„A munkásokat is kivonultatták, akik vasbotokkal és bicikliláncokkal verték agyba-főbe a diákokat.”
1947 márciusában az addig kötelező iskolai hit- és erkölcsoktatás fakultatívvá tételének javaslata ellen országos tiltakozássorozatra került sor. A megmozdulások egyik központja Szeged volt. Az alábbiakban az 1947 tavaszi szegedi diáktüntetések eseménytörténetét tekintem át, valamint az azokat követő megtorlásról közlök adatokat az eddigi szakirodalom eredményei mellett korabeli sajtótermékek és levéltári dokumentumok – a megtorlásoknak jogi keretet adó Szegedi Népbíróság iratanyaga – alapján.
Az 1947. március 5-i pártközi értekezleten Ortutay Gyula – kriptokommunista – kisgazda nemzetgyűlési képviselő bejelentette, hogy a fakultatív hitoktatás bevezetésére törvényjavaslatot tervez benyújtani. A kötelező hitoktatás megszűntetésére irányuló tervezet formailag tehát a Független Kisgazdapárttól (FKGP) – pontosabban annak úgynevezett balszárnyától – származott, a gyakorlatban azonban a Magyar Kommunista Pártot (MKP) találjuk a háttérben, Ortutay ugyanis a kommunista pártnak 1945 márciusától titkos tagja volt. Az ügyben illetékes vallás- és közoktatásügyi minisztériumot ekkor még a Nemzeti Parasztpárt által delegált Keresztury Dezső vezette, de már 1947 elejétől rebesgették a változást a tárca élén. Erre nem is kellett sokat várni: március 17-én Ortutay Gyulát nevezték ki vallás- és közoktatásügyi miniszterré.[1]
Ortutay javaslata mellett kiálltak a Balodali Blokkban tömörült pártok és szervezetek, kifejtve véleményüket, miszerint a kötelező vallásoktatás „lelkiismereti kényszer”, amely a demokráciában nem kívánatos. Szükségesnek érezték fakultatívvá tételét, mondván, hogy a szülőknek – világnézeti meggyőződésük szerint – joguk van dönteni arról, gyermekük tanuljon- e hit- és erkölcstant. A történelmi keresztény felekezetek azonnal tiltakozásuknak adtak hangot. A katolikus püspöki kar kérte a kormányt, hogy amíg nem születik megállapodás a magyar állam és az Apostoli Szentszék között, a kérdést vegye le napirendről. 1947. március 17-én Mindszenty József hercegprímás levélben tiltakozott a fakultatív hitoktatás bevezetése ellen.[2]
A baloldali politikai erők és médiumok kampánya ellenére sem az egyházak, sem a társadalom többsége nem üdvözölte a törvényjavaslatot. Országos mozgalom és tüntetéshullám indult, amelynek keretében lelkészek, egyháziak és vallásos világiak tömegei tiltakoztak Ortutay tervezete ellen. Spontán, civil hátterű ellenállás alakult ki: példátlan erővel feszültek egymásnak a tradicionális polgári értékeket valló társadalmi rétegek és a kommunista befolyás alatt álló csoportok.
