ismételten leállíttatta, a már Németországban lévő több mint 100 ezer kitelepített élelem-, tüzelőanyag- és lakáshiányával indokolta a felfüggesztést, a kitelepítés csak „1947 márciusában indulhat újra”. A tervezett 52 szerelvénnyel szemben hat vonat hagyta el Magyarországot 6090 fővel.
Két nagy szakasza volt a magyarhoni németek elhurcolásának Németország amerikaiak által megszállt zónájába: az első, 1946 első felében, a második az év végétől 1947 májusának utolsó napjáig. A még Magyarországon töltendő hetek-hónapok a brutalitás és a kollektív felelősségre vonás, míg a németországi kezdeti időszakok a kegyetlen körülményekkel való szembesülés jegyében teltek el. A „ki velük” elvével megegyezett a kivitelezés drasztikus gyakorlata, amit „megalapozott” a pártok szélsőséges politizálása, számos pártorgánum útszéli hangneme, a világháborút túléltek bosszúvágya, a borzalmak emléke, a meg nem értés, a felfokozott nemzetiségi gyűlölködés, a hivatali hatalommal való visszaélés, a bűnbakkeresés (és azok találása), valamint nem utolsó sorban a nemzetközi helyzet alakulása.
A Szövetséges Ellenőrző Tanács arról tájékoztatta Vorosilovot 1947. március 28-án, hogy a kitelepítést „előre nem látható időre” leállítják. A kormány március 31-én intézkedett a lakosságcsere-egyezmény alapján Csehszlovák Köztársaságból áttelepített magyarok elhelyezése érdekében a Németországba való áttelepítésre kötelezett magyarországi német lakosság összeköltöztetéséről, akiknek minden ingó és ingatlan vagyona az államra szállt az általa (majdan) elvihető ingóságain kívül. A jogszabály az esetleg ellenszegülőket öt évig terjedhető fogházzal fenyegette.
A magyar belpolitikai életben kiéleződött feszültségek során a megszállók támogatását élvezők teret nyertek, és ez határozta meg a németek kitelepítésének második periódusát. A kisgazdapárti politikai elit elleni kommunista összeesküvés időszakában az Egyesült Államok leállíttatta a kitelepítést. Április 29-én a Moszkvába érkezett Rákosit fogadta V. M. Molotov, szovjet külügyminiszter. Megbeszélésükön eldőlt, hogy a Szovjetunió nem zárkózik el attól, hogy a kitelepítés Németország szovjetek megszállta zónájába irányuljon. A magyar kabinet május 17-ei kezdeményezése után kétoldalú tárgyalások kezdődtek, és a kormány június 12-én tartott ülésén Rajk László belügyminiszter bejelentette, hogy a németek kitelepítése lehetővé vált a szovjet zónába. A magyar kormány ekképp indokolta ezt a SZEB elnökéhez írott levélben: az ország „létérdeke” a németektől, ettől a „turbulens elemtől”, a még áttelepítendő 241 056 személytől való megszabadulás, mert különben a gazdaság nem állítható talpra, ellehetetlenül. A július 17-én ismertté vált szovjet válaszjegyzék a kedélyeket lelohasztotta: 50 ezer fő kitelepítését engedélyezték. Másnap az MKP szócsöve, a Szabad Nép ekképp harsogott: „Amerika leállíttatta – a Szovjetunió újra lehetővé tette a svábok kitelepítését”. A végrehajtás során barbár rendőrségi akciók sorjáztak, az utolsó 1948. március 20-án.
A sztálini birodalmi politika elképzelései megvalósításához feszültségmentes kelet-közép-európai viszonyokat kívánt. Nem a magyar politikusokat, hanem főképp az északi szomszéd kormányát támogatta a nemzetiségi kérdésben, a magyarországi németek kitelepítésének biztosításával, illetve helyükre a Csehszlovák Köztársaságban élő magyarság áttelepülésének lehetővé tételével. Beavatkozásával saját, nagyhatalmi, birodalmi tervei megvalósításához, főképp a kelet-közép-európai kommunista hatalomátvételekhez teremtett nyugodt hátteret. Ha a szomszédos országokban folyó kitelepítéseknél a kollektív felelősségre vonás gyakorlatát támogatta, és ezt Magyarországon vazallusai útján is képviseltette, akkor nem zárkózhatott el a felmerült gondok megoldásában való részvételtől.
Az MKP KV Politikai Bizottsága szeptember 10-én Rajkot megbízta azzal, hogy készítse el a német kitelepítésre vonatkozó javaslatát, azonban „vigyázzon, hogy a kitelepítéseknél elsősorban a szociális szempontok szerepeljenek”. Pártközi értekezletet tartottak szeptember 18-án. A kitelepítés ügyében az október 10-én elfogadott kormányrendelet, különös tekintettel az anyanyelvűségre és a családi kötelékekre, újraszabályozta a kitelepítést. A Dinnyés Lajos vezette kormány rendelete egyfelől a hatósági kényszer, másfelől a családok szétszakítása lehetőségét jelentette. A mentesültek köre ugyanakkor jelezte, hogy a koalíciós kormányzat és benne a Rajk irányította belügyi tárca – az MKP osztálypolitikát hirdető vezetésének utasítására – jobban felmérte az ország gazdasági és társadalmi szükségleteit, tekintettel volt bizonyos fokig a családi kötelékekre. A meghatározó azonban főképp az volt, hogy a „ki velük” politika kivitelezhetetlen. November 26-án a kormány elfogadta a végrehajtási utasítást is, amit másnap kihirdettek. A jogalkotó már nem a kitelepítésre, hanem inkább arra törekedett, hogy a maradék, ki nem telepíthető németség tulajdonviszonyait korlátozza.