Szegeden 1947. március 19. és 22. között zajlottak a diáktüntetések. A megmozdulást eredetileg március 17-re tervezték, majd tizennyolcadikára, később tizenkilencedikére halasztották. Március 19-én délelőtt a piarista gimnázium, a Klauzál Gábor Gimnázium és a Baross Gábor Gimnázium növendékei vonultak az utcára, s tizenegy órára már ezerötszáz fős tömeg gyűlt össze a Dóm tér, s az Aradi vértanúk tere és a Szentháromság utca kereszteződésének környékén. A tanárok nem tudták vagy nem akarták megakadályozni, hogy diákjaik elhagyják az iskolaépületet és tüntessenek, de bizonyos, hogy sokan szimpatizáltak is a tanulók törekvéseivel. Ezért az MKP szegedi lapja, a Délmagyarország 1947. március 22-i számában megjelent tudósítás a tanárokat demokráciaellenességgel és a diákok félrevezetésével vádolta.[3]
A tüntetetők – akiknek számát egy rendőri jelentés ötezerre becsülte – a Dóm térről a Szentháromság utcán át az alsóvárosi Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek középiskolájához vonultak, ahol a lánytanulókat is a csatlakozásra biztatták. A tömeg ezután visszatért a Dóm térre. Útközben „Hitoktatást akarunk!” föliratú transzparenseket vittek, s közben a magyar himnuszt, a pápai himnuszt és egyházi dalokat énekeltek. Időközben föltűnt a tüntetők között Horváth István és Kováts József – az 1956-os forradalom későbbi mártírja –, az FKGP-ből távozott Sulyok Dezső vezette Magyar Szabadság Párt (MSZP) délvidéki szervezetének vezetői is.[4] A Dóm téren a rendőrök megkísérelték föloszlatni a tüntetést. Autóval a tömegbe hajtottak, puskatussal és gumibottal verték a tanulókat, köztük egy lányt az eszméletlenségig. Ezután a diákok a tankerületi igazgatóság (Stefánia sétány), illetve a rendőrpalota (Kossuth Lajos sugárút) elé vonultak, ahol aztán – a tűzoltók bevetésével – vízágyúval oszlatták föl a demonstrációt, de a rendőrök egész este folytatták a hajtóvadászatot a tüntetésben résztvevő diákok ellen, s megtörténtek az első letartóztatások is.
Március 20-án reggel a diákok a városháza előtt a Széchenyi téren és a Klauzál téren gyülekeztek. A piarista gimnázium diákjainak nagy része távol maradt. Végh, az iskola igazgatója ugyanis bezáratta az iskolaépület kapuit, hogy a tanulók azt ne hagyhassák el. A tüntető diákok ismét a Dóm térre vonultak, ahová nem sokkal később több, munkásokat szállító teherautó érkezett. A munkások botokkal, bicikliláncokkal, ásókkal támadtak a tüntetőkre. A diákok köveket szedtek föl és azzal dobálták támadóikat. A rendőrség és a katonaság tagjai vagy nem avatkoztak közbe, vagy a munkásokat támogatták. A diákok nagy része elmenekült a térről, de több százan a székesegyházban kerestek menedéket.[5]
Visszaemlékezők és hírlapi források szerint annyi munkás vonult ki – a szakszervezetek és a kommunista párt szervezésében – a tüntetés szétverésére, hogy a városban délelőtt szünetelt az áram- és gázszolgáltatás, leálltak a villamosok. Az FKGP helyi lapja, a Szegedi Kis Újság 1947. március 21-i beszámolója szerint Pálfy György szegedi kisgazda főispánt egy MKP-tag szakszervezeti vezető megfenyegette, hogy amennyiben nem intézkedik a tüntetés befejezéséről, akkor „kétszáz szervezett munkást kihozunk és magukat és az egész tüntető fasiszta bitangokat ripityára fogjuk veretni”.[6] A Magyar Nemzet március 25-én arról írt, hogy Szegeden egy szakszervezeti titkár „kirendelte a kendergyári munkásokat, akik furkósbottal verték a tüntető gyerekeket”.[7]
A szegedi – idősebb Komócsin Mihály fölügyelte – szakszervezeti bizottság március 21-én közleményt adott ki, amelyben a munkások önvédelméről és a diákok provokatív magatartásáról írt. „Szeged szervezett munkássága – állt a közleményben – mindeddig figyelmezetten szemlélte az eseményeket és nem is avatkozott bele addig, míg gumibotos diákok munkásokat megverve azt ki nem provokálták.” Hamvas Endre csanádi püspök Mindszentynek írt levelében úgy számolt be az általa – a püspöki hivatal ablakából – látottakról, hogy a térre érkező munkások „megtámadták a tüntető ifjúságot, ütlegelve ököllel, vascsövekkel, láncokkal, szöges lécekkel a fiatalokat”.[8] Az MSZP lapja, a Holnap szerint a munkások azért támadtak a diákokra, mert úgy informálták őket, hogy szimpátiatünetést tartanak az ország három évvel korábbi német megszállását ünnepelve.
Ezen a napon is több tüntetőt vettek őrizetbe (jellemző, hogy munkást, egyet sem) de sokuk – a föloszlatás és az összecsapások során szerzett könnyebb és súlyosabb sérüléseik miatt – orvoshoz volt kénytelen fordulni. Este hat órakor a Szukováthy (a mai Ady) téren folytatódott a tüntetés, ahol az egyetemisták egy csoportja ment ki az utcára, hogy – mint az egyik szervező megfogalmazta – „megvédelmezzük a középiskolásokat, akiket a munkások bántalmaztak”. Két-háromszázan a rendőrparancsnokság elé vonultak, de hamar föloszlatták a demonstrációjukat. Este a Dóm téren tovább folytatódott a békés és csöndes tiltakozás, de ezt az akciót a rendőrök nem akadályoztak meg.
Március 21-én délelőtt az a rémhír terjedt el a városban, hogy egy tizenhárom éves kislány meghalt a rendőrök (és munkások) és a tüntetők közötti összecsapások során. De volt olyan szóbeszéd is, amely hét-nyolc halálos áldozatról tudott. Délután főleg egyetemi hallgatókból és középiskolásokból álló tüntető tömeg vonult a belvárosi temetőhöz. De mivel aznap nem volt temetés (s ezzel bebizonyosodott, hogy a megmozdulásoknak nincs halálos áldozata), megkoszorúzták a hősi halottak emlékművét. A karhatalom ezt e tüntetést is föloszlatta és több résztvevőt előállítottak. Másnap, március 22-én délelőtt még tüntettek a Dóm téren, de a rendőrség megjelenésekor – atrocitás nélkül – elvonultak.
A tüntetések napjaiban – szabadsága idején – Szegeden tartózkodott Tildy Zoltán köztársasági elnök. Március 20-án a koalíciós pártok és a szakszervezetek – azaz a „demokratikus erők” – ifjúsági szervezetinek küldöttsége kereste föl. A Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség (Madisz), a Szociáldemokrata Ifjúsági Mozgalom (SZIM), a Népi Ifjúsági Szövetség (NISZ), a Független Ifjúság (FISZ) és a Szakszervezeti Ifjúmunkás és Tanoncmozgalom (SZIT) delegációját Lévai Béla (FISZ) vezette, aki az államfőnek előadta, hogy a diáktüntetésekért a Magyar Szabadság Párt a felelős, amely demokráciaellenes magatartásával tévútra vitte a tanulókat és megmozdulásuk szándékait. A Madisz nevében Aszódy Vilmos kérte a köztársasági elnököt, hogy intézkedjen az MSZP szervezeteinek föloszlatásáról. Tildy – a tőle megszokott módon – nem foglalt állást, s kiértő választ adott: az ország fiataljait türelemre és higgadtságra intette és azt üzente nekik, hogy közéleti kérdésekben ne hagyják magukat befolyásolni, félrevezetni.[9]
1947. március 22. és 24. között a szegedi diáktüntetésekben való részvételük miatt az eddigi kutatások szerint huszonhárom személyt – akik közül tizenhatan diákok voltak – internáltak a Dél-Budai Központi Internálótáborba (ahonnan nagy részük 1947 szeptemberében szabadult). Érdekükben Hamvas Endre püspök levélben járt közben március 24-én Rajk László belügyminiszternél, április 2-án Ortutay Gyula kultuszminiszternél. Válaszában Ortutay közölte, hogy az igazságtalanságtól a tanuló ifjúságot megóvja, de „nehéz akkor a helyzetem és szerepem, amikor az ifjúság a demokrácia védelme helyett a demokrácia támadói mellé áll”.[10]
Az internálásokkal párhuzamban a Szegedi Népbíróság elé is többen kerültek vádlottként a diáktüntetések idején tanúsított magatartásuk miatt. Ezekben az ügyekben – amelyeket a hírhedt 1946. évi VII. (a köztársaság és a demokratikus államrend büntetőjogi védelméről szóló) törvény alapján vizsgáltak ki – a népbíróság öttagú különtanácsa ítélkezett.