Magyarország érintett 1555 községéből a Gazdasági Főtanácshoz megküldött belügyminiszteri előterjesztés 310 ezer német kitelepítésével számolt. A hatóság elbírált 363 310 személyt, 1945. december vége és 1947 ősze között Németország amerikaiak által megszállt zónájába kb. 127 ezer Magyarországról elűzött német érkezett, és 183 ezren vártak kitelepítésükre. 1947. augusztus 1-je és 1948 eleje között a szovjetek által megszállt zónába további 50 ezer németet telepíthetett ki az illetékes hatóság, de ezek kb. ötöde elmenekült, így az odatelepítettek száma közelít a 40 ezer főhöz. Amikor a kitelepítés 1948. szeptember végén befejeződött, 133 ezer kitelepítésre kötelezett német élt Magyarországon. Ezek alapján, a második világháború végén a Szovjetunióba évekre elhurcolt 64 ezer fővel együtt a Magyarországról kitelepített és ideiglenesen kényszermunkára vitt németek száma 225-230 ezer fő körüli, a deportáltak közül kb. 16 ezer elhunyt a kényszermunkatáborokban.
Mindszenty hercegprímás levelet intézett a Szentatyához 1947. augusztus 27-én a felvidéki magyarokat ért sérelmek miatt. D. Tardini államtitkár-helyettes a Vatikánból november 5-én postázott válaszban arról írt, hogy „a Legfőbb Pásztor” az általa érzékelt „szomorúságoknak és aggodalmaknak” hatására „az ünnepélyes szózatok” során hirdette „az igazságnak és a szeretetnek alapelveit, amelyekkel kell szabályozni a népek közötti viszonyokat; valamint az államok legfőbb vezetőihez intézett intelmek és buzdítások, hogy őket az emberiség mérsékelt elveire vezesse”. A bíboros hozzáfűzte azt is, hogy a pápa folyamatosan és ismételt törekvései azt célozták korábban és azt kívánja elérni, „hogy legalább a háború erőszakosságai, a háború után pedig minden felmerülő durvaság valamilyen módon enyhüljön”.[3] Nem csupán XII. Pius, hanem mások sem járhattak sikerrel, mert már a két „tábor” létrejötte előtt, majd utána az Elbától keletre a „rab nemzetek” sorsát nem Vatikánból, hanem Moszkvából vezérelték.
A jogalkotó szerint a magyarországi németség emberi és állampolgári jogfosztása a minisztertanács 1950. március 24-én tartott ülése után, a másnap kiadott rendeletekkel szűnt meg. Ezután korlátozó intézkedéseket nem lehetett a németekkel szemben alkalmazni, és a Magyarországon élő németek „egyenlő jogú” állampolgárokká váltak, a maradék németség ugyanúgy részesedhetett a magyarországi sztálinizmus további árnyoldalaiban, mint az ország többi lakója.
Az elűzötteket szállító egyik vagon falán így buggyant krétavégre a keserűség: „Itt születtem, itt nőttem fel, kidobtak egy batyuval.” Hiába törölték le a felírást a vagon utasai, a magyarországi németek kollektív kitelepítése a XX. századi történelmünk egyik kitörölhetetlen ténye, szégyenfoltja maradt.
[1]Az előadás bővebb, gazdagon jegyzetelt könyvváltozata megjelent magyarul és német, angol nyelvű összefoglalóval, a magyar és a német igazságügyi miniszter előszavaival egy kötetben. Budapest [a továbbiakban: Bp.], 2004. Magyar Hivatalos Közlönykiadó, 1–283. oldal [a továbbiakban: o.].
A könyvfejezetek: „A »fasiszta maradványok« felszámolása”; a „Határokon túli jövőformáló tervek”; „A pártok és a »sváb-kérdés«”; „A Népgondozó Hivatal”; „A »nemzethűségi« vizsgálatok”; „A magyarországi németek elűzésének moszkvai és prágai terve”; „Kormánydöntés(?) a kollektív felelősségre vonásról”; „A kitelepítés” és „A jogfosztás felszámolásának kezdetei”.
A kötetben használt forrásokat ez alkalommal ismételten nem idézem fel. Csak azokra utalok, amelyeket a későbbiekben tettünk közzé szerzőtársammal.
[2] Somorjai Ádám OSB – Zinner Tibor: Majd’ halálra ítélve. Dokumentumok Mindszenty József élettörténetéhez (CD-melléklettel), Bp., 2008. Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, 218–224, 370–378 és 392. o. (CD 1.)
A hercegprímás 1945. október 10-én a német kitelepítés, 1947. augusztus 21-én és november 26-án annak újrakezdése miatt tiltakozott, a miniszterelnökökhöz írott leveleivel azonban érdemi eredményt nem ért el.
[3] Uo. 388. o.