Szépál István harminc éves vegyipari középiskolai tanárt 1947. március 22-én vették őrizetbe, két nappal később helyezték előzetes letartóztatásba. Tárgyalására 1947. június 19-én került sor. Az alapos és hosszú nyomozás során tizenöt tanút hallgattak ki, többnyire a vegyipari szakközépiskola tanulóit, Szélpál által tanított diákokat. Egyik tanítványa – a negyedikesek osztálybizalmija – így tanúskodott: „1947. március 19-én, amikor az iskola előtt sorakoztunk a tüntetésre, lejött Szélpál István tanár és kijelentette, hogy aki az órán vagy a tüntetésen nem vesz részt, igazolatlan órát kap. Láttam, hogy is velünk indult el, de nem tudom, meddig kísért bennünket.”[11]
A tanúk között találjuk Berkesi András főhadnagyot is, akinek tanúvallomása stílusában és kifejezésmódjában fölülmúlja a korabeli rendőr- és katonatisztektől megszokott primitív, helyesírási és fogalmazási hibákkal tarkított jelentéseket és vallomásokat. A későbbi nagysikerű író előadta, hogy március 19-én egy tiszttársával elvegyült a Dóm téri tüntető között, hogy kiemelhessék azokat „akik törvénybe ütköző kijelentéseket használtak”. „Egyszer egy sovány, beesett arcú kb. 33-34 évesnek kinéző egyénre lettünk figyelmesek – vallotta Berkesi –, aki a Dóm térnek a fogadalmi templom előtti részén állt egy nagyobb csoporttól körülvéve és nevetségesnek tetsző orrhangon kiabált. Tekintettel arra, hogy nevezettnek igen gyenge hangja van, mindketten két különböző oldalról megközelítettük, ekkor a következőt hallottam nevezett szájából: »Nem kell szétoszlatni, pfujj, le a rendőrséggel, ne fogadjatok szót ezeknek a tűzköveseknek. Nem hagyjuk ezektől az Istentagadóktól elvenni Krisztust!«Még mondott valamit, amit azonban nem voltam képes megérteni, mert az orrhang elveszett a körülötte álló tömeg kiáltozásában, amelyik átvette ennek az embernek e fent leírt jelszavait.”[12]
A Szegedi Népbíróság különtanácsa Szélpál Istvánt 1947. június 19-én hathónapnyi fegyházra, mint főbüntetésre, valamint hivatalának és politikai jogainak ötévnyi elvesztésére, mint mellékbüntetésre ítélte. Ezt a Népbíróságok Országos Tanácsa (NOT) 1949. február 10-i döntésével megváltoztatta: a főbüntetést tíz hónapra szigorította, a mellékbüntetést pedig az elítélt föllelhető vagyona egynegyed részének elkobzásával egészítette ki. 1949 májusától az ítélet végrehajtását – mivel kegyelem alá eshet – fölfüggesztették. Szélpál Istvánt a köztársasági elnök 1949. július 22-én kegyelemben részesítette.[13]
Kovács Józsefné született Kovács Piroska 1947. március 20-án a rendőri jelentés szerint a Wesselényi utcában – a Tisza Szálló és a bíróság épülete között – tizenöt-húsz főből álló hallgatóság előtt „magából kikelve beszélte”, hogy gumibotokkal verik a gyerekeket, s rendőrség ezt elnézi, sőt a rendőrök is azt teszik, valamint hogy „ezek a piszkos kommunisták kivonultak és 20 forintot kapnak, mert rész vesznek a tüntetésen”.[14] A népbírósági tárgyalást 1947. szeptember 19-re tűzték, ezt azonban el kellett napolni, mivel a tanúk nem jelentek meg, így arra csak december 6-án került sor.
A per érdekessége, hogy tanúként szerepelt a népbíróság különtanácsának egyik tagja is, aki még az ítéletet is aláírta (ezt később a NOT utasítására lehúzták a dokumentumról). Mint az ítélet indoklásában szerepel: „A népbíróság különösen Tischler Ferenc tanúvallomására alapítja a fenti tényállást [tudniillik, hogy Kovács Józsefné a demokratikus rendőrség ellen izgatott]. A népbíróság előtt Tischler Ferenc tanúvallomása annál is inkább érdemel hitelt, mert nevezett a népbíróság különtanácsának állandó tagja /: ebben az ügyben természetszerűleg nem bíráskodik:/.”[15]
Kovácsnét hathónapnyi börtönbüntetésre ítélte a Szegedi Népbíróság és mellékbüntetésként háromévnyi hivatalvesztést és politika jogai gyakorlásának ugyanilyen időtartamú fölfüggesztését szabta ki. Az ítélet indoklásában a népbíróság kvázi saját véleményét is megfogalmazta a diáktüntetésekről, amikor a következőket írta: „… lelkiismeretlen emberek apró gyerekeket is kihajtottak az utcára és teljesen ferde beállításban tálalták a közönség elé a kormányzat szándékait a vallásoktatással kapcsolatban. Szeged városa pedig köztudomás szerint túlnyomó részben katolikus lakosságú, akiket a kérdés érzékenyen érintett, különös tekintettel arra, hogy a már említett teljesen ferde beállításban tálalták azt a kormányzattal szemben álló erők a nagyközönség elé.”[16]
1947. december 5-én Kovács Ferenc – Kovácsné édesapja – két tanú által aláírt nyilatkozatott küldött a Szegedi Népbíróságnak, amelyben leírta, hogy 1919 után a kommunista forradalomban való részvétele miatt kilenc hónapig volt börtönben. Kifejtette, hogy ő is és gyermeke is szocialista beállítottságú. „Leányomat én szocialista és demokratikus szellemben neveltem és ismerem annyira, hogy azokat a kijelentéseket, amelyeket a vád tanúi neki tulajdonítanak, nem tehette meg, mert én, mint régi kommunista tudom, hogy leányom ugyanabban a szellemben nőt föl, mint én.”[17] 1948 májusában a férj – aki 1947 márciusában még az államrendőrség tagja volt – kegyelmi kérvénnyel fordult az államfőhöz. Levelében felesége fiatal korára (huszonegy éves) és rossz egészségi állapotára (méhdaganatot diagnosztizáltak nála) hivatkozott. Ezt azonban elutasították. Kovács Józsefné csak 1949. október 4-én szabadult. [18]
Nemcsak a diáktüntetéseken résztvevők, vagy rendőri brutalitást szóvá tevők ellen, de ellenzéki politikusokkal szemben is megindultak a támadások. 1947 augusztusában nyomozást rendeltek el Nagyiván János szabadságpárti – korábbi kisgazda – nemzetgyűlési képviselő ellen. 1948 februárjában az időközben a politizálással fölhagyott Nagyivánt letartóztatták és népbírósági pert indítottak ellene. A vád szerint, mint az MSZP nemzetgyűlési képviselője 1947 májusában egy Szeged-Feketeszélen tartott tanyai gyűlésen a következőket mondta a márciusi diáktüntetésekről: „Amikor a szegedi diákok meg akarták védeni vallásukat a díszes» demokratikus «rendőrség gumibotokkal és puskatussal ment nekik, sőt még a munkásokat is kivonultatták, akik vasbotokkal és bicikliláncokkal verték agyba-főbe a diákokat.”[19]
Nagyiván János ügyében a tárgyalásra 1948. május 10-11-én került sor. A Szegedi Népbíróság különtanácsa izgatás bűntette miatt tizenöt év kényszermunkára és vagyonelkobzásra ítélte a politikust, hivatalától és politikai jogaitól tíz évre megfosztotta, valamint kitiltotta Szeged és Algyő területéről. 1949. február 16-án a NOT a mellékbüntetések változatlanul hagyása mellett a főbüntetést hét év kényszermunkára csökkentette.[20]
Az 1947. márciusi szegedi diáktüntetések és az azt követő megtorlások jól mutatják, hogy a kiépülő kommunista diktatúra nagy ellenségei között tartotta számon a kereszténységet és a történelmi egyházakat. A hitoktatás fakultatívvá tétele kapcsán kibontakozó társadalmi ellenállás és politikai tiltakozás eredményeként a kormány – legalábbis egy időre – meghátrálni kényszerült. Sőt a negatív közhangulat érzékelése után Rákosi Mátyás 1947 májusában egyik beszédében követelte a kisgazdapárttól, hogy ismerje el, a hitoktatás kötelező jellege megszűntetésének gondolata az FKGP politikusaitól származik (ezzel próbálva a népszerűtlen javaslat felelősségét a legnagyobb kormánypártra tolni).
Egy évvel később – a „fordulat” bekövetkezte után – azonban a kommunistáknak már nem volt szükségük valódi szándékaik leplezésére. 1948 júniusában államosították a felekezeti iskolákat. Ugyanazon év decemberében pedig letartóztatták – majd koncepciós perben elítélték – Mindszenty Józsefet, a magyar katolikus egyház vezetőjét. A sztálinista diktatúra és a szovjet mintájú államberendezkedés bevezetése után a Népköztársaság Elnöki Tanácsa 1949. szeptember 5-én törvényerejű rendeletben törölte el a kötelező vallásoktatást.
[1] Ortutayról lásd még: Miklós Péter: Radnóti barátja, Rákosi szövetségese. Magyar Hírlap, 2010. április 17. 19.
[2] Vö. Mészáros István: Mindszenty és Ortutay. Iskolatörténeti vázlat. 1945–1948. Budapest, 1989. 66–88.
[3] Délmagyarország, 1947. március 22.
[4] Farkas Csaba: Társadalmi válaszfalak nélkül. Adalékok a Magyar Szabadság Párt szegedi történetéhez. Szeged, 2003. 9. sz. 61–64.
[5] A tüntetések eseménytörténetéről lásd bővebben: Bálint László: Diákmegmozdulások Szegeden 1947-ben. Szegedi Műhely, 2002. 3–4. sz. 137–145.; Kiss A. Sándor: A végzet hatalma. Emlékezés az 1947. évi szegedi diáktüntetésre. Szeged, 2005. 2. sz. 40–43.; Nagy István: A szegedi egyetemi és főiskolai ifjúsági mozgalom 1944-1948. Szegedi Műhely, 2000. 1–2. sz. 31–58.
[6] Szegedi Kis Újság, 1947. március 21.
[7] Magyar Nemzet, 1947. március 25.
[8] Kinyó László: „Szabadlábra a diákokat!” Püspöki levéltári források az 1947-es szegedi diáktüntetésekről. Szeged, 2004. 12. sz. 16–21.
[9] Lásd bővebben: Kinyó László: Az 1947-es szegedi diáktüntetések szerepe a fakultatív hitoktatás elleni tiltakozásokban és a tüntetések helytörténeti jelentősége. Kézirat. [Szakdolgozat, SZTE BTK Történeti Intézet, 2004] és Vajda Julianna: Az 1947. március 19-22-i szegedi diáktüntetés. Kézirat. [Szakdolgozat, SZTE BTK Történeti Intézet, 2006.]
[10] Tamasi Mihály: Társadalmi és politikai változások Szegeden 1939–1949 között. Tanulmányok Csongrád megye történetéből. 34. köt. Szeged, 2004. 102–123.
[11] Magyar Nemzeti Levéltár Csongrád Megyei Levéltára. Szegedi Népbíróság iratai. VII. 2. (a továbbiakban: CSML SZNI) 52. d. NB 194/1947.
[12] CSML SZNI 52. d. NB 194/1947.
[13] CSML SZNI 52. d. NB 194/1947.
[14] CSML SZNI 56. d. NB 312/1947.
[15] CSML SZNI 56. d. NB 312/1947.
[16] CSML SZNI 56. d. NB 312/1947.
[17] CSML SZNI 56. d. NB 312/1947.
[18] CSML SZNI 56. d. NB 312/1947.
[19] CSML SZNI 57. d. NB 339/1947.
[20] CSML SZNI 57. d. NB 339/1947